A „hozzá méltó kép" elérése érdekében a kiállítás rendezője a bemutatott művek jelentős részét — a katalógus alapján a 178 műből 143-at — magángyűjtőktől hozta el a Nagymező utcai termekbe, hogy ily módon jórészt a nagyközönség számára ismeretlen alkotásokkal adhasson képet Rippl-Rónai „tehetségéről és művészi jelentőségéről". Petrovics az előszóban köszönetet is mond áldozatkészségükért a képek kölcsönzőinek; a kiállítás rendezőjének a munkájáról pedig a Magyar Művészetben Rózsa Miklós azt írja, hogy a tárlat „kitűnő ítélettel és ízléssel összeválogatott és pompásan rendezett gyűjteményben" mutatta be Rippl-Rónai munkásságát.¹

 

A képek között — mindjárt az első teremben, a katalógusban 35. sorszámmal — szerepelt egy Keéri-Szántó Imre és Kerpely Jenő arcképe című szénrajz 1910-ből. A kép méretét — mint ahogyan a többiét sem — a katalógus sajnos nem tünteti fel, azt azonban közli, hogy a kettős portré az egyik rajta megörökített szereplő, Keéri-Szántó Imre tulajdona. (A névvel még egy kép mellett találkozhatunk az összes művet felvonultató füzetben: a 74. számon szereplő Hárman iddogálnak című 1904-es pasztellnek — amely, ellentétben a másik képpel, reprodukálva is van a katalógusban — is Keéri-Szántó Imre volt a tulajdonosa.)

 

 

 

1884. január 12-én született Budapesten, jogi doktorátust szerzett, ám nem ezen a pályán indult el: a Zeneakadémián Thomán István növendékeként lett zongoraművész. 1912-től 1919-ig a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanított — emellett a fővárosi zenetanfolyamok szakfelügyelőjeként is tevékenykedett —, majd 1918-tól haláláig a Zeneművészeti Főiskolán oktatott (ahol növendékei között volt többek között Cziffra György is). Keéri-Szántó Imre zenepedagógiai munkássága mellett — nemcsak idehaza, de külföldön is — koncertező művész is volt: budapesti fellépései közül egy Chopin-hangversenyéről a Nyugat 1912/5. számában Bálint Aladár írt igencsak dicsérő kritikát. (Az pedig csak a jogvégzett muzsikus-pedagógus személyiségét tovább színesítő adalék, hogy Keéri-Szántó Imre — többek között olyan más közismert személyiségekkel együtt, mint Reinitz Béla zeneszerző vagy Kiss Ferenc színművész — tagja volt a Pesti Sakk-körnek is.) 

 

 

Keéri-Szántó Imre 1940. február 22-én hunyt el; haláláról négy nappal később Weiner Leó zeneszerző így számolt be egy levelében²: „Nem tudom, értesültél-e már, hogy szegény Keéri-Szántó Imre meghalt. Tegnap volt a temetése. (...) Az utóbbi időben jól összebarátkoztunk (...) Sokat látogattam betegsége alatt (ugyanebből a levélből derül ki, hogy Keéri-Szántó Imre rákban szenvedett — M. G.), s láttam: jóravaló, derék ember, törődött a tantárgyaival, és a mai idők igazságtalanságaival szemben nagyon is kiállott." Keéri-Szántó Imrének nem volt családja, így halála után az őt is ábrázoló szénrajz testvéréhez, Keéri-Szántó Andorhoz került. Ő 1881. június 30-án született, a budapesti és a berlini egyetemen végezte jogi tanulmányait, s diplomaszerzése után a Révai Kiadónak lett előbb jogtanácsosa, majd 1913-tól ügyvezető igazgatója, később vezérigazgatója, végül elnöke. Emellett egyik alapítója volt a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesületének, szerkesztette az egyesület lapját, regényújságot adott ki és cikkeket is írt. Keéri-Szántó Andor 1948. szeptember 1-jén hunyt el, a kép ekkor három gyermeke — két fia és egy lánya — közül Keéri-Szántó Sára tulajdonába került. Ő viszont 1956-ban elhagyta az országot; a képet ismerőseinél hagyta Budapesten. Ám miután Kanadában letelepedett, és ott hozzáment az ugyancsak oda emigrált gróf Csáky Györgyhöz, amikor a férfi családi képtárának egy részét a Magyar Nemzeti Galériának adta, „cserébe" felesége hivatalosan kivihette az országból a nagybátyját (is) ábrázoló Rippl-Rónai-rajzot. Az 1937-es kiállítási katalógusban szereplő képcím alapján természetesen azt is tudjuk, hogy Keéri-Szántó Imre mellett ki a kettős portré másik szereplője: Kerpely Jenő (1885. december 1., Budapest — 1954, Los Angeles) gordonkaművész volt, előