1. Olasz pavilon: Roberto Cuoghi: Imitazione di Cristo

Roberto Cuoghi Imitazione di Cristo című monumentális alkotása az Arsenale végében lévő olasz pavilon három részre osztott Il Mondo Magico című kiállításának legnagyobb terét elfoglaló része. Az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé főkurátora által meghirdetett, művészetre reflektáló, önelemző tematikába rendkívül jól illeszkedik ez a munka. A látogató a pavilonba lépve egy gyárszerű, gépekkel teli műteremben találja magát (így a hajóhangár is bizonyos értelemben visszakapja eredeti funkcióját). Itt szobrászok és technikusok munkájába láthat bele, amint egy adott negatív alapján emberi testek és testrészek, valamint maszkok sorát gyártják le különböző anyagokból. A testek Krisztus testének klasszikus ikonográfiai hagyományát idézik. A maga kidolgozottságában, torzulásaiban és részleteiben mindegyik szobor egyedi, megrázóan élet- vagy inkább „halálszerű”. Ezt a jól ismert arcot és testet nem templomban, hanem szervetlen gépek közegében és egy áttetsző, melegház-szerű műanyag-folyosó elkülönített tereiben láthatjuk számtalan variánsban. A meztelen, halált idéző testek repetitív sora, a műgyanta szaga, a szűk mozgástér és a gépzúgás sokak számára megrázó próbatétellé teszi a befogadást. Ezt a hangárnyi világot mégis érdemes látni, hiszen valóban varázslatos: egyszerre gondolkodtat el a művészettörténeti hagyományokon, a művészi alkotás folyamatán, a krisztusi megváltáson, a test szerepén és az élet körforgásán.

Roberto Cuoghi, Imitazione di Cristo, 2017   fotó: Jacopo Salvi

2. Hajra Waheed munkái az Örömök és félelmek pavilonjában

A Giardini központi épületének Örömök és félelmek pavilonjában kiállító fiatal kanadai művésznő, Hajra Waheed Velencében bemutatott munkái leginkább hangulatuk és érzékenységük révén ragadnak magukkal. A három kiállított képsorozat központi és közös eleme a precízen megkomponált táj, amely minden esetben hiányt érzékeltet: nem véletlen a három munka koherenciája, hiszem ezek egy Sea Change című, a migrációról és eltűnt személyekről szóló nagyobb projekt részei.
Az anyag technikai részletei, a szépen megmunkált fa- és rézpolcok, -állványok jó minőségükkel a művek értékét is növelik. A Short Film című munkában a fekete-fehér sziklás-sivatagos fotótöredékek, tájrészletek különböző mértékben töltik fel a filmkockák tárolására szolgáló négyzet alakú diapozitív-kereteket, a száz képen ritmikusan váltakozik kitöltöttség és üresség. Az Our Naufrage című, tíz hiperrealista festményt tartalmazó sorozatában a tenger felszínének fényei és formái mintha tíz kis ablakon keresztül látszanának. Másik festménysorozata, az Awow éjszakai képei, csillagos egei, sziklás tópartjai meseillusztráció-szerűek, s ugyanúgy, mint a másik két munka esetében, a „nagy egészből” kiemelt részletek bemutatásával érik el éteri hatásukat.

Hajra Waheed munkái az Giardiniben, 2014-2017   fotó: Francesco Galli

3. Vajiko Chachkiani: A Living Dog Among Dead Lions a grúz pavilonban

Vajiko Chachkiani egy igen költői alkotással képviselte Grúziát az idei biennálén: A Living Dog Among Dead Lions című munka egy valódi, darabjaiban elszállított, majd az Arsenale épületében újra felépített grúz falusi ház, amelyben folyamatosan esik az eső, míg a külvilág, amelyből betekinthetünk a zárt térbe, száraz. A cím a Prédikátor könyvének arra a passzusára utal (9:4), amely szerint jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán, mert csak az élőknek van reménye. A nézők a házat körüljárva, annak ablakain és verandáján bekukucskálva láthatják az álomszerű teret, amely a nagyszülők házára, egy elmúlt gyermekkorra és az ősiségre, az otthonra emlékeztet. Az eső számomra mindig is a hétköznap felfüggesztését, a természet ablakon keresztüli kitekintésre, nyugalomra és gondolkodásra való felszólítását jelentette, itt viszont fordított a szituáció: a „benézésre”, az otthont értelmező elmélkedésre szólít fel. Chachkiani folyamatműnek szánja ezt a munkát, hiszen az fokozatosan degradálódik az életet felbontó víz miatt.

