„Az alternatív kultúra nem vonz tömegeket, de megtalálja közönségét”
Interjú BP. Szabó GyörggyeL
Minden kornak megvan az emblematikus műfaja. A 80-as évek lazuló Magyarországán az alternatív zenekarok és a koncertjeiket hirdető plakátok azok. Ha valaki zenész volt akkor, és plakátokat is tervezett, amiket a barátaival ő maga ragasztgatott ki, egypárat megőrzött belőlük, és ezeket, noha kiköltözött Los Angelesbe, mégsem dobta ki... nos, ő az interjúalanyunk.
Zombori Mónika: A Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában április közepén nyílt a nyolcvanas évek underground kultúráját megelevenítő plakátgyűjteményedből kiállítás. Ennek kapcsán szeretnélek a legendás időszakból származó személyes élményeidről faggatni. Az életrajzod szerint az Iparművészeti Főiskolán tanultál typo-grafika szakon. Hogy kerültél az alkalmazott grafikusi pályára?
Bp. Szabó György: A főiskola alatt a hanglemezgyártól bejöttek hozzánk, hogy készítsünk lemezborítókat. Így ismerkedtem meg a lemezgyár vezetőivel, meg persze több együttessel. Elkezdtem bejárni az ORI-székházba és egy idő után rendszeressé vált ez a munka. A Petőfi Csarnok megnyitása után Szabó Gyuri barátommal – aki akkor az alternatív programokat szervezte – évekig együtt dolgoztunk. Én készítettem az események plakátjainak jelentős részét, nemcsak zenekaroknak, hanem kortárs tánccsoportoknak is. Ezzel párhuzamosan születtek a Bp. Service és más alternatív zenekarok plakátjai, borítói.
A főiskola befejezésével egy időben, 1982-ben hoztad létre saját zenekarodat Bp. Service néven. Mesélj a megalapításról, mi motivált, miért vonzott az ipari/ indusztriális zene.
Mindig érdekelt a minimális beavatkozással létrehozott mű. A nagyvárosi vibráció, a monoton lüktetés felhasználható melléktermékei izgalmas lehetőséget hordoznak. Mi a színpadon kevertük ezeket a hangokat egymással és kiegészítettük saját készítésű zajgenerátorokkal és egyéb, az utcán található eszközökkel, pl. bevásárlókocsikkal. Lehet mondani, hogy a város lüktetését transzformáltuk a színpadra koncert formában. A ’80-as évek elején így fogalmaztuk meg a zenénket: „Az automaták, az aluljárók, a mozgólépcsők, a metró-peronok, a konzervált sugárutak, a betonfelhők, a szmogködhuzatok zajmaradékából, hangjaiból építkezünk. Kitapintjuk a város pulzusát. Mi vagyunk a város hangtolmácsai és utószinkronizálói. Hangcsapdák fogságából elszabadult konzervált hanglenyomat.”
Később a MU Színházban a mi kezdeményezésünkre indult el 1993-ban egy sorozat, aminek azt a címet adtuk, hogy Zörejszínház. Olyan előadókkal, mint Lois Tundravoice, Bp. Service, Árvai György, Kokó, feLugossy László, Batu Kármen, Szirtes János, Szkárosi Endre, Ladik Katalin.
Milyen gyakran léptetek fel? Átlagban mennyi ember előtt?
Ebben az időben nagyon befogadóak voltak a klubok az alternatív zenekarokkal. Egész Budapest tele volt ilyen helyekkel. Az Egyetemi Színpad, a Kassák Klub, a Fiatal Művészek Klubja, a Petőfi Csarnok, a Tilos az Á, a Bercsényi Klub, a MU Színház, de felléptünk a Radnóti Színházban (akkor még Színpad), a Szkéné és a Játékszín színpadain is. Ez akkor is úgy volt, mint ma: az alternatív kultúra nem vonz tömegeket, de megtalálja közönségét. Ezek a helyek mindig dugig voltak.
Melyik együttesekkel voltál jóban? Kikkel dolgoztál legszívesebben együtt?
A legtöbbet az Art Decóval, CSV. Műhellyel léptünk fel, de volt közös koncertünk az Aktus, a Kampec Dolores, a Hús, a Matuska Silver Sound együttesekkel, de Fellegi Ádám zongoraművésszel is. Nemigen kellett szervezni ezeket a koncerteket, elég volt, ha lementem az FMK-ba és fél órán belül több fellépési lehetőség is adódott. Nem szerveződtek, hanem generálódtak a koncertek.
Kinek a plakátjait szeretted leginkább? Kit tartottál kimagaslóan tehetségesnek?
Mivel a képzőművészet és a zene összefonódásából születtek az előadások, ez a plakátokon is tükröződött. Kiemelkedően hatnak ma is a Bizottság, a VHK, a Sziámi, a Kontroll Csoport, a Matuska Silver Sound, az Art Deco, a CSV. Műhely, a Hús, a Lacht El Bahhtar stb. plakátjai.
Mióta szerepelsz képzőművészeti kiállításokon? A zene és a képzőművészet közül ekkoriban melyik volt számodra a fontosabb?
Az első jelentős kiállításom 1980-ban a Fiatal Művészek Klubjában volt, Önéletrajz címmel. A ’80-as évek elejétől a képzőművészet – az alternatív kultúrában – párhuzamosan jelentkezett a zenével. Nem lehetne értelmezni az egyiket a másik nélkül. Több zenekart képzőművészek alapítottak, ilyen volt többek között a Bizottság, a Tudósok, a Bp. Service, a Lois Ballast, az Art Reaktor, az Art Deco, a Hús és még sorolhatnánk. A kiállítások szinte mindig zenések voltak, a koncertek meg képszerűek. A szentendrei Vajda Stúdió megnyitói példaértékűek ebből a szempontból.
