Nemes Attila a magyar kortárs művészeti szakemberek között elég rendhagyó életutat mondhat magáénak. A kilencvenes években Kaliforniában tanult, az ELTE-n művészettörténetet végzett, és média és kommunikációs tanulmányokat is folytatott. Számos kiállítás köthető a nevéhez, például a Szappanopera és az Elhallgatott Holokauszt a Műcsarnokban, vagy a Re:orient a 2006-os Velencei Építészeti Biennálén, de mindezzel párhuzamosan, összesen tíz éven át egy kommunikációs cég, a Sygma stratégiai vezetőjeként, majd program tanácsadójaként is tevékenykedett. 2007-ben részt vett a Kitchen Budapest (KIBU) elindításában, ahol ma is szerepet vállal, de ezen kívül a Fictionlab alapító igazgatójaként és a Based on Pig projekt vezetőjeként is találkozhatunk a nevével. Nemes Attilával én is dolgoztam együtt kiállításokon több alkalommal, így amikor nemrég azt olvastam, hogy az Andrássy úton nyílt új luxusáruház, az Il Bacio di Stile őt kérte fel egy kortárs művészeti gyűjtemény létrehozására, biztos voltam benne, hogy jóval többről van szó, mint egy butik kicsinosításáról.

Nemes Attila © 2013 Il Bacio Művészeti Gyűjtemény. Minden jog fenntarva.

A kurátori statementedben azt írod, hogy az együttműködésed az Il Bacio di Stilével egy beszélgetéssel indult: az áruház tulajdonosa képzőművészetet szeretett volna a falakra, de mire felálltatok az asztaltól, már egy műgyűjtemény megalapításán gondolkodtatok. Mi választja el ezt a kettőt egymástól – pontosan miről győzted meg Gattyán Györgyöt?

Igen, Gattyán György cégtulajdonos és Magyari Tamás tulajdonostárs, az áruház vezetője azzal kerestek meg, hogy segítsek nekik műtárgyakat vásárolni az áruházba. Én azt javasoltam, hogy ahelyett, hogy pusztán cool tárgyakat vásárolunk, legyen ez egy gyűjtemény: legyen valami logikája, ami mentén felépül, és legyen ez – a művek jelenléte – szerves része, funciója az áruháznak. A koncepcióm lényege egy helyspecifikus, kurátori koncepció mentén szerveződő, az áruházzal párbeszédben álló kiállítás volt.

Ez azt jelenti, hogy minden kikerül a falakra, amit megvásároltok?

Egyelőre igen. A gyűjtemény most körülbelül negyven műtárgy és négyszáz fotó: ezek az áruházban egy fantasztikus gesamtkunstwerkszerű szituációba kerültek, amelyben divat, fotó és művészet nagyon erősen együttműködik.

Hogyan fogtál hozzá? Hogyan zajlott az egyeztetés?

Csináltam egy nagy prezit, amiben a koncepcióhoz volt egy csomó ötlet, és amikor rábólintottak, akkor csináltam egy vásárlási listát szeptemberig – mindezt júliusban kezdtük, és arra nagyon büszke vagyok, hogy szeptember 7-én nagy része már állt a kiállításnak.
Úgy érveltem, hogy ki kell tűzni egy pár olyan pontot, olyan nemzetközileg elismert pozíciókat, amelyek mindenhol megkérdőjelezhetetlen értékek, és eköré kezdhetjük el lerakni azokat a magyar műveket, amelyek ebben a kontextusban megtalálják a helyüket – ennek megfelelően alakítottuk ki a költségvetést is. Ebben az első körben százötven-kétszázszázmillió forintból gazdálkodtam. Ez nemzetközi viszonylatban nem rendkívüli, de ha azt nézzük, hogy a magyar közgyűjtemények mennyit költenek vásárlásra, akkor óriási összeg. És olyan dolgokat vettünk, amilyeneket a közép-európai közgyűjtemények nem nagyon engedhetnek meg maguknak. Amikor felmerült, hogy kell-e mondjuk ez a Cindy Sherman mű, akkor azt mondtam: figyelj, ez olyan, mintha kihagynád az Yves Saint Laurent-t. Vagy amikor megkérdezték, hogy miért veszünk egy vázát ennyiért, akkor elmondtam, hogy ez nem egy váza, hanem egy Grayson Perry mű, és ez pont olyan, mintha megkérdeznéd egy Ferragamo cipőről, hogy miért kettőszázezer forint.


Grayson Perry: Anger Work © 2013 Il Bacio Művészeti Gyűjtemény. Minden jog fenntarva.

Igen, ezek a párhuzamok itt nyilván jól működtek... Tehát ez a gyűjtemény egyben egy állandóan változó kiállítás is. Hogyan határoztad meg magadnak a profilt és a célközönséget? Mik lehetnek egy luxusáruház és a képzőművészet legizgalmasabb kapcsolódási pontjai?

Nekik nagyon fontos ez a szimbiózis, amiről az előbb beszéltem, azt hiszem ez győzte meg őket. Hogy ne csak egy hagyományos magángyűjtemény vagy -múzeum jöjjön létre. Nézd, azok a ruhák, amelyek ott lógnak, néha ugyanúgy műalkotások: évek munkája van bennük és az utolsó részletig végig vannak gondolva. Az épületet is bámulatos igényességgel rekonstruálták. Ez az egész végsősoron összeadódik, összejátszik, és ezt nagyon tudatosan erősíteni akartam.
A koncepciómnak három lába van. Egyrészt olyan műtárgyakat válogattam, amelyek régi korokkal játszanak kortárs megközelítésekből. Ilyen például Cindy Sherman Madame de Pompadour teáskészlete, amely – amellett, hogy így megnézhető közelről, és már ki kellett raknunk egy táblát, mert az emberek megfogják és teázni akarnak belőle – nagyon érdekes párbeszédet folytat azzal az ebédlővel, ahol elhelyeztük. És ilyen Brückner János Miss Urbinoja is.
Másrészt elő akartam venni a tárgyiasított nő problémáját. A divat, az öltözködés, az erre való reflexió régóta összefügg egy kemény feminista kritikával, a képzőművészetben is – Cindy Sherman, de Tracey Emin egy neonja vagy Marina Abramovic egy fotója a Kitchen sorozatból is ezért került bele a gyűjteménybe. Eminnek ez a neonfelirata, ez a kérdés: I Whisper To My Past, Do I have Another Choice? – szerintem remekül működik egy áruházban, egy új dolog szólal meg benne ebben a környezetben. Vagy például Hans Peter Feldmann képe, ami a múlt héten került fel a kandalló mellé. Ez egy klasszikus női portré, egyike Feldmann tipikus átfestett képeinek – szóval ennek a nőnek behúztak egyet, Feldmann idefestett egy monoklit...
Több művet választottam, ami az idealizált nőt az önreflexív nővel váltja fel – az a fajta tudatosság, amikor valaki megvesz ilyen ruhákat, teremt itt egy helyzetet, amelyben egy ilyen játékot el kell játszani.


Brückner János: Miss Urbino © 2013 Il Bacio Művészeti Gyűjtemény. Minden jog fenntarva.

És mi a harmadik lába a koncepciónak?

Jó lenne értelmezni, hogy az Andrássy úton előpattan egy ilyen áruház. Megválaszolni azt a kérdést, hogy ki fogja eltartani – nem annyira anyagilag, mint inkább kulturális értelemben.
Fotókat kerestem – Budapestről, az Andrássy útról... végül Borovi Dániel segítségével az MTI-ben előbányásztunk egy hatvanas-hetvenes évekbeli divatfotó anyagot. Hihetetlen, milyen fotók voltak akkor! De hát részben volt egy könnyűiparunk, ami Nyugat-Európának gyártott, és ahhoz kellett marketing, részben volt egy KGST divatpiac, ami persze kamuflázs volt, de volt. És ezek a divattervezők, akik a Nyugat-Európának termelő könnyűipar mögött voltak, a londoni divathéten is megjelentek: találtunk egy fotót egy magyar ruháról, amely a londoni divathét 1. helyezettje volt hetvenvalahányban. Tehát négyszáznak megvettük a felhasználási jogait és kiraktuk – ilyet sehol sem láthatsz Magyarországon, nincs az a múzeum, ahol ez látható.
Az látszik, hogy a 19. század végétől a hetvenes évek végéig van a városban egy világos stílusfejlődés, ami a nyolcvanas években beleomlik a semmibe, és a rendszerváltáskor a reménye is szertefoszlik, hogy lesz város, meg stílus... ez az, ami az elmúlt években kezd megint összeállni.

