A torzuló Duna-korzó – Duna-parti szobrok I.

Mélyi József

Mélyi József Duna-parti szobrok cikksorozatának egyik darabja is lehetne a Fekete etűd*, ha Falk Miksáról nem „csak” egy utcát, hanem egy rakpartrészt neveznek el anno.

Raffai Dávid: Kutyás lány (2007)   Fotó: Bagolyfotó - See more at: http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/fekete_etud.2308.html?pageid=81#sthash.r4Ngnhei.dpuf
Raffai Dávid: Kutyás lány (2007)   Fotó: Bagolyfotó - See more at: http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/fekete_etud.2308.html?pageid=81#sthash.r4Ngnhei.dpu

A pesti Duna-korzó: egymásra rétegzett idősíkok. Kiváló férfiak 19. századi, historizáló bronzszobrai, amelyek mögül lebombázták és elbontották a korabeli épületeket. Majd szocreál emlékművek hűlt helyei és a Kádár-kori modernista szállodák hatalmas tömbjei. Végül pedig a nyolcvanas években megálmodott, öntöttvas korlátos múltidézés és a rendszerváltás utáni emberközeli kertitörpe-kultusz. A Duna-parti szoborsorsok szomorú első fejezete. „És Huszár Adolfnak sokat csúfolt Deák Ferenc-e, ez az egyébként akadémikus és unalmas monumentum, a megfelelő architektonikus környezetben, a régi Lloyd-épület s a Lánchíd torkolatának közelében a maga kompakt masszájával szervesen illeszkedik bele a térbe, sőt világos téli reggelen a túlparti várhegy magasából nézve a monumentalitás illúzióját kelti az emberben egyöntetű sziluettjével. Legalább a földnek egy pontjáról, az évnek egy szakában és a napnak egy órájában. Hasonlót társairól nem mondhatni.”

Fülep Lajos idézett írása a magyar szobrászatról kilencvenkét évvel ezelőtt jelent meg a Nyugatban és talán aktuálisabb, mint valaha. Nemcsak a maró kritika miatt, amellyel Budapest emlékműszobrászatát illeti, de azért is, mert a mű és a környező tér viszonyára, a szobor időbeli meghatározottságára vagy a néző pozíciójára utalva ma is érvényes szempontrendszert nyújt a köztéri művek vizsgálatához.

Részletfotók Marton László 1989-es, villamoskorláton ülő Kiskirálylány című szobráról
© Csoszó Gabriella

Deák Ferenc egykor élőben is bevallottan „kevéssé plasztikai” figurája, amely ma a forgalom miatt megközelíthetetlenül, a fáktól pedig tavasztól őszig láthatatlanul ül a Roosevelt tér közepén, még épp nem tartozik a Duna-korzóhoz. A Duna-korzó, Pest kiemelt jelentőségű, világörökségi köztere egy másik szoborral, Eötvös József emlékművével kezdődik és egy szintén a 19. század végén felállított szoborig, Petőfi Sándor bronzalakjáig húzódik. Mindez nem véletlen. Pest város Tanácsa 1864-ben határozta el, hogy a Dunasor egységes, klasszicista házfala előtti partsávot – amelyre Hild János 1805-ben még széles parkot álmodott – új, párhuzamos háztömbökkel kell beépíteni. Táncsics Mihály már börtönéből tiltakozott a tervek ellen, de hiába, a hatvanas évek közepétől a Zoltán utcától a Petőfi térig kiépült a part, és ennek dísze, a Korzó – középpontjában az egykori Pollack-féle Redoute helyén álló Vigadóval. A két nagy magyar klasszikus szobra – mindkettő Huszár Adolf munkája – a korzó tudatos nyitánya és lezárása; Eötvös (bár eredetileg az Erzsébet térre került volna) és Petőfi (eredetileg Izsó Miklós tervezte) arányaiban a ma már nem létező épületsorhoz – amelyet tömbjével az egyedüliként megmaradt Thonet-udvar érzékeltet –, a szállodák világához igazodott. A Korzó léptékét akkoriban négy nagy hotel határozta meg, ehhez aránylottak a Budáról is jól látható szobrok, valamint a talapzatok architektúrája, amelyet mindkét esetben Ybl Miklós tervezett. Valószínűleg ma is szobrok és épületek klasszikus idegenforgalmi harmóniájáról, az idő által megszépített környezetről, Budapest jellegzetes arculati eleméről beszélnénk, ha a második világháborúban nem pusztul el csaknem a teljes Duna-korzó; a szállodák közül csak a Bristol, a későbbi Duna szálló maradt meg.

