Az intézet az Akadémiának egy különös képződménye volt – mondhatni rejtett fellegvára – ami azzal a céllal jött létre, hogy ablak legyen a világra. A magyarországi nyitási taktikának az egyik útja volt, hogy elsősorban az akadémián helyezték el azokat az embereket, akik kilógtak a nagy irányvonalból. Ez ránk is vonatkozott szerencsére. Világosan láttuk, hogy mekkora a technológiai szakadék és mi ennek a társadalmi háttere. Próbálkoztunk mindenféle lehetséges módon tágítani azon a résen, ami az amerikai és a szovjet rendszer között húzódott. Ez volt a détente időszak, ami az egyik oldalon Hruscsov nevéhez fűződött, aki a XX. Kongresszuson történt felszólalásával – amivel tulajdonképpen saját múltját is megtagadta – feltárta azt a katasztrófaállapotot, amibe a Szovjetunió került. Az itthoni cél egy olyan intézet alapítása volt, amely a kibontakozó újabb technológiai forradalomban érteni tudta a jelenségeket, és olyan eredményeket produkált, amelyek alapján elfogadható résztvevővé válhattunk a haladó világ szellemi életében. Mindeközben nyitott gondolkodású és felkészült fiatalokat neveltünk és igyekeztünk kisugárzó hatást gyakorolni a magyar elmaradottságban. Az automatizálás aktuális jelszava lett a műszaki haladásnak és mindannak, ami ez alatt az ernyő alatt született. 

 

 

Léteztek más felvilágosult társadalmi, politikai csoportok és hasonló erjedés folyt több akadémiai intézetben is, mint a KFKI-ban, a Közgazdasági, a Szociológiai és a Történettudományi Intézetben. 1967-ben Fock Ernő lett a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, aki ugyan a Rákosi-idők alatt nem került börtönbe, de mellékvágányra küldték Nyugat-Németországba. Egy értelmes, technikus végzettségű ember volt, a Szovjetunióval kapcsolatos illúziók nélkül. Ő képviselte az egyik fontos politikai erőt. Ehhez a nézetvilághoz kapcsolódott az akkori politikai vezetésben a gazdaságban Nyers Rezső, a mezőgazdaságban Fehér Lajos, a kultúrában Aczél György. Mivel egy általános, nemzetközi és hazai mozgás keretében jöttünk létre, nagyon hamar rengeteg kapcsolatot szereztünk új – vagy megújuló – szervezetekkel, aminek komoly nemzetközi háttere volt. Számos olyan intézmény és szervezet keletkezett ebben az időszakban a világban, amelyek a világrendszerek közeledését szolgálták. A mi területünkön a laxenburgi Nemzetközi Rendszerelemzési Intézet (IIASA), amelynek alapításában részt vettem. Az akkor különösen fontosnak tartott automatizálásban 1957-ben alakult meg az Önműködő Szabályozások Nemzetközi Szövetsége (IFAC), amelyben valamennyi számottevő ipari ország szakemberei cserélhettek gondolatokat és tapasztalatokat, a kapcsolatépítési szándékra jellemzően ekkor az egymást még el nem ismerő Nyugat- és Kelet-Németország is. Ennek a szervezetnek lettem később az elnöke. Egészen máshogy nézték ezt Magyarországon a dogmatikusabb politikai csoportok és mi, akik szerettünk volna ténylegesen nyitni. A Ford-ösztöndíjnak köszönhetően a 60-as években nagyon sok fiatal szakember mehetett Amerikába. A laxenburgi Nemzetközi Rendszerelemzési Intézetbe Amerika és a Szovjetunió is a legjobb embereit küldte, hogy a világ nagy problémáin keresztül – például fenntartható fejlődés problémakörének akkori előszele –  a metodikai közeledés is megtörténhessen. A nagy orosz matematikai iskolák hagyománya nyomán ebben az időszakban is egészen kiváló elméleti szakemberek voltak a Szovjetunióban, akikkel elsősorban az amerikai kutatók dolgoztak együtt örömmel. 

 

 

 

Állandó korlátok között dolgoztunk, de ahogy megtanultunk a sorok között olvasni, úgy megtanultuk a korlátokat is kikerülni. Ez egy tudatos és hosszú játszma volt abban a tekintetben, hogy mennyit szabad kockáztatni. Ebben nagyon eltérőek voltak a vélemények. Azok, akik később az ellenzék magjává fejlődtek, inkább a provokatív és ezáltal mozgósító elképzelések mellett voltak. Az én véleményem – és ezzel nem voltam egyedül – az volt, hogy tudomásul kell venni a valóságot és ehhez „alkalmazkodgatva” kell megpróbálni nyitni, ami utólag részben történelmileg is igazolódott. A későbbi és mai magyarországi fordulatok és következményeik máig sem zárultak le. Megint sok minden függ a nemzetközi tényezőktől. A történelemben egyetlen játszmának sincs vége, és mindegyik játszma különböző módon értékelendő. 

 

 

 

A kezelésében egyszerű volt, de ezt is fel kell tárni, amikor az iratok hozzáférhetőek lesznek, mert ebben Magyarország haszonélvező is volt. Például a KFKI-ban megcsinálták a Digital Equipment talán legsikeresebb gépének a másolatát. Ezt a gépet – egy csomó becsempészett alkatrész is volt benne – nagyon jó áron adtuk el a Szovjetuniónak. És ezt mind a két oldalról tudták. Az az ember, aki anno ennek a kulcsfigurája volt a KFKI-ben, a Digital Equipment magyarországi főnöke lett a rendszerváltás után. Jó néhány kiváló szakembert ismerek, akik a magyar technológiai hírszerzésnek dolgoztak. Többnyire mérnökök voltak és diplomáciai feladatokat láttak el. Ez volt a fedőszervük. Ezek az emberek aztán később az Egyesült Államok jóváhagyásával és védelme révén kerültek magas pozíciókba. Aztán eltűntek, mert tudták, hogy ez a védelem nem örök életű, és hogy ezek a csaták mennek tovább. Sok mindenről tudott mind a két oldal. Az én meggyőződésem szerint őket Magyarország jövőjének szolgálata motiválta.

 

 

A Kádár-féle kacsintás, bizonyos értelemben erre utal. Kádár pszichológiai analízise már nem végezhető el. Szubjektív véleményem szerint kettős lelkű volt, de mindenképpen egyre inkább tudomása lett arról, hogy mi történik. Jellemző az a legendaszerű – de valós – mondata, amit Csehszlovákia eltiprása előtt Dubčeknek mondott: „Maga nem tudja, hogy kikkel áll szemben.” Zárt személyiség volt, és az egyik oldal felé, szocialista meggyőződésében igazhívő. Az 1956 utáni megtorlások és kivégzések felelősségének súlya alatt végül összeomlott. 

 

Nekünk nem voltak illúzióink, mert ismertük a dolgokat. Jártunk külföldre és olvastuk a nemzetközi lapokat. Volt egy képünk a fejlődésről és a nemzetközi helyzetről. Ennek lényegében összefoglalója az 1981-es akadémiai közgyűlési főtémaként elmondott beszédem.¹ Az, hogy adoptálni tudtunk dolgokat, pontosan a technikai ismereteinknek volt köszönhető. Másfelől kiváló szakembereink természetes módon tudták a hiányzó láncszemeket pótolni. Még néhány évvel ezelőtt is használtuk a digitális információs hálózatban azokat a modemeket, amelyeket Uzsoky Miklós fejlesztett. Mára elavultak, de még mindig működtek. Egy másik példa a GD'71 grafikus display, melyet a Control Data az amerikai piacon forgalmazható színvonalú termékként fogadott el és Amerikában be is mutatták egy kiállításon csak azért, hogy megmutassák, hogy az embargó határait lazítani kell, mert ezek úgyis meg tudják csinálni, amivel viszont kereskedelmi előnyökről mondanának le, ha ezt nem tennék. 

 

 

 

A 80-as évek elején legális vásárlással tudtuk venni egy nagyon jó IBM gépet. Ezzel létesítettük az első nemzetközi hálózati kapcsolatot. Az első évben állandóan volt egy felügyelő a gépteremben, aki ellenőrizte, hogy mit csinálunk vele. Lényegében katonai célokra és a Szovjetunió számára végzendő számításokra nem használhattuk. Az volt a megállapodásunk a magyar titkosszolgálattal, hogy ennek elzárt dolognak kell lennie. Így létesült egy kis kalicka a gépteremben, amit „faszobának” csúfoltunk. Ezen keresztül mindenki bejárt és intézhette a dolgait. „Zártsága” ellenére a 80-as évek volt hálózat- és internetbevezetésben a legaktívabb. 

 

 

Ami Magyarországon progresszív művészet volt, annak a politikai hátterét Aczél adta meg. Aczél és Kádár között volt egy speciális viszony, de ha politikáról volt szó, akkor Aczélnak kihallgatást kellett kérnie hozzá. Kádárt többször elvitte kiállításokra. Aczél egy nagyon szubjektív érzelmi lény volt és gyerekkori fontos, alapélménye volt Bálint Endre barátsága, ami nagyon meghatározta az útját. Ugyanakkor azért volt benne konzervativizmus is. A szubjektivitásában nagyon nagy szerepet játszott, hogy kik voltak pozitívak, illetve negatívak az életében. Van egy jellegzetes történet, ami meg is jelent Révész Sándor Aczél-könyvében². Aczél felesége és egy baráti társaságból származó asszony éppen az utcán beszélgetett, amikor Vásárhelyi Miklós autója elhúzott mellettük. Aczél feleségének az volt az érzése, mintha Vásárhelyi meg akarta volna kerülni. Ez egy tüske lett Aczélban Vásárhelyivel szemben. Így választott szét gyanakvás és félelem egymáshoz közel álló embereket, akik a történet különböző szakaszaiban a rendszer áldozatai lettek. Nekem volt a szerepem – mivel hozzám mind a két ember nagyon közel állt – hogy összehozzam őket és ez a tüske eltűnjön. Aczélnak voltak színészi ambíciói, irodalom iránt érdeklődött és ezért ezekre a területekre más volt az affinitása, mint a képzőművészet felé, amellett hogy minden különböző szintű – elsősorban szovjet és NDK beavatkozású – szigorú ellenőrzés alatt ment. 

 

 

A Digitart létrehozása felé való elmozdulásnak sok ága volt. A legfontosabbnak azt a művészeti mozgalmat tartom, ami akkor képviselte a szabadabb gondolkodás és eszközhasználat felé történő nyitást (Fluxus, Erdély Miklós, Pauer Gyula, St.Auby Tamás, Altorjay Gábor stb.). Ez egy olyan művészeti csoportosulás volt, ami el akarta mondani az újat, és ehhez új eszközöket próbált keresni, aminek révén természetes módon fordult a számítógépes reprezentáció felé is. Régóta érdeklődöm a kultúra különböző megnyilvánulásai, kifejezési formái iránt és mivel létezett egy számítógépes intézet, érdeklődtem, hogy kik csinálnak számítógépes művészetet, és mi ehhez hogyan tudnánk hozzájárulni. Itt az intézetben majdnem tőlem függetlenül is voltak kezdeményezések egy-két fiatal kolléga részéről. Ezek természetes módon a korszellemmel alakultak és az alapkérdés valójában ma is fennmaradt, hogy ezek az új eszközök képesek-e új mondanivalót is adni? 

 

Így ma Zaha Hadid épületei már teljesen organikusak (persze nem abban a retro értelmezésben, ami hazánkban virágzott), és amit az új anyagok tettek lehetővé. Olyan tereket lehet áthidalni, olyan statikát meghazudtoló dolgokat lehet csinálni, amit a technika fejlődése hozott és ezt tudták új mondanivalóra kihasználni az építészek. Ez hasonlóképpen alakult a zenében is. A hangok, hangszerek hosszú időn keresztül kanonizáló trendje most egy új kifejezési lehetőséget kapott. Az ahogyan a zene meg tudta teremteni az elvont zenének, a különböző népzenének és döntően a jazznek valamiféle új szintézisét, az már kultúrtörténetileg is egy fordulat. A képzőművészeti területen én ilyet, ellentétben a huszadik század kezdetének nagy korszakával nem látok, miközben eddig minden kor megteremtette a maga óriásait. Ma a képzőművészetben szerintem szerény ismereteim szerint nincsenek olyan személyiségek, akik reprezentálni tudják a forradalmi újat. 

 

 

 

Annak idején megpróbáltuk a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségét (MTESZ) a változás motorjává tenni. Ebben vezető szerepem volt. A MTESZ-nek csináltunk egy lapot, amelynek a főszerkesztője Szentgyörgyi Tibor volt. A Digitart kiállítás hozzátartozott a politikánkhoz. Bármilyen új kezdeményezés felmerült, azt próbáltuk támogatni. 1984-től 2005-ig voltam a Magyar Soros Alapítvány kuratóriumának a tagja. A Digitart kiállítás az Alapítvány támogatásával valósult meg. Fontos elmondanom, hogy a Magyar Soros Alapítvány Vásárhelyi Miklós volt először, másodszor és végül. Miklósnak volt akkora tekintélye Soros Györgynél – még ha nem is értettek mindenben egyet – hogy formálhatta az alapítványt, mivel olyan ember- és kultúraismerete volt a kapcsolatrendszerén kívül, ami ezt lehetővé tette. 

Én mellette csináltam, amit tudtam, de más elfoglaltságaim is voltak, viszont mindent elfogadtam, amit Miklós mondott. Köztünk nemcsak barátság volt, hanem nagyon tiszteltem is őt. Miklós a rendszerváltásnak személyiségében talán a legmeghatározóbb embere volt. Amikor szó volt arról, hogy köztársasági elnököt kell jelölni, akkor mondtam is neki, hogy erre te vagy a legalkalmasabb. Mire azt felelte, hogy a Göncz Árpád erre nagyon jó lesz, és ő is lett a köztársasági elnök. 

 

 

Rövid ideig azt gondoltuk, hogy az Alapítványnak befejeződött a szerepe, mert mindenki elment a maga politikai, vagy nem politikai pályájára, illetve lezárult egy történelmi korszak. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy erről szó sincsen, mert jött az Antall-kormány, ami egy kellemetlen, restaurációs időszakot hozott. Soros Györggyel úgy határoztunk, hogy legalább akkora szükség van az Alapítványra, mint korábban volt. Ezért aztán folytatódott a jelenlét, majd Soros úgy határozott 2007 végén, hogy kiszáll, amiben igaza is volt. Vásárhelyi Miklós egyre betegebb lett, meggyöngült. Akik utána jöttek – például Gombár Csaba – már másképp látták a dolgokat. Én 1998-ban hagytam el az Alapítványt.

 

 

A SZTAKI most, mint történetében nem először, válaszutak előtt áll. Inzelt Péter 2014. december 31-gyel nyugdíjba vonul. Monostori László lesz az utódja. De hogy megtudják-e határozni az intézet hivatását egy új időszakban, az egy nagy kérdés. Van egy csomó olyan cég, amelyik profi módon képes dolgozni, nemzetközi területen sikeres, akár térinformatikában (NNG), akár a prezentációs technikában (Prezi). A SZTAKI-nak inkább elméleti irányokba kellene elmozdulnia. Én próbálom propagálni az ember-gép kapcsolat ügyét, aminek lehet és lesz is ezerféle új alakulása, csak hogy egyet említsek: az alakfelismerési technikák még messze ki nem használt lehetőségei a lehetséges agymodellek és számítástechnikai modellek világában. De ezt már a következő nemzedéknek kell kidolgoznia. 

 

Ahogy az emberek születnek és meghalnak, úgy az intézmények is vagy képesek arra, hogy teljesen megújuljanak, vagy lejár az idejük. A történelem és benne még erősebben a mi szakterületünk történelme azt mutatja, hogy a korábban sikeres vállalkozások is megszűntek, vagy képesek voltak a radikális átalakulásokra, ez a schumpeteri mozgás annál érvényesebb, minél dinamikusabb egy szakterület. 

 

 

 

 

 

Seres Szilvia beszélgetése dr. Kovács Lászlóval, az MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztályának (DSD) alapító-vezetőjével és dr. Micsik Andrással, az Elosztott Rendszerek Osztály csoportvezetőjével

 

Seres Szilvia beszélgetése Sugár János képzőművésszel 

 

Seres Szilvia beszélgetése Révész László Lászlóval