A szívünk egy másik ország – interjú Muskovics Gyulával és Soós Andreával, a kiállítás kurátoraival

Mucsi Mesi & Szilágyi Róza Tekla

A szívünk egy másik ország című nemzetközi csoportos kiállítás a barátságban kibontakozó, meghitt játékteret mutatja be, ahol lehetőségünk nyílik a társadalmi elvárásoktól, ideálképektől és normáktól való elrugaszkodásra. Szerepváltások és csínytevések titokzatos univerzumába enged bepillantást, amely kívül esik a mindenkori politikai kontroll, a törvények, az egyház és a kulturális mintákat továbbörökítő család normatív hatáskörén is. Egyúttal rámutat e változatos és személyre szabott emberi kötelék felszabadító erejére egy olyan kultúrában, ahol erkölcsi szabályok, intézményesített szertartások és a házasság törvényi keretei határozzák meg a szeretet és az intimitás megélésének lehetséges módjait. A kiállítás kurátoraival, Muskovics Gyulával és Soós Andreával beszélgettünk baráti és munkakapcsolatokról, kurátori együttműködésekről, továbbá az intimitás és a szeretet heteronormatív intézményeinek queer szempontú kritikai olvasatáról.

Artmagazin: A kiállítás a barátsággal mint társadalmi keretszerkezettel, az elfogadáson alapuló egyik legelemibb emberi kapcsolattal foglalkozik. Ti is barátok vagytok, az együttműködésetek is ezen alapul. Mit gondoltok, az érzelmi kapcsolatok hogyan befolyásolják a szakmai együttműködéseket?

Muskovics Gyula & Soós Andrea: Mindkettőnk számára fontosak a szakmai együttműködések érzelmi dimenziói. Fogalmazhatunk úgy is, hogy azzal szeretünk a legjobban együtt dolgozni, akit amúgy is kedvelünk vagy, akivel úgy érezzük, egy hullámhosszon tudunk lenni. Mikor mi ketten megismerkedtünk az egyetemen, rájöttünk, hogy könnyen tudjuk aktiválni és felfokozni egymás kreatív energiáit és szakmai helyzetekben is kiegészítjük egymást. Nemcsak bulizás, de munka közben is képesek vagyunk – a szó pozitív értelmében – „megőrülni“. Valami ilyesmiről „beszél” a kiállításon Anetta Mona Chisa és Lucia Tkacova román-szlovák művészpáros Nom de guerre című, szoborszerű munkája is – ez volt az egyik első mű, amit beválogattunk. A tér két pontjába függesztett aranyláncon az alkotók neveinek betűit látjuk összekeverve, amiből az „aktiváld ámokot, nem ok-okozati lánc“ mondatot lehet kiolvasni. Anetta nemrég járt is nálunk, és A barátság politikája címmel éppen arról tartott előadást és workshopot, hogy Luciával való, több mint tizenöt éve tartó együttműködésében milyen nagy szerepe van annak, hogy barátokként lehetőségük van arra, hogy maguk határozzák meg a közös munka körülményeit és a kettejük közti párbeszéd alapelveit. A barátság szerintünk pont, hogy nem keretszerkezet, hanem egy rugalmas kapcsolódási forma, ami a szakmai együttműködések során is a résztvevők kibontakozását és a közös célok megvalósítását teszi lehetővé.


Anetta Mona Chisa & Lucia Tkacova: Nom de guerre, 2013   Fotó: Biró Dávid

A nemzetközi anyagot bemutató A szívünk egy másik ország kapcsán hamar felmerül a kérdés: a barátságfogalom értelmezésében vannak-e kulturális különbségek vagy ez egy kultúrákon átívelő jelenség? Valóban mindenhol „előre meghatározott céloktól mentes alternatív valóságként funkcionál”?

A kiállítással nem az volt a célunk, hogy a barátság különböző definícióit fogalmazzuk meg, amely a Föld egyik oldalán ilyen, a másikon pedig olyan. Sokkal inkább egy nézőpontként tekintünk a barátságra, amely segíthet kiszabadulnunk a – számunkra kulturálisan és térben is elérhető távolságban lévő – közelmúltbeli és kortárs (leginkább) nyugati társadalmakban az intimitás szabályozott és kulturális minták, hagyományok által terhelt tereiből. A kérdés ugyanakkor (és éppen ezért) teljesen jogos. Antropológusok kutatásaiból tudjuk, hogy bizonyos törzsi kultúrákban már az intimitás is teljesen mást jelent, mint itt és most nekünk, a barátság pedig egy sokkal ridegebb, idegenektől való félelem vezérelte emberi kapcsolatot is jelölhet. Ezen kívül figyelemreméltó a barátság fogalom jelenléte a filozófiatörténetben is, mert egyáltalán nem volt „tehermentes” ez a kapcsolatforma az elmúlt évszázadokban. Hogy egy példát említsünk, a filozófia a nőket sokáig „képtelennek” tartotta a baráti szeretet (philia) megtapasztalására, és ez Arisztotelész maszkulin koncepciójában gyökerezik, amely férfibarátságok hálózataként képzelte el az ókori görög államot. Erre a problematikára többek között Jacques Derrida francia filozófus is felhívja a figyelmet A barátság politikája című írásában. Továbbá az előbb már említett workshoppal is éppen az volt az egyik célunk, hogy megadjuk a közönségnek ezt a kapcsolódási pontot is, lehetővé téve a barátság kultúrtörténetének feminista újraolvasását. A barátság filozófiatörténeti útjáról magyarul egyébként Radnóti Sándor írt rövid esszéjében.


A szívünk egy másik ország – kiállításenteriőr   Fotó: Biró Dávid

A kiállításhoz írt szövegetekben szerepel egy mondat, ami szerint „a barátság a társadalom legkisebb egysége”. Mit gondoltok, a barátság elfogadáson alapuló tere mennyire működhet kettőnél több ember kapcsolatában?

A mi értelmezésünkben a barátság nem azért a társadalom legkisebb egysége, mert szükségszerűen két főből áll (vagyis szószerint „kicsi“), hanem azért, mert a „legutolsó“ emberi csoportosulási forma, amely a társadalomtudományok vizsgálódásának tárgyává válhat. Míg az apa-anya-gyerek/ek által megalkotott (nukleáris) család egy jól körülhatárolható, intézményesült társadalmi (és gazdasági) csoportosulási forma, addig a barátság egy „törvényen kívüli“ emberi kötelék. Az előbbivel szemben nem mondható ki, mitől lesz ideális: nem lehet „előírni“ a tökéletes barátság receptjét, hiszen mentes az elérendő céloktól és szimpátia-alapú, önmagáért létezik. Arra persze kísérletet tehetünk, hogy bemutassunk különféle barátság típusokat, de sosem érhetünk a lista végére, hiszen a barátság lényege éppen a „meghatározatlanságban“, a személyre szabottságban és a flexibilitásban rejlik, ezáltal végtelen számú verziója lehetséges. A férfiközpontú társadalmi berendezkedés nemcsak nagyban kirekesztő, de az intim kapcsolatokon belüli, nemek közötti hierarchikus viszonyok megszilárdítója is. Nem véletlen, hogy a kölcsönös tiszteleten és egyenlőségen alapuló barátság mint működésmód a patriarchátussal szemben a kritikus feminista közösségek válasza lett minderre. Emellett a queerek alternatívája lehet az intimitás megélésére: a barátság megoldást nyújt melegek és leszbikusok coming out-jait követően a családon belüli elutasításokra, de azok számára is, akik amúgy is nehezen tudják vagy képtelenek elfoglalni helyüket a szeretet heteroszexuálisok számára kialakított intézményi keretei között.
Érdekes egyébként az is, hogy miként hat mindez vissza a társadalomra: Anthony Giddens brit szociológus nagy szerepet tulajdonít a korai meleg és leszbikus aktivizmusnak (és egyúttal a meleg és leszbikus életforma nyilvánossá tételének) abban, hogy az intim kapcsolatok és a szexualitás körüli keretek össztársadalmi szinten is fellazultak: ma már senkit nem vetnek meg azért, mert lefekszik valakivel egy buli után, és aztán nem kezdenek bele egy hosszan tartó kapcsolatba, de ha bele is kezdenek, nem várjuk el tőlük, hogy összeházasodjanak, gyerekük legyen és így tovább az olyan barátságokig, amelyek alapja az alkalmi szex (friends with benefits). Ezen kívül itt említhető a kérdőíves szociológiai kutatások fejleménye, a „választott család” fogalma, amely meleg, leszbikus és biszexuális nők és férfiak kifejezése arra a baráti etika alapján működő közösségre, amiben élnek – ennek oka a kutatók szerint az is lehet, hogy túl kevés szó áll rendelkezésre az intim kapcsolataink leírásához (főleg az angol nyelvben).


G.B. Jones és Bruce LaBruce queercore fanzinja, a J.D.s   Fotó: Biró Dávid

Ehhez is kapcsolódva: a kiállítás anyagában nagy hangsúly helyeződik a homoszexualitásra mint az elfogadást (is) tematizáló jelenségre – a baráti kapcsolatok és a betegség mint téma mellett. Hogyan jelöltétek ki a fókuszpontokat?

Az előbbieket kiegészítve, a homoszexualitás nem csupán az elfogadás, de az intimitás körüli normákkal szembeni viszonya szempontjából is kulcsfontosságú téma ebben az összefüggésben. Az egyik első inspirációs forrásunk egy Michel Foucault-val készült, 1981-es interjú volt (Friendship as a Way of Life), amiben a francia filozófus kimondja, hogy a barátság életforma is lehet. Foucault már jóval a meleg és leszbikus házasságok 2000-es évekbeli bevezetése előtt kifejezte aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy amennyiben a meleg és leszbikus aktivizmus célja a homoszexuális életforma társadalmi nyilvánossága, elfogadtatása, akkor ez tulajdonképpen egy normalizálási folyamat is egyben.
Függetlenül attól, hogy a kiállítás „fókuszpontjait“ nem szánt szándékkal, inkább intuitíve határoztuk meg (azaz nem kitaláltuk őket, hanem maguktól lettek), többfajta pozíció is megjelenik ezzel a problémával kapcsolatban. Elmgreen és Dragset hímzett törülközői a madridi Helga de Alvear Galéria egészét betöltötő Amigos című enteriőrjüket idézik meg, amely a meleg kultúra hierarchikusságát és kommercializálódását kritizálja. Ugyanakkor ott van G.B. Jones és Bruce LaBruce queercore fanzinja, a J.D.s, ami egy radikális állásfoglalás a normalizációval szemben: a fanzin egyik felnagyított oldalán egy olvasói levelet láthatunk, ami egy köztéren lezajlott szexuális aktus után íródott, a következő mondattal a címsorban: „Hitlernek igaza volt, a homoszexuálisok az állam ellenségei.” Nyilván nem arról van itt szó, hogy Hitler, aki üldözte a melegeket, pozitív fénybe kerülne, hanem inkább arról, hogy a levél írója, ugyanazt az agresszív retorikát alkalmazva, mint az őt támadó homofób megjegyzések, visszautasítja a korrektnek és normálisnak minősülő kifejezési módokat, és hangosan híreszteli, hogy azt szeretné, hogy mindenki más is az utcán szexeljen – az államnak meg ne legyen beleszólása ebbe.


Elmgreen & Dragset: Amigos, 2011   Fotó: Biró Dávid

„Lehet-e a barátság életforma, egy identitás-kategóriák és nemi szerepek feletti queer politika alapja?”

Folytatva Foucault gondolatmenetét: az a baj, hogy felismertünk egy szexuális identitást, amiről minél többet beszélünk, csak erősítjük a határait. Foucault ehelyett abból indult ki, hogy ez a sokáig kanonizált történelmi és kulturális múlttal nem rendelkező életforma elméletben képes lett volna arra, hogy a hatalom számára felismerhetetlen, tetten érhetetlen legyen, és ezáltal újragondolhassuk a szexualitást és az intimitást a kultúrában. Szerinte, ha a homoszexualitás a barátság kiismerhetetlen irányába halad, lehetőségünk nyílik, hogy megéljünk mindent, ami két ember között kibontakozhat és élvezetet okozhat. Egy olyan, még formába nem öntött kapcsolatot ír le, amelyet az elejétől a végéig ki kell találni és amelyben a hangsúly a szexualitásról a lehetőségekre helyeződik.

Hogyan válogattátok a kiállításra szánt műveket, és mennyiben befolyásolta a személyes kapcsolatotok dinamikája a szelekciós folyamatot?

Szerencsére hamar összeállt a kép, mivel elég hasonló az ízlésünk és az érdeklődési körünk a művészetben. Először persze személyes élményekből indultunk ki, azokat a kulcsmotívumokat szedtük össze, amelyek jellemzik a baráti kapcsolatokat, mint például a meghittség, a közös titkok, csínytevések, a szélsőséges érzelmek, amelyek akár odáig vezethetnek, hogy a másik ellenséggé válik a szemünkben. Először egy nagyobb gyűjtést csináltunk a lehetséges művekről, majd a beszélgetéseink és a koncepció formálása során ezt a listát szűkítettük.

Hogyan alakult a magyar és a nemzetközi résztvevők aránya?

Figyeltünk arra, hogy minden szempontból tartsuk az arányokat, a művészek egyharmada magyar. Ezen kívül a közép-kelet-európai régió kortárs művészetének jelenléte a kiállításban nekünk hasonlóan fontos, mint az olyan világhírű művészek bemutatása, mint Ryan Trecartin vagy Elmgreen & Dragset, akikkel nem sűrűn találkozhatunk hazai kiállításokon.

Van baráti kapcsolatotok a művészekkel is?

A magyar művészek közül ketten is új produkciót valósítottak meg a kiállításra, ami azt jelentette, hogy mi végig követtük a művek elkészülését, javaslatokat tettünk és sokat beszélgettünk. Schmied Andival és Szász Lillával korábban is dolgoztunk együtt, és a közös munka során óhatatlanul is kialakult egy személyes viszony, barátságok bontakoztak ki, mert a közös élmények összekapcsolnak és teret adnak arra, hogy jobban megismerjük egymást.  



A szívünk egy másik ország – nyitóperformansz // tranzit.hu Forrás: Vimeo

A nyitóperformansz, a kiadvány és több munka is nagyon glamúros, mi a jelentése ennek? Ti hogyan értelmezitek ezt a tényezőt?

Törekedtünk arra, hogy az egyes munkák önmagukban, akár a rövid szövegek olvasása nélkül is befogadhatók legyenek, hogy lehessen esztétikai szempontból is viszonyulni a művekhez, vagyis hogy az enteriőr az érzékekre is hasson. A kiállításon felmerülő témák egy része felkavaró, szókimondó, olykor egyenesen megrázó: ezt ellensúlyozza a partikultúrából kölcsönzött glamúros esztétika, amellyel arra is utalunk, hogy a barátság lehetőséget ad arra, hogy kiszakadjunk a hétköznapi világból és a szabályok szürkeségéből.


A szívünk egy másik ország – kiállításenteriőr   Fotó: Biró Dávid

A kiállított anyagban többször visszaköszön a fanzine mint médium. Milyen szerepet játszott ez a kisebb és fókuszáltabb, alternatív nyilvánosságnak szóló információforrás a különböző csoportok ideológiájának kialakulása és dokumentációja szempontjából?

A fanzine lényege, hogy minimális eszközökkel, csináldmagad-alapon, akár egy egyszerű fénymásoló segítségével is létre lehet hozni, így olyan tartalmakat is könnyen és gyorsan lehet terjeszteni, amelyek a normális világ szerint nem tűrik a nyomdafestéket.
Karol Radziszewski Kisieland című munkájában a FILO zin egy félig illegálisan működő közösségnek biztosított nyilvánosságot, illetve ismeretterjesztő és prevenciós funkcióval is bírt, hiszen a nyolcvanas évekbeli, szocialista Lengyelországban nehezen lehetett tájékozódni az AIDS-ről. G.B. Jones és Bruce LaBruce fanzinja, a már említett J.D.s szintén egy underground csoport hangjaként szolgált: a homofóbia ellen küzdő punkok újsága a szélsőséges retorika kisajátításával kérdőjelezte meg azt, hogy kinek van joga felszólalni. Szász Lilla Törzsfőnök című munkájában pedig inkább a naplószerűség miatt fontos a fanzin mint médium, ami közvetlenül és személyes hangvételben mesél el egy megrázó élettörténetet.


Szász Lilla: Törzsfőnök (fanzine, fotósorozat), 2016   Fotó: Biró Dávid

A pr csoport Amíg a halál el nem választ című munkája egy szimpátia-alapon működő szakmai kapcsolat haláláról és annak következményeiről beszél. Arról, hogy mi történik a feloszlás után. A kiállításon több olyan alkotás is látható, amely individuumok együttgondolkodásának az eredménye. Milyen szempont szerint kerültek be ezek a munkák? E szakmai kapcsolatok érzelmi vonatkozásairól tudtok-e valamit?

Ha megfigyeljük, a művészcsoportok általában baráti alapon működnek, így feltétlenül fontosnak tartottuk, hogy ez a szempont is bekerüljön. Mikor a témával foglalkozó munkákat kerestük, egy idő után egyértelmű volt, hogy több művet ebben a kontextusban nem azért érdemes bemutatni, amit állítanak a barátságról, hanem inkább azért, ahogyan teszik azt. Ryan Trecartin amerikai videoművésztől egy 2003-as munkát látunk például, amiben Lizzi Fitch-csel egy homemade videoklipet készítenek. A Wayne világa még az egyetemi évek alatt készült, számtalan ehhez hasonló, játékos videoperformansszal egy időben, és az alkotók azóta is együtt dolgoznak. Ez az együttműködés meghatározta a szakmai irányokat is: Lizzie például festő szakos volt, ma pedig ő készíti Ryan díszleteit. A már említett skandináv művész duó, Michal Elmgreen és Ingar Dragset is évtizedek óta együtt jelenik meg a világ legfontosabb kiállításain, de megemlíthetjük Pauline Boudry és Renate Lorenz alkotópárosát is vagy a már szintén említett Anetta Mona Chisa - Lucia Tkacova párost.
A pr csoport (Hódi Csilla és Bogyó Virág) munkája azért is lényeges, mert soha nincs arról szó, mi történik, ha egyszercsak felbomlik a csoport. Hiszen egy alkotócsoportra, de leginkább duóra tökéletesen jellemző az 1+1=1 elmélete. Mi lesz, ha felbomlik ez az egység, két felet kapunk? Hogyan folytatódik ennek a két „félnek” a karrierje a művészcsoport halála után, és mi van azokkal a felkérésekkel, amiket évekkel a feloszlás után, mégis kettejükhöz intéznek. Az Amíg a halál el nem választ fekete falra kihelyezett printjei ilyenfajta gondolatokat ébreszthetnek bennünk, miközben a fanzin (amiből részletek láthatók a kiállításon) az alkotók elmondása szerint a csoport „fénykorában” jött létre egy müncheni residency-n.


A szívünk egy másik ország – kiállításenteriőr   Fotó: Biró Dávid

A már elhangzott példákon kívül melyek voltak a legmeghatározóbb elméletek, amikhez nyúltatok a téma kapcsán? Hogyan forgattátok bele a saját munkátokba?

Az egyik első inspirációforrás a már említett Michel Foucault-interjú mellett Jean Cocteau Vásott kölykök című regénye volt, ami bár egy testvérpárról szól, mégis magában foglalja mindazt, ami egy intim kapcsolatban létrejöhet. És nemcsak pozitív dolgokról van szó, hanem arról is, milyen nagy mozgástere van a feleknek, mennyi mindent el tudnak viselni egymástól, ha kulturális beidegződésektől függetlenül, nem szemlélői a kapcsolatuknak, hanem aktív alakítói. Ez az alaphelyzet lehetőséget ad, hogy bármikor megkérdőjelezzék akár a kettejük közti szeretet és tisztelet érvényességét is. Nagyon inspiráló és termékeny párbeszédre ad lehetőséget továbbá Jean Genet A tökéletes ellenség című írása is, amelyet a kiállításon Pauline Boudry és Renate Lorenz Átlátszatlan című filmjében egy különböző színű, csillogó függönyök előtt álló drag king szájából hallunk.
Ami a „társadalmi keretet” illeti, őszintén szólva nem lepődtünk meg azon, hogy a barátságnak nincs különösen nagy szakirodalma a szociológiában. A nagyszabású szociális rendszerek vizsgálatában érdekelt társadalomtudományok sokáig mellőzték a szeretet, az intimitás és a privát tér kérdéskörét, hiszen, ahogy már korábban is kifejtettük, itt nagyon pici, sok esetben kategorizálhatatlan és e kutatások számára láthatatlan egységekről van szó. A ‘80-as évektől, leginkább a társadalmi nemek vizsgálatában érdekelt teoretikusok kezdték el a barátságot úgy emlegetni, mint egy lehetőség az egyenlőtlen (patriarchális, heteronormatív) és a hagyományok, a törvények, a gazdaság vagy akár az egyház által szabályozott privát szférából való kiszabadulásra. Éppen azért, mert sokan nemcsak hogy nem szeretnének, de képtelenek megfelelni ezeknek a szabályoknak.


Pauline Boudry – Renate Lorenz: Opaque (Átlátszatlan), 2014, jelenet a filmből © Pauline Boudry, Renate Lorenz

Az általatok idézett elméletek ismeretében és saját tapasztalatok alapján hogyan tudjátok összeolvasni saját érzelmi viszonyotokat a szakirodalommal? Mi a szakmai és mi a személyes véleményetek a témával kapcsolatban? Lehet-e érzelmekről beszélni szakirodalmak alapján? És egy kiállításon keresztül? Ha igen – nyilván – hogyan?

Az elméletek és az irodalmak segítettek formába önteni és rendszerezni a gondolatainkat a témával kapcsolatban. Erre azért is volt szükség hogy a személyes tapasztalatokat egy kicsit távolabb helyezzük, és objektíven, kritikai szempontok szerint is vizsgáljuk a barátságot és az intimitást. Ettől függetlenül az érzelmek közvetítése a kezdettől fogva célunk volt, hiszen másképpen nem is lehet hitelesen beszélni emberi kapcsolatokról, amelyeket az érzések tartanak mozgásban.  
 


A szívünk egy másik ország – kiállításenteriőr   Fotó: Biró Dávid

Hogyan válogattátok a kapcsolódó programokat? Mi volt a kurátori szándék velük?

Egy kiállítás, főleg nyáron, manapság nehezen hoz lázba embertömegeket, így fontosnak tartottuk, hogy változatos műfajú, témájú eseményeket iktassunk a projektbe. Egyfelől törekedtünk arra, hogy ne csak a szakmai közönség számára érdekes kérdéseket vitassunk meg ezeken a programon, hiszen a kiállítás témája bárki számára könnyen befogadható. Alföldi Róbert tárlatvezetésének köszönhetjük pl., hogy olyan emberek is jártak a kiállításon a Budapest Pride ideje alatt, akik lehet, hogy egyébként nem is tudtak volna róla, hiszen a kortárs művészet egyelőre egy meglehetősen zárt közeg. Anetta Mona Chisa workshopja a tranzit.hu Szabadiskola keretében egy meglehetősen kellemes, laza, „nyárias” esemény volt: egymás arcára festettük saját portrénkat, és arról beszélgettünk, hogyan kommunikálhatunk egymással anélkül, hogy kirekesztenénk a másik véleményét a párbeszédből. Karol Radziszewski Kisieland című filmjének vetítésével pedig egy olyan diskurzushoz járulunk hozzá, ami igencsak gyerekcipőben jár Magyarországon, a vetítést követően a művésszel a queer kultúra és a szocializmus viszonyáról beszélgetünk Kelet-Európában.


 

A szívünk egy másik ország
A barátság mint alternatíva egy normális világban

Megnyitó, performansz és party: 2016. június 16., 19 h
Koncepció: Molnár Csaba & Szeri Viktor
Résztvevők: Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Szeri Viktor, Vavra Julcsi
Zene: keleman

Megtekinthető: 2016. július 30-ig
Nyitva tartás: K, Cs, P: 12-18 h; Sze: 12-20 h; Szo: 14-18 h
Helyszín: FKSE - Stúdió Galéria. 1077 Budapest, Rottenbiller u. 35.
Szervező: tranzit. hu