Volt olyan műved, amit cenzúráztak/betiltottak, olyan, amiből ügy lett?
Egy olyan kiállításon vettem részt, amit betiltottak. Ezt Galántai Gyuri szervezte 1984-ben, az volt a címe, hogy Magyarország a tiéd lehet!, a Fiatal Művészek Klubjában volt. Emlékszem, Gyuri be volt világítva, állt a tévékamera előtt, körülötte nagy tömeg, a riporter kezében a mikrofon. Az utolsó pillanatban jött egy telefon, hogy a kiállítás letiltva.
Hogy kerültél kapcsolatba a Bizottsággal?
Iványi Norbert barátommal – aki a Kontroll együttes első dobosa volt – kimentünk Pomázra Wahorn András stúdiójába néhány erősítőt kölcsönkérni. Megérkezésünk után négy perccel már pörgött a felvételre állított magnó és rögtön összezenélődtünk. András volt az első tag a Bizottságból, akit megismertem úgy 1980 körül – azóta is jó barátok vagyunk. Az ő stúdiójában vettük fel az első Bp. Service-anyagot, amit nagy örömünkre a Bahia és a Tone Casualties kiadó megjelentetett. Örültem, hogy András eljött a megnyitóra.
Kérlek, mesélj nekem Bernáth/y Sándorral való barátságodról, közös emlékezetes élményekről.
Sanyi volt a második a Bizottság együttesből, akivel pillanatok alatt baráti kapcsolatba kerültem. Abban az időben én a Strand együttesben basszusgitároztam, ő eljárt a koncertjeinkre és fantasztikus ötletei voltak. Az ő tanácsára változtattunk meg néhány zenei részt, és attól sokkal érdekesebbé vált a hangzás. Sanyi az a típusú ember volt, akiről mindenkinek – aki közel került hozzá – reggelig tartó történetei vannak. Nekem most ez jut eszembe hirtelen: egyszer elmentünk Sanyival és néhány barátunkkal vacsorázni. Sanyi mielőtt kinyitotta volna az étlapot, felénk fordult és így szólt: Rendeljetek bármit, a vendégetek vagyok.
Mikor és hogyan ismerted meg Kukta Erzsébetet, azaz a Bizottság együttes énekesét, Kokót?
Kokó volt a harmadik a zenekarból. Egy Bizottság-koncert előtt kérdeztem meg tőle, hogy tudna-e segíteni a diplomamunkámban. Úgy emlékszem, a szüleim családi fotógyűjteményéből került elő néhány kép, amiket rekonstruálni szerettem volna úgy, hogy minden szereplője mi legyünk a képnek. Kokónak is tetszett az ötlet és néhány nap múlva elkezdtük a fotózást. A negatívok soha nem hívódtak elő, mi azóta is együtt vagyunk.
A nyolcvanas években körülbelül hány plakátot készítettél? Mindegyik szerepel a kiállításon?
Ebben az időben ez volt a fő tevékenységem. Rengeteg plakát és lemezborító került ki a kezem alól. Az alternatív zenekarokon kívül sokat készítettem a Mafilmnek is. A kiállításon csak egy töredéke szerepel az általam készített plakátoknak. Ez a kiállítás nem rólam szól, hanem a gyűjteményemről.
Hol készítetted a plakátjaidat? Milyen technikával?
Felépítettem magamnak egy fotólabort. Ez volt a technológia csúcsa abban az időben. A plakátokat kézzel bontottam színre, egyenként nagyítottam a betűket, fényszedettem a hosszabb szöveget, tehát olyan szervezési munkát igényelt, ami ma elképzelhetetlen, hiszen mindenkinek van számítógépe, mobiltelefonja, digitális kamerája, internetkapcsolata. Ma a technológia monitorfüggővé varázsolja az embereket, feladva az analóg technikát a digitálisért. Ha otthon maradsz, akkor is eljuthatsz bárhova. Ja, és telefonom sem volt, ha informálódni akartam plakátügyben, elmentem a legközelebbi telefonfülkéhez, és ha működött, és nem álltak előtte négyen, felhívtam a klubot.
A nyolcvanas években a new wave hazai terjedésével milyen változásokat tapasztaltál?
A zenekarok nem akartak bestimmelődni a szisztémába, a saját nyelvükön akartak megszólalni. Tisztában voltak azzal, hogy nincs az a protekció, ami bejuttatná műveiket a hivatalos médiába vagy megjelenhetnének zenéjükkel a slágerlisták csúcsain. Ettől volt különös és szabad ahogy megszólaltak, csak önmaguk elvárásának kellett megfelelniük. Tevékenységüket pedig visszaigazolták a klubok előtt sorakozó tömegek. A másik változás, hogy a koncerteken elmosódott az előadó és közönség viszonya. Talán ez az inspiráló légkör hozta magával, hogy szinte hetente alakultak a zenekarok.
Ellenkultúra a 80-as években. Válogatás Bp. Szabó György plakátgyűjteményéből
Budapest Galéria Kiállítóháza | 2013. május 26-ig
Bp. Szabó György (1953, Budapest) Az Iparművészeti Főiskola typo-grafikai szakán tanult, mesterei: Ernyei Sándor, Kass János, Rubik Ernő, Virágvölgyi Péter. Alkalmazott grafikusként képzőművészeti és zenei eseményeknek készít plakátokat. Több alternatív zenekarban is játszott (Strand, Art Deco, Electric Petting), saját együttesét, a Bp. Service-t 1982-ben hozta létre. Felesége a Bizottság együttes egykori énekesnője, Kokó. 1996 óta Los Angelesben élnek.
