Aki keres, talál

Az FKSE hagyományőrző éves kiállításáról II.

Molnár Ráhel

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület hagyományos éves kiállítása idén a megszokott kiállítási forma helyett kísérleti modell szerint szerveződött. A kurátor felelős szervező,1 Timár Katalin és a Stúdió tagjai hosszas előkészítő workshop során dolgozták ki az október 1. és 19. között, Budapest negyvenegy különböző pontján – köztereken, vitrinekben, kocsmákban, turkálóban, kirakatban, zöldségesnél – a város mindennapi helyszínein fellelhető kiállítás felépítését. A kurátor-művész kapcsolatot alkotótársi viszonyként kezelő projektben az alapot a mini kiállítások szövevényes hálózatstruktúrája, a résztvevők együttműködéséből kibomló kísérletezés, valamint a közös gondolkodás jelenti. Ugyan erről a közös előkészítő munkáról a bemutatott művek nem árulnak el sokat, a projekt folyamatszerűségének hangsúlyozása mindenképpen indokolja, hogy a kiállítási forma maga is a kiállítás részeként értelmeződjön – az egyéni munkák mellett a résztvevő művészek és a felelős szervező közös műalkotásaként.
 


Vékony Dorottya: INVAREBEST (részlet), 2014   Fotó: Vékony Dorottya
 
Az állandó anyagi nélkülözés nagyban befolyásolja a független intézmények munkáját. Már az FKSE számára sem lehetséges egy reprezentatív múzeumi bemutató finanszírozása. A legtöbb névre keresztelt éves kiállítás struktúráját tekintve – erre a helyzetre adott reakcióként – szétbombázza a klasszikus kiállítási formát és hátat fordít a kanonizált művészeti tereknek. Ebben az értelemben A legtöbb egy az aktuális kultúrpolitikai történésekre adott konkrét és tiszta válasz: magában hordozza a túlélési és ellenállási lehetőségeket különösebb faksznik nélkül. Viszont, ahogy azt a Gólya Presszóban, a kiállítás(ok) megnyitójával egybekötött adománygyűjtő-esten Szarvas Márton elmondta, ehhez a koncepcióhoz egy valóban „hasznos” művészet megteremtésének igénye kapcsolódik, „ami lefelé van kötve, a saját társadalmának, népének szól, neki hasznos és érte van.” Ez már nagyobb falat. A kanonizált művészeti terekből a mindennapok helyszíneire történő kivonulás – nem előzmény nélküli –gesztusa mindenképpen jelentőségteljes tett, de erre önmagában szociálisan érzékeny aktusként tekinteni egyszerűen öncélú. A konkrét műtárgyak nagy része szinte láthatatlan a városi tér ingereire régen immunissá vált sétáló számára. Keresni kell. Kérdés, hogy a művekhez vezető keresőjátékot a kortárs képzőművészeti közeg tagjain kívül még ki játssza?


Soós Kata: Ipari sütő, 2014   Fotó: Modor Viktória
 
Nem világos, hogy mi a cél. Ha a kortárs művészet közegének kiterjesztése és a városlakók megszólítása, akkor ez az erőfeszítés kevés, a célközönséghez sok esetben el sem ér az inger. Ha a cél az FKSE túlélési stratégiáinak kommunikációja a szakma felé, akkor pedig nem értem, hogy a koncepció (a megnyitó szöveggel kiegészülve), miért nevez meg egy egész társadalmat célközönségként. Mert én vagyok az, aki játszom a Játék Határok Nélkül-t a városban, még meg nem érkezett műveket keresve, és teszem fel a kérdést – a projektről úgy tűnik, mit sem sejtő – eladók és autókereskedők döbbent pillantásainak kereszttüzében: „Egy kiállítást keresek, segítene?” Amire a válasz vagy semmi, vagy a művek még nem értek oda, vagy „nekem csak azt mondták, adjam oda ezt a térképet, ha kérdeznek valamit.”
 
A városi tér ilyen típusú használata lehet a szervező-művész kísérleti együttműködés mellékterméke és egyszersmind a kortárs képzőművészet „néphez” csatornázásának médiuma is. De nincsenek kijelentések, a koncepció középúton lavírozik. Ez a meghatározatlanság pedig végső soron azt sugallja, hogy az FKSE éves kiállítása önmagába fordul és ugyanannak a zárt közegnek szól, amelyik kitermelte. Valójában nem hagyta el a komfortzónáját, megszokott struktúrával dolgozik. „Nem a nézőnek kell a múzeumba vagy a galériába ellátogatnia, hanem a művészek keresik fel őket” - írja Timár Katalin a koncepcióban. A néző magára van hagyva az üres homlokzat és a magyarázat nélkül kitett művek előtt. Soós Kata Király utcai turkálóban látható mosógép-festményeiről az ott dolgozó lányok nem tudják, hogy egy szerteágazó kiállítás része. Ember Sári érzékeny fotóit a gyanútlanul gyömbérteát szürcsölő vásárló sem tudja hová kapcsolni, hacsak meg nem kérdezi, hogy mi ez. Vékony Dorottya soha el nem csattant csókokat ábrázoló fotómatricái elvesznek a VII. kerület ingerzuhatagában. Ha valaki felfigyel rá, akkor sincsenek kapaszkodói – pedig ez fontos lenne egy egyesület éves munkáját bemutató, önmagában művészeti produktumként értelmezhető kiállítás esetében. Nem lehet elvárni, hogy a szakmán kívüli budapesti célközönség önművelő igényből felkutassa a hiányzó információkat. A potenciális befogadó aznap legalább hatszáz kép mellett sétált már el, ez a hatszázegyedik. Mindezzel együtt a projekt vélhetően nagyobb nem szakmabeli közönséget ér el a városi terek használatának köszönhetően, ezt a közönséget azonban nem őrzi meg. Nem tudjuk, ki látta a kiállítást vagy annak részeit, sem azt, hogy mit gondol róla.


Pacsika Rudolf: Board Game Power, 2014   Fotó: Modor Viktória
 
Egy a kiállítás helyszíneit hatékonyabban összekötő és a közönséggel eredményesebben kommunikáló rendszer – térkép után a szakma, esetleg a résztvevő művészek rokonai és barátai nyúlnak – és több interaktív, részvételt ösztönző munka talán jobban érvényre juttatná a projekt koncepcióját. Pacsika Rudolf a CIA és az absztrakt expresszionizmus kapcsolatából kiinduló társasjátéka ebbe az irányba mozdítja a kiállítást, bár a Lengyel Intézet nem mondható a szélesebb nyilvánosság mindennapi helyszínének, és a részvételre alapozott művészet társadalmi hasznosságában sem könnyű töretlenül hinni egy alapvetően rémült közegben.
 
 
1 Kihúzással a kiállítás koncepciójában jelölik a kurátor szerepváltozását.