Valóban, egyelőre nem igazán egyértelmű, hogy ma Budapesten mi a társadalmi közege egy ilyen áruháznak...

Az első perctől a kötődéseket kerestem, ezért jött elő a feminizmus, a szocialista divatfotó, a régi korokra reflektálás. Hiszen már az eredeti kontextus is nagyon érdekes: ez a neoreneszánsz palota, amely egy nagyon gazdag gabonakerekedő családé volt – építették egymás után a palotákat, ezeket kiadták, használták, aztán az egészet államosították... Tipikus furcsa budapesti történet, pont olyan furcsa, mint hogy megjelenik egy ilyen áruház a semmiből. Én úgy gondolom, hogy egy stílusvezető áruháznak van helye Budapesten, hogy ezt ennek a városnak le kell nyelnie, de ez persze egy hosszú folyamat.
Az is igaz, hogy míg Londonban, New Yorkban ezek a területek, a művészet, a divat, a design, teljesen természetesen együttműködnek, Magyarországon a kortárs művészetet egy szűk értelmiségi kör próbálja vinni... tehát igen, az Il Bacio lokális küldetése nagyon fontos, a realitásán sokat kell dolgozni.


Sam Havadtoy: Minnie Mouse © 2013 Il Bacio Művészeti Gyűjtemény. Minden jog fenntarva.

Szerinted ennek mi a módja?

Egy ilyen áruházhoz kell egy olyan közeg, amelyben az emberek azt gondolják, hogy nekik nagyon fontos a stílus. Ekkor merülhet fel az a kérdés is, hogy akkor miért nem vásárolnak kortárs képzőművészetet, hiszen Pesten négy-ötszázezer forintért nagyon jó minőségű alkotásokat  lehet venni. Tehát az én feladatom a műalkotásokkal – ahogy mindenkié egy ilyen történetben – hogy ezt a környezeteket megteremtsem: az emberek figyelmét és lehetőségeit át kell terelni egy teljesen más szemléletre. New Yorkban és sok más nagyvárosban az emberek felvállalják ezt a színházat, természetes, hogy egy üzletember büszke arra, hogy másfél-kéthavi fizetését elköltötte képzőművészetre vagy egy megtervezett ruhára, tárgyra – Magyarországon ez nem menő dolog, pedig húsz éve nagyon sokan dolgozunk ezen.

Én nem vagyok biztos abban, hogy sokan dolgozunk ezen – szerintem ez a cél nem általánosan artikulált vagy elfogadott...

Lehet, hogy így van. A galériák mindenesetre dolgoznak ezen, hiszen ez az elemi érdekük... Viszont azt problémának látom, hogy sok ember, aki ma kijön a művészeti oktatásból, egy olyan intézményrendszerben képzeli el a világot, a problémákat, a megoldásokat, amiből ki van hagyva a pénz, a piac, a kulturális tér – ha ők így gondolkoznak, akkor hogyan gondolkozik a városi fiatalság? Pedig rájuk kéne építeni, ez a realitás.

A 2000-es évek első felében több kiállítás kurátoraként is feltűntél, az elmúlt években viszont profilt váltottál. A művészet nem annyira egy hagyományosnak mondható kurátori szemszögből, hanem inkább az új technológiák, a média, a gazdasági élet és a közösségi lét, az együttműködés fenntartható formái kapcsán érdekelt. Hogyan kapcsolódhat mindehhez ez a munka? Milyen szakmai kihívást látsz benne?