A háború után az első, újonnan felállított szobor már jelezte, hogy az ideológiai-politikai megfontolások túlsúlyba kerülnek a szépészeti gondolatokkal és az idegenforgalom pragmatikus harmóniájával szemben. Igaz, hogy a Vigadó – nem sokkal később már Molotov – tér közepén elhelyezett obeliszk, a szovjet repülősök emlékműve még klasszikus (szovjet) birodalmi urbanisztikai érzékről tett tanúbizonyságot, hiszen jól látható és hosszú időre megkerülhetetlen motívumot helyezett el az erre valóban alkalmas térben. A tér azonban maga is alakult: 1946-ban a szobrászati irányváltás mellett az építészeti tervek átméretezése is megkezdődött. A Duna-korzó újjáépítésére kiírt pályázatra összesen hetvenkét pályamű érkezett, nagy részük radikális újrakezdést javasolt. A legnépszerűbb a Vigadó tengelyére ritmikusan és szimmetrikusan elhelyezett alacsonyabb-szélesebb tömbök sora volt; Weichinger Károly tervén például három-három U alakú, lapos tetejű hotel jelent meg; a rajzokon az egyetlen jól kivehető szobrászi elem – az obeliszk. A monumentalitás kritériumának nemcsak a szovjet emlékmű, de az időben következő, az 1952-ben az Uvaterv székháza előtt felállított nagyon elvhű Ifjú mérnökök szobra is megfelelt, három és fél méteres magasságával a lebombázott Várból lepillantva is jól láthatóan. A szobor és a környező tér, általában építészet és a szobrászat műfajának elszakadására azonban jellemző, hogy Granasztói Pál és Polonyi Károly 1958-as nagyvonalú tervén, amely Dunáig nyúló agórát álmodott a korzóhoz, már nem is szerepelnek szobrok, pedig időközben Pátzay Pál nagyméretű Sportlovasa is ide került, az Eötvös tér déli részére.

A valós építészeti léptékváltásra a hatvanas évek közepétől kezdve került sor, miután 1963-ban pályázatot írtak ki a Duna-part, ezen belül a Korzó teljes átformálására. A pályázat nyomán Finta József kapott megbízást a Duna Intercontinental szálló megépítésére, amely nemcsak magasságával – az első tervek még szinte felhőkarcolóról szóltak –, de tömbjével is átszabta a környezetet. Finta eredetileg négy, később három szálloda együttesét tervezte a Korzóra; a tervek biztos látványeleme, politikailag és városépítészetileg is megkerülhetetlen pontja továbbra is az obeliszk volt. Az 1956-os forradalom során repülőgépdíszétől megfosztott és így évek óta csonka obeliszkkel kapcsolatban a hetvenes évek elején mégis felmerült a változtatás igénye, egy figuratív emlékmű ötlete. A „humán tartalmú plasztikai alkotás”, amely „nem lehet túl dimenzionált” azonban végül megoldhatatlan feladatnak bizonyult. A kétszer kétfordulós, két évig húzódó pályázaton nem született értékelhető eredmény, pedig a hősi halált halt szovjet repülősök emlékét többek között Vigh Tamás, Marton László vagy Csíkszentmihályi Róbert is megörökítette volna. Végül tehát – mivel közeledett a felszabadulás harmincadik évfordulója – maradt az eredeti szobor átépítésének lehetősége. A most már svéd vörös gránitból megformált obeliszket 1975-ben állították fel, így az városképi adottság maradt a második nagy szállodaprojekt idején is, amelynek leírását a korabeli szakíró jellemző módon még így kezdte: „Forum Budapest lesz a neve a Pátzay Pál lovas szobra és az Eötvös József-szobor között felépülő szállónak”. Miközben a szálloda nagy barna tömbje és a Roosevelt tér felé zárt homlokzata vitákat és az Intercontinentalnál is több kritikát maga után vonva megépült, a szobrok nemcsak az épületektől, de a helyüktől is elszakadtak. Igaz, a furcsa és a század végéig tartó körhinta már a hatvanas évek végén megkezdődött. Az Ifjú mérnököket Békéscsabára száműzték, a Sportlovas a Margit híd budai hídfőjéhez került, az Eötvös-szobrot pedig a Forum építése során előbb lebontották, majd arrébb helyezve újra felállították.

