Derkovits – újratervezve

P. Szűcs Julianna

Bölcs gondolatot olvastam a katalógus egyik remek tanulmányában Standeisky Évától. Minden korszaknak „megvan a maga Derkovitsa, Derkovits-interpretációja, illetve nem-Derkovitsa, azaz Derkovits-felejtése…

Másként fogalmazva: Derkovits ismétlődő újrafelfedezése, illetve »elhallgatása« politikai, kultúrpolitikai változásokat sejtet, s egy politikai mozgalmon belüli árnyalatok megjelenítésére, manifesztálására is alkalmas.” Jegyezzük ezt meg, és térjünk a tárgyra, a Magyar Nemzeti Galéria gigászi méretű kiállítására, továbbá az attól elválaszthatatlan, túlsúlyos, igényes kivitelű, de szerkezetében agyonbonyolított katalógusra (rendezt és szerkesztette mindkettőt: Bakos Katalin és Zwickl András).
 
Erények
Imponáló anyag terült szét a budai Vár északi szárnyépületének emeleti teremsorában, folyosószelvényein, beugróiban. Jutott még a földszinti aulába, az árkádok mögé, de az alig észrevehető zugokba is. Kiderült, hogy míg a nyilvánosság aludt, a kutató dolgozott: az életmű klasszikus darabjai mellett újonnan előkerült művekkel is növelték a művészettörténeti látvány erkölcsi súlyát. Például a sárga hátterű és drámaian sugárzó erejű Önarcképpel (1926), például a sokáig lappangó, szokatlanul formabontó struktúrával kísérletező Tükörképpel (1932), továbbá rajzokkal, grafikákkal, a Galéria levéltárában eddig rejtőző fotókkal. Jó az is – a méltán sikeres Nyolcak kiállítás adhatta az ötletet –, hogy a még föl nem lelt művek reprodukcióival, egy „wanted”-fallal üzentek: az opera completa még most sincs készen, sok apró részlet marad majd a jövő szakdolgozói számára. A mennyiségről van egyelőre szó, de tiszteletre méltó az analógiák számossága is. Mennyi finom allúzió Stuttgartból! Hány szemfüles párhuzam Brünnből! Zwickl András szinte letarolta Kelet-Közép-Európa félárnyékba húzódó gyűjteményeit, hogy a hasonló hasonlónak örülhessen, s hogy rengeteg „aha-élménnyel” ajándékozza meg az arra fogékonyakat.
   Valamint a látványtervező (Narmer Stúdió) eséllyel lakta be az egykori Munkásmozgalmi Múzeum káderpompával sújtott vörös márvány falait. A kurátori invencióból fakadó plakátszériával (Modiano, Országos Cserkésztalálkozó, Magyar Nők Szentkorona Szövetsége stb.), a korabeli dokumentumokat sugárzó videomasinával (divatbemutató Budapesten, könyvégetés Berlinben, díszőrség a Várban stb.), a hazai kortárs teljesítményekből válogatott gyűjteménnyel (Dési-Huber, Aba-Novák, Szőnyi stb.) úgy dobták föl a szolid alapvállalást, a derkovitsi életmű komoly csillogását, mint az a bizonyos léha vekkeróra az óarany pikkelyű pisztrángot (keszeget?, heringet?, hekket?) a Halas csendéleten (1928). Dicsérő szavakat a kísérő kiadvány is érdemel. Fenntartva a bevezetőben említett túlbonyolított jelzőt (az előrehátra lapoztatások folyamatos kényszere miatt), azért szépen, logikusan tördelt a tanulmányok mellett a képanyag, szépen, használhatóan szerkesztett az analógiasor, szépen, sőt könyvészetileg gyönyörűen tervezett a kötéstábla, amint az általában megfigyelhető a Szépművészeti Múzeum központi irányítása alá került katalógusoknál, folyóiratoknál, periodikáknál. Hiába, a pénz nagy úr, de pénzen jó ízlést is lehet vásárolni. Ez ilyen. (Kecskés Barbát és a Remac Grafikát illeti a dicsőség.)
 
Egy Vaszary-kép a kontextusba helyező folyosóról
 

Vétkek
Volt egyszer – nem is olyan régen – egy megérdemelten nagy hazai kiállítássiker: Cézanne és a múlt. Hagyomány és alkotóerő. E hatalmas és tartalmas művészettörténeti vállalkozás – Geskó Judit sokéves és megszállott munkájának köszönhetően – a kurátori munka markánsan következetes és a célszemélyhez logikusan illő koncepcióját eredményezte. Egyszerűsítve a hajdani látványt, az vonzásokkal és választásokkal, valamint témákkal és teóriákkal megerősített ikonológiai renden nyugodott. Ez a pedánsan élesített intellektuális machete biztonságos ösvényt vágott a végtelen lehetőségek dzsungelében, kikerülte a lila gondolati liánok csapdáját, nem tévedt a szivárványos analógiák süppesztő mocsarába és távol tartotta az utasra fenekedő legveszélyesebben vicsorgó őshonos közhelyeket.
   Nemcsak azért volt érdemes fölidézni az előzményt, mert Cézanne és Derkovits között már a „nagy rehabilitátor”, Fülep Lajos is megtalálta a kapcsolatot. Azért volt érdemes e példaszerű – és szemlátomást példaként is működő – tárlatot fölidézni a Derkovits – A művész és kora című nagyszabású kaland kapcsán, mert a machete ezúttal életlen maradt, az iránytű nem működött és kész csoda, hogy a vállalkozást ép bőrrel megúszták a felderítők.
   Való igaz: a közhelyek hessegetése megtörtént. Derkovits 2014-ben immár nem tételeződött sem a kernstoki tanítást interiorizáló autodidakta zseninek (mint amit a legkorábbi kiállítási kritikák próbáltak sulykolni Elek Artúrtól Kárpáti Aurélon át Fóthy Jánosig), de nem minősült a kiküzdött harmónia végre-valahára megjutalmazott greshamista bajnokának sem. (Ilyesmikről szóltak az életében megjelent utolsó újságcikkek és a „polgári” karakterű nekrológok Polonyi Györgytől Oltványi Ártinger Imrén át mindenekelőtt Genthon Istvánig. A részletes recepciótörténetet lásd a katalógus egyik legalaposabb munkájában, Tímár Árpád tanulmányában.)
   Továbbá – a mai korszellemet figyelve magától értetődően – a festő imázsát megszabadították az aktív ellenállásban részt vevő öntudatos proletár eltúlzott portréjától (azaz alig maradt valami Oelmacher Anna, Háy Károly László és Horváth Márton szerepértelmezéséből. Többek között erről szólt a Standeisky-dolgozat.). Valamint árnyalódott Derkovits szociális depriváltságáról, meg nem értettségéről, a gyűjtők közönyéről alkotott kép. Igaz, e fázison nemcsak a témával foglalkozó legutóbbi monográfia, a Molnos Péteré is túljutott (könyvének egyik átszerkesztett fejezete a katalógusban is olvasható), de a mind máig meghaladhatatlan alapmű szerzője, Körner Éva is elmondta már a magáét 1968-ban megjelent monográfiájában. Szegény Derkovits Gyuláné, alias Dombai Viktória Mi ketten című forrásának eszmei mondanivalójából tehát alaposan gyököt vont az utókor. Ami megmaradt belőle, az viszont valódi: a festő gőgös, zárkózott profilja és a külvilág ezüstösen rideg-hideg burája. (A memoárnál sokkal elevenebb tónusban meg is vallotta mindezt egy Vigilia-interjúban, ez is olvasható a katalógus 322–323. oldalán.)
   Ez tehát rendben, legföljebb a toposztagadások sorozatának a mértéke túlzás. A kiirtott előítéletek nyomán ugyanis nem nőtt fű, sivatagos „semmi” tátong a bozót helyén, ösvény innen nem vezet tovább, de erről arrébb. Nagyobb gond a „szivárványos analógiák” buja kínálata. Zwickl Andrásnak, a társrendezőnek lehetősége nyílt nemcsak azon párhuzamok kipreparálására, amelyek a szakma számára Körner könyve óta tudottak, hanem egy különteremnyi jutalomjátékra is.
   Tehát helyénvaló, hogy a Derkovits festmények sorát egy-egy német expresszionista grafika (például Karl Schmidt-Rottlufftól vagy Käthe Kollwitztól), egy-egy evidenciának számító hazai kortárs nyomat (például Uitz Bélától vagy Berda Ernőtől), egy-egy összefüggést megvilágító szociofotó (például Escher Károlytól vagy Szélpál Árpádtól) jó ritmusérzékkel megszakítja. Akkor is, ha ismerte a rokon műveket a festő, akkor is, ha nem, hiszen a méltósággal viselt nyomor, a lázadó ember ethosza, a halál közeli élmény a levegőben volt. Mint ahogy az osztályharc megtapasztalása, a kizsákmányolás tudása és a munkásnak mint nembeli embernek a marxizmus tanítása szerinti fölmutatása is. A levegőben volt, persze csak annak a levegőjében, akit nem csapott meg a faji ideológia, a nacionalista érzület, vagy mert megengedhette magának a szolidaritáshiány luxusát, hiszen – mint József Attila írta Vigasz című versében – „fűtve lakik öt szobát, / falain havas tájak vannak, / meztelen nők meg almafák”. A különterem képgyűjteménye – Ember és társadalom / Derkovits kortársai Európában – viszont egyszerre meríti ki a nézőt zsibbasztó parasztvakítás és a csak beavatottakra sandító tudálékosság nehezen bocsánatos vétkeit. Kilóiknak közösre saccolt számán és a rokon toprongyokon kívül, ugyan miben hasonlít például a szlovák– magyar František Reichentál picassósan testes parasztasszonya (A mezőn, 1930/31) a mi festőnk Anyaságára (1933)? Az egyik szintetikus vonalvezetéssel kombinált újklasszicizmussal hívja föl magára a figyelmet, a másik posztimpresszionizmusból fakadó érzékeny valőr-festészettel. Vagy az összebúvó emberpár rímelő motívumain kívül ugyan miben hasonlít például a lengyel Eliasz Kanarek Idillje (1932) a mi festőnk Otthonjára (1927)? Az egyik légiesen derűs szürrealizmust művel, annak is a legfranciásabb fajtájából valót, a másik töredezett, németesen görcsös alakokat szortíroz szét a síkon expresszív technikával és nagy belső szorongástól vezérelve.
   Ezernyi apró kikutatott tény terül szét a falakon, fekszik a tárlókban, lapul a katalógus belsejében. A látvány arról tanúskodik, hogy nemcsak anyag van benne, hanem egy jó munkaerkölcsű kutatócsoport többéves kitartó szorgalma és az intézmény bőkezű apparátusa. Csak egy dolog hiányzik, de az fájón. Hiányzik a tényekből fölszikráztatható Nagy Történet, Derkovits igazi szellemének megidézése, minőségének valódi természete. A beígért „kornak”, úgy is, mint sírboltnak, úgy is, mint színpadnak az aprólékos megjelenítése ezt a munkát sajnos nem helyettesíti. Azaz, hiába sürgölődött a sereg, az inkarnáció varázslata akkor is elmaradt, ha a szertartás valamennyi részlete amúgy rendelkezésre állt.
 
Az analógiák terme
 

Pótlékok
Ha egy politikai párt rosszul szerepel a választáson, bűnbakot keresnek. Rendszerint meg is találják a vezető személyében. Ha egy kiállítás – minden közös iparkodás ellenére – alulteljesít, akkor az okok keresése szintén elkerülhetetlen. A vezető, azaz a kurátorpár felelőssége ez esetben is fölmerül. Zwickl „korfestő” analógiaparádéjának kontraproduktív teljesítményén túl vagyunk. Megnéztük ami arra érdemes, arra emlékezni fogunk, amire nem kell, azt gyorsan elfelejtjük. Végül is nagy zavart nem okozott. Miatta láttunk néhány jó, néhány érdekes, néhány fölösleges művet. Ő tehát a kisebb felelős. Az élmény elmaradásáért a „társelnök” már inkább hibáztatható. Fájó szívvel, de le kell írnom: Bakos Katalin, akinek eddigi munkásságát, mindenekelőtt a magyar plakát történetét feldolgozó írásait nagyba néztem, ezúttal, mint „főkoncepció-gyártó” nem érte el kitűzött célját.
   Miután fölfedezte a nyilvánvaló tényt, hogy az életművet olyan kettősség jellemzi, „amely egyszerre véli megvalósíthatónak a művészet magánvaló formanyelvének követését és a korra, a társadalomra vonatkozó közlés igényét”, úgy gondolta, hogy megspórolható mind a képzőművészet-esztétikai, mind a történelem-szociológiai paraméterek bevetése, inkább talált egy harmadikat, abból talán nagy baj nem lehet és megúszható a „kisajátítók kisajátításának” kockázatos szerepvállalása. „Ha irodalmi fogalmakkal szeretnénk megragadni a művész mindenkori alkotó szándékának megfelelően változó hangvételt, akkor öt olyan kategóriát találunk, amelyek használatával Derkovits életművében összetartó csoportokat alakíthatunk ki: ez az elégia, a dráma, a szatíra, az esszé és a himnusz.” Magyarul az úgynevezett modusok.
   Kigyűjtöttem, és ábécébe szedtem a kulturális apparátus külföldi névjegyzékét, Bakos „kapcsolattartóit”. (A lista biztosan nem teljes, a hazaiak ki vannak hagyva, továbbá a megidézett klasszikus képzőművészeket sem említem Michelangelótól Altdorferig, aki itt sajnálatos módon a Peter előnevet kapta a kéretlen keresztségben. 33. o.) Tehát: Virgil Aldrich, Arisztotelész, Eric Bentley, Jan Białostocki, Robert G. Collingwood, John Dewey, Alastair Fowler, Northrop Fry, Ernst Gombrich, Werner Hoffmann, Louis Marin, Henryk Markiewicz, Paul Ricoeur, Friedrich Schiller, Bernhard Stumpfhaus, René Wellek, Austin Warren, Hayden White.
   Meggyőző névsor. Nincs olyan akadémiai PhD-bizottság, amely ezt a teljesítményt ignorálná, amely ne biccentene elismerőn ekkora könyvtárazás láttán. Igen, a vizsgázó jártas a szellemtudományokban, ismeri nemcsak a tegnapi szókészlet elöljáróit, de utánajárt a legfrissebb posztmodern áramlatokat hordozó alapműveknek is. Mennyi tudás! És mind a másé!
   Az Egy megszólító életmű címet viselő dolgozat, a katalógus vezértanulmánya ugyan hatalmas erőfeszítéssel és kényszeres alapossággal beletáplálta a rendelkezésre álló emlékanyagot az idegen szempontok szerint kalibrált GPS-be, a korszerű iránytűbe, de egy idő után kiderült, hogy a tényleges terepviszonyok, a sajátos körülmények, a művészi életmű sűrű dzsungele nem engedelmeskedik a rendszernek. Így a művészettörténész machetéje csak arra volt elég, hogy időnként megcsillanjon rajta a szakmai beavatottság fénye, de arra már nem, hogy utat is vágjon a bozótban.
   Az „elégia”, a „dráma”, a „szatíra”, az „esszé”, a „himnusz” kategóriák pedig nem mások, mint Derkovits saját fejlődéstörténetének történelemtől, élethelyzettől, biológiai diszpozíciótól determinált állomásai, amelyben előbb a szakma elsajátítása fölött érzett elégedettség öltött testet, majd a képpé fordított negatív személyes élmények expresszív látomása, még később az ideológiai élmény robbanásig sűrített vizualizációja, legvégén, a csúcson pedig megjelent a korábbi tapasztalatokból leszűrhető fölényes harmónia.
   Istenem! Ezt a logikus folyamatot mennyi invencióval, empátiával – a kor adottságaihoz képest –, mennyi tudással és tehetséggel írta le Körner Éva! Milyen fölösleges volt a szempontokat újratervezni! Elég lett volna a koordinátákat további adatokkal kibővíteni. A bevezetőben idéztem Standeiskyt, aki szerint minden periódusnak „megvan a maga Derkovitsa, Derkovits-interpretációja, illetve nem-Derkovista, azaz Derkovits-felejtése”. A miénké most a kettős beszéd. Jaj, csak ki ne derüljön a festő baloldaliságának gigászi esztétikai ereje! Jaj, csak simuljon a kor átlagába, ahol előfordult minden, meg annak az ellenkezője is! Jaj, csak legyen ő egy láncszem az aba-novákok, thormák, batthyány gyulák, márffy ödönök, bernáth aurélok sorában! Nehogy főszereplő legyen! Hát valahogy így.
 
Derkovits – A művész és kora, Magyar Nemzeti Galéria, 2014, Szerkesztette: Bakos Katalin, Zwickl András, Grafikai tervezés: Kecskés Barba, 336 oldal
 

Derkovits. A művész és kora
Magyar Nemzeti Galéria 2014. július 27-ig