Valóban, a 2006-os Re:orient projekt után elfordultam ettől a területtől. Az art &technology érdekelt, és a kísérleti intézmények – az, hogy hogyan lehet életképes, fenntartható intézményeket építeni. A Kitchen Budapestnél is ez volt a fő feladatom: az intézmény kommunikációja és intézményesítése.
Az IBAC (Il Bacio Art Collection) kialakításával, az Il Bacio di Stile kommunikációját vezető Küttel Gáborral együttműködve szintén ez a célom. Azon túl, hogy három hónap alatt összerakhattunk egy gyűjteményt, és őszintén bevallom, nagyon élveztem ezt a folyamatot, a kihívás az, hogy megpróbáljunk valamelyest intézményesedni: bizonyos tematikákat felvenni, és annak kulturális teret létrehozni. Szeretnék színvonalas és fontos dolgokat csinálni, mint például ennek a szocialista divatfotó anyagnak a bemutatása – szeretnék olyan dolgokat előszedni, támogatni, finanszírozni, amelyek eköré a helyzet köré rendezhetők.  Jó lenne olyan művészekkel és designerekkel dolgozni, akik nyitottak az együttműködésre más területekkel, teremteni egy olyan helyzetet, amikor a kulturális termelés elindul. Az a terv, hogy az intézmény és a gyűjtemény minden évben bővül, és ebben nagyon fontos szerepet szánunk a kortárs magyar művészetnek. November 7-én lesz az első nyilvános eseményünk, lesznek beszélgetések, lesz artwalk, ez már az intézményépítés első lépésének tekinthető.


Vass Viola: A nagy ragasztmány © 2013 Il Bacio Művészeti Gyűjtemény. Minden jog fenntarva.

Hogy látod: van minderre fogadókészség az Il Bacio részéről?

Gattyán György és Magyari Tamás is nagyon nyitottak és támogatók, ezért remélem, hogy nem áll meg ez a munka, hanem mehetünk tovább, és lehet ebben együttműködés, workshop, meghívhatunk külföldieket. Egy szimbióta intézményt vizionálok, remélem, hogy ez egy pár év alatt kinövi magát.
Mindez persze függ az áruház sikerétől is – egyrészt mi is próbálunk sikert termelni, másrészt ha jól megy az üzlet, akkor biztos, hogy a gyűjtemény is sikeresebb lesz.

Milyen potenciált látsz ebben a helyzetben? Hosszabb távon mi a tét?

Nézd, az én generációmnak az a feladata, hogy megteremtsük az államtól független kultúra terét – ha ezt nem csináljuk meg, akkor az unokáink is ugyanitt tartanak majd, hogy az NKA és az MMA között fognak pattogni egymillió forintért. Az a cél, hogy a lehető legtöbb forrást mozgósítsuk azért, hogy fenntartható módon létrehozzunk egy kulturális rendszert. Kompromisszumok nélkül, tehát ne legyen benne állami pénz, se tíz, se húsz százalék. Hogy az állam a közelébe se jöjjön: el a kezekkel, csináljátok a saját dolgotokat.
Mint ahogy a Magyar Telekommal együttműködve létrehozott KIBU-ból előbújt a FabLab, az OS Kantine vagy a Prezi: a 2007-2010-es csapat ma szanaszért a világban csupa izgalmas, jó dolgokat csinál. Ezek az energiák pedig előbb-utóbb lecsapódnak. Tehát szerintem továbbra is az az én felelősségem, ahogy a generációmé is, hogy megteremtsünk egy alapot ebben az oszágban, egy olyan esélyt, hogy a következő generáció már egy magasabb lépcsőről induljon. Ez olyan, mint egy család – mi első generáció vagyunk, az alapozás a feladatunk, ezt el kell fogadni. Létre kell hozni ezeket a sejteket, és ezek majd elkezdenek együtt pulzálni, együttműködni.

Példa lehet ez más magyarországi cégek számára?

Nagyon remélem, hogy igen. Vannak céges gyűjtemények, de ilyen szimbiotikus helyzetből kevés van. Pedig én ezt a modellt életképesebbnek találom. A kortárs képzőművészet realitása, tere nagyon kicsi, ha újabb és újabb ugyanolyan intézményekben gondolkozunk, attól nem fog bővülni – az ilyen együttműködéseket kell keresni, hogy az embereknek a művészet bekerüljön a látóterébe. Ez úgy lehetséges, ha olyan terekbe visszük be, ahol szeretnek lenni; de nem úgy, hogy odaerőltetünk egy kiállítást, hanem úgy, hogy szervesen beépítjük a történetbe.