Vajiko Chachkiani: A Living Dog Among Dead Lions   fotó: Italo Rondinella

4. Geta Brătescu: Apparitions a román pavilonban

A román pavilon már az 56. Velencei Képzőművészeti Biennálén is megmutatta, hogy nem riad vissza a hagyományos képzőművészeti formáktól és ki mer állni egy festészeti kiállítással, idén pedig egy olyan világszínvonalú képzőművész nagyrészt grafikai munkásságát mutatta be, akit még Romániában sem ismert eléggé a közönség. Geta Brătescu életműve az alkalmazott műfajok, anyagok terén és stilárisan is illik a 20. század második felének kelet-európai művészeti hagyományába, mégsem tűnik elavultnak. A 91 éves Brătescu munkái között a sokszorosító grafikától a kollázson át az installációig számos technika megtalálható, munkái egységességet sugároznak úgy formailag, mint szín és anyaghasználat tekintetében. „Remek grafikus” – mondjuk, amikor a Faust ciklust nézzük és „jó konceptuális művész” – gondoljuk, amikor az Emlék című kollázs-sorozatot, vagy A testem keze performansz-videót látjuk. Munkáinak visszafogott színeiből, az egymásba kúszó finom vonalakból és a természetes anyagok használatából árad a nőiesség. Mégsem lenne ennyire hatásos az összkép, ha nem figyeltek volna oda a bemutatás formáira, a megfelelő keretekre, a térbeli kompozícióra, a kiállítás ritmusára.

Geta Brătescu: Apparitions   fotó: Francesco Galli

5. Cody Choi: Color Haze a koreai pavilonban

Sok művész, alkotás és pavilon között vacilláltam az utolsó maradék helyért a listámban, aztán úgy döntöttem, hogy feláldozom Kader Attiát, Xavier Veilhant, Kiki Smith-t, az irakiakat és boldogan leírom, hogy volt valami olyan is, amin nagyot nevettem. Aki járt már a Biennálén, tudhatja, hogy ez ritka élmény, hiszen nagyon kevés idő alatt olyan hatalmas információ-mennyiséget kell befogadnia, hogy könnyen elvesztheti a humorérzékét. A koreai pavilon Counterbalance: The Stone and the Mountain című kiállítása a személyes történetek és a nemzeti történelem viszonyát, a keleti és nyugati kultúrák találkozását taglalja. Fotódokumentumokkal, személyes tárgyakkal (elsősorban Lee Wan munkái) és installációkkal felépítve egy szűk mintájú, de hangulatos és reprezentatív anyagot látunk a dél-koreai mindennapi életről. Álmában sem gondolná az ember, hogy egy szalagajtón átlépve egy képletes nyolcvanas-évekbeli nyugati házibuliban találja magát egyes-egyedül, ahol az azonos című francia film zenéjére színesen villogó műfüstben egy asztalnyi üres pezsgőspohár fogadja. Cody Choi alkotása, a Color Haze azon ritka pillanatok egyikét okozta, amelyben párosult az irónia a jó elhelyezéssel és időzítéssel (ottlétünkkor voltak a megnyitók, láthattunk bőven tömeget, bulimaradványt és üres pezsgőspoharakat), és egy hirtelen jött nevetéssel feloldotta három nap olykor vitriolos kritikát érdemlő, néha nyomasztó, máskor felemelő élményeit.

Cody Choi: Color Haze   forrás: www.zdf.de