Donka Peti portrékban, figurákban utazik. Rajzai finomak, érzékenyek, jól megragadják az ábrázolt személyek kisugárzását. Peti a modellre összpontosít, karakterét fürkészi, figyelmesen feltérképezi a személyiségjegyeket, és lerajzolja. Vonalai változatosak, rezdülékenyek. Többfajta grafikai nyelven is képes „mesélni”. Hihetetlenül termékeny, amolyan „két lábon járó vázlatfüzet”. Bárhol is van sokat rajzol, mert számára talán ez a legfontosabb kommunikációs csatorna. Azt hiszem szívesebben rajzol, mint beszél. Az itt látható munkája is portrésorozat, az egyetemen megforduló, random személyekről, akik modellt ültek neki.

Ősrégi, jól ismert szituáció a látvány utáni portrékészítés, de manapság már nem igazán tartozik a kortárs művészeti gyakorlatok közé. Legalábbis nem tipikus. Persze azért ma is vannak olyan művészek, akik a „valóság” nyomába erednek. Ilyen például a kínai festő Liu Xiaodong, aki a világ elhagyatott helyeire utazik, hétköznapi embereket állít vásznai elé, és az adott környezetben dokumentarista igénnyel festi le őket. Képei óriási méretűek, így azok helyszíni felállítása komoly technikai kihívást jelent. Fest például szeméttelepen, építkezésen, vízierőműnél, vagy kősivatagban. Van abban valami megejtő, hogy energiát nem kímélve, szinte fizikai teljesítményként értelmezi a festmény elkészítését.

fotó: Kővári Györy Márió

A művészeti iskolák rajzóráin is mindmáig dolgoznak modell után, de ez leginkább az alapok elsajátításának, az anatómiai stúdiumoknak, és a kézügyesség fejlesztésének bevett gyakorlata. A portré-megrendelés szinte teljesen kikopott a piacról, maximum szórakoztató látványosságként bukkan fel, amikor turistákat rajzolnak egy-egy forgalmas nyaralóhelyen. Mégis úgy tűnik, hogy a látvány utáni portré készítésének mind a mai napig van valamiféle mágikus ereje. Annak ellenére van ez így, hogy egy olyan medializált korban élünk, amikor szinte mindenki zsebében ott lapul egy képkészítő eszköz.

De akkor mi ebben az érdekes?

A varázslat. Az, hogy a művész a legprimitívebb eszközökkel (papír, ceruza vagy szén), mindenféle komolyabb technikai apparátus segítsége nélkül képes arra, hogy a másik személyt megidézze. Ráadásul ebben a típusú képmásban a művész saját karaktere is benne foglaltatik. Szokták mondani: a festő minden egyes portréjában valójában magát festi. Ez a kijelentés most kétszeresen is igaz, hiszen a Donka Peti által készített panorámaképen maga az alkotó is jelen van, méghozzá annyiszor, ahány portrét készített. Ez egyébként megint egy ismert képtípus: a művész modelljével a műteremben. Vagyis egy olyan speciális önarcképről van szó, amelyen az alkotó nem a tükörbe nézvén, szemből jelenik meg, hanem magát mintegy „kívülről látva” ábrázolja. Tehát a kép egy werk-fotó szerű helyzet, bepillanthatunk a kulisszák mögé, ahol a művészt látjuk munka közben. A mágus feltárja trükkjeit. Látszólag. Valójában egy még bonyolultabb kontextusba – ha tetszik, varázsdobozba – helyezi a látottakat. Donka Peti most annyit csavar ezen az amúgy is komplex helyzeten, hogy a műtermet a kiállítótérbe helyezi, és ő maga, a „bűvész” színpadra szólítja a bátor önként jelentkezőket, hogy részt vegyenek a kép mágiájában.

fotó: Kővári Györy Márió

Az előbb azt mondtam, hogy a műtermet helyezi ide a galériába, de ha belegondolok inkább a műterem „idejét”, semmint a „terét”. Ennek a szalagszerű, monumentális, hosszú rajznak ugyanis nincs igazi háttere, az alkotó és modelljei szinte lebegnek az éterben. A figurákat egy szűk térmélységben, egy sávban ábrázolja, vagyis a tér inkább mesterséges, színpadias. Következésképpen inkább tudom egyfajta idővonalként értelmezni a látottakat. Talán maga a rajzolás ideje került itt fel a vászonra, ami egyben az alkotó hétköznapjainak időmértéke is. A portrérajzolás ideje nemcsak egy kattintásnyi idő. Ilyenkor a művész mellett a modell is dolgozik. Aki részt vett itt ebben a projektben, az tudja, hogy miről beszélek. Mozdulatlanul ülni már néhány perc után elviselhetetlennek tűnik. Más mint a kamera optikájába nézni. Érezzük, ahogyan a rajzoló tekintete „szkenneli” az arcunkat, aztán hirtelen eltávolodik, hogy a készülő rajzra koncentrálhasson. Az egész helyzet egyszerre intim és távolságtartó.

Egy-két szakmai kihívásról szeretnék még szót ejteni. A legjelentősebb nehézség valószínűleg az volt Peti számára, hogy a látvány után készített portrékat nem csak karakteresen kellett megrajzolnia, hanem torzultan a rajzoló „önarckép-klónok” lapjaira illeszteni, hiszen a perspektíva törvényeinek megfelelően a papír síkjához kellett idomulniuk. De fejjel lefelé fordított, vagy megdöntött portrét sem szívesen rajzol az ember, ami pedig itt többször is előfordul.

fotó: Kővári Györy Márió

A művész multiplikált önképei valós méretűek (talán időnként egy árnyalattal nagyobbak is), amely szintén komoly rajzi rutint követel, mert más dolog egy kézbe fogható papírra rajzot készíteni, és megint más nagy méretben dolgozni. A helyszínen készült portrékat biztos kézzel kell készíteni, nem lehet egy rosszul sikerült változatot összegyűrni, és a kukába hajítani. Vagyis nincs „újratervezés”, a művésznek – sportkifejezéssel élve – formában kell lennie. Nem beszélve arról, hogy a vászon már a falon van, nem fordítható a látvány irányába. És akkor már csak hab a tortán, hogy ez a vásznon még kicsit mozog is a munkafolyamat alatt, rusztikus felülete pedig megnehezíti a rajzeszközök használatát.

Végül, de nem utolsósorban arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezen az építészeti helyszínen, csak egy ide illő szellemes megoldás lehet ütőképes, hiszen ez a tér nem igazán a múzeumok megszokott „white-cube”-szerű tere. Donka Péter vette az akadályokat, és ezzel a frappáns ötlettel telibe talált.

A kiállítást megnyitom.

Elhangzott Donka Péter: Rajzolok című kiállításának megnyitóján az Óbudai Egyetemen (1034 Budapest, Bécsi út 96/B)
Kurátor: Fazakas Réka
A kiállítás augusztus végéig tekinthető meg.