A köztér arculata 1983-ban újabb változáson esett át, ekkor újították fel a Korzó díszburkolatát, ekkor kerültek ki az ódon hangulatot árasztó, de a két – illetve az Átriummal három – új szállodának tökéletesen ellentmondó öntöttvas korlátok, székek, lánctartó oszlopok és a se ilyen, se olyan világítótestek. A hatvanas évek óta folyamatosan napirenden lévő problémát, a kettes villamos burkolat alá süllyesztését továbbra sem sikerült megoldani, így minden egyéb kérdés is félmegoldással zárult. Ha a vízzel már nem is lehetett megteremteni a kapcsolatot és Preisich Gábor elképzeléseivel szemben parkosítani sem lehetett, legalább jelképesen víz került a Korzóra: Wild László kis Díszkútját a Petőfi-szobor mellett helyezték el.

A körhinta azonban nem állt meg, bár motorját 1989 után már maga a történelem hajtotta. Az obeliszket 1992-ben a rákoskeresztúri temetőbe vitték, a kilencvenes évek folyamán viszont két régi-új alkotás érkezett: Pátzay Pál Dunai szél című művének másodpéldánya, amelynek eredetije a háború előtt egyszer már a Korzón állt, de 1945-ben a Dagály strandra került. Szintén a Dagályból érkezett vissza a Vigadó elé 1998-ban az Ürgeöntő gyerekek szobra, Senyei Károly alkotása. A két mű újrafelállítása összekapcsolódik egy újabb szobor elhelyezésével. Marton László Kiskirálylány című művét, egy a hetvenes években készült kisplasztika köztéri változatát 1989-ben helyezték el a Vigadó téren, s szinte elhelyezésétől fogva betöltötte a budapesti Manneken Pis, azaz a kedélyesen semmitmondó, „emberközeli” szobor funkcióját. Valószínűleg az üres, de egyszeri gegként elviselhető alkotás népszerűsége teremtette meg az alapot a további kisméretű szobrok visszahelyezéséhez. A Dunai szél, amely a háború előtt – szintén ötletesen – egy lánctartó oszlop tetején állt a Türr István utca torkolatában, most egy Finta József által tervezett elegáns, de apró talapzatra került a Forum szálló (ma a zűrzavar kedvéért Intercontinental) kiugró emelete alá. Így a figura különösen tavasztól őszig, a kihelyezett asztalok és székek között kelti a hotel elé kiálló dühös szobaasszony benyomását. A sors furcsa fintora, hogy a szovjet emlékmű helyére az Ürgeöntő (valójában talán csak Vízcsorgató) gyerekek zsánerszobra került. Senyei műve a háború előtt ugyanitt állt, de akkoriban még Budapest egyik legnépszerűbb vendéglátóhelyisége, a Hangl kioszk teraszán. Nem is több ennél: kioszkszobor. Most azonban ott bújik magában a tér közepén, a később hozzáépült medence közepén a két fiú, a hal, a béka és a nem látható ürge, és nem hirdet mást, csak az eltűnt időt.

A kilencvenes évekre valóban minden tudatos városépítészeti szempont eltűnt a Korzóról, az új évszázadra pedig maradt a kedélyesség, a kertitörpe-kultusz, valamint a pénz és a politika döntő szava. A lépték- és értékvesztés legékesebb bizonyítéka Raffay Dávid Kutyás lány szobra, egy fénykép nyomán készült, a teret „humanizálni” szándékozó giccs; a bronzlabdába harapó bronzkutya – a szuvenírfestők álma. Még ennél is érthetetlenebb az egykori Intercontinental (ma Marriott) árkádja alatt álló Shakespeare-szobor ittléte. A színészként ábrázolt, előrehajló bronzalak a háború előtt Ausztráliába emigrált, 1979-ben elhunyt Mészáros Andor 1960-ban Ballarat városában felállított Shakespeare-szobrának másolata. A szobor talapzatát pedig, néhány évtizeddel a Duna Intercontinental megtervezése után maga az építész, Finta József készítette. A szobor, a helyszín kiválasztása és a talapzat nem is lehetne kisszerűbb. Párhuzamként talán gondoljuk el, ha a 19. század nyolcvanas éveiben valakinek az az elvetemült ötlete támadt volna, hogy az Operaház bejáratánál felállítja Cromwell Olivér egyik szobrának másolatát, vajon Ybl Miklós örömmel vállalta volna-e a talapzat megtervezését? A Shakespeare-szobor tulajdonképpen semmi másra nem emlékeztet, mint arra, hogy ha megvan az anyagi háttér – a támogatók között ott áll a talapzaton többek között az Arcadom és Borsod megye önkormányzata –, az ismeretség vagy az aktuális politikai szándék, tulajdonképpen bárhol bármi felállítható. Ugyanezt jelzi a Duna-korzó legmegoldatlanabb részén, a volt Intercontinental és a Március 15. tér között tátongó űr; ha épület nem születik, a horror vacui elve akkor is működésbe lép. Az örmény népirtásra emlékeztető sztélé (2000) még finom faragású hagyományos darab – környezetét alig néhány méterre innét a török légitársaság óriásplakátjai színesítik. A sztélé mellé került az ukrajnai éhínség közhelyes emlékműve (2009), a Pesten elhunyt görögökre emlékeztető sírkő (2006), valamint a Sri Chinmoy félmagyar szövegű, Vadász György installációjába foglalt táblája:„Magyarország Sri Chinmoy Békevirág Nemzet” (2000). Ez utóbbi elhelyezése azért is érdekes, mert csupán néhány évvel korábban Sri Chinmoy egyik hasonló tábláját az Amerikai Ateisták szervezetének tiltakozására eltávolították a New York-i Szabadság-szobortól. A félig enigmatikus emlékpark, félig nyilvánvaló üzenőfüzet funkcióját betöltő zöld felületen a vertikális emlékeket kiegészíti egy szintén vertikális félrevezető elem: a föld alatti nyilvános WC téglából emelt, szoborszerű szellőzője.

A Duna-korzó zűrzavara tulajdonképpen pontosan leírja az 1960-as évek óta egyre erőteljesebben érezhető folyamatot, a köztéri szobrászat nagy tömegének elszakadását az építészettől, ami egyfajta eljelentéktelenedéssel járt együtt. Az arány- és irányvesztett szobrászat, az általános időzavar kritikáját Wehner Tibor huszonöt, Boros Géza tizenöt évvel ezelőtt megírta. A kétezres évekre azonban a felvázolt tendenciák jól láthatóan tragikomikus fordulatot vettek; a jelenlegi szoborállítási rendszer már csak az elszabadult hajóágyú hasonlatával ragadható meg. Emlékműszobrászatunkra még talán soha nem volt ennyire jellemző Fülep Lajos egykori mondata: „A politika vagy a tömeg-sznobizmus szolgálatában állott, és közben elfelejtette vagy soha meg sem ismerte a művészi feladatokat.”

Artmagazin 2010/2. 18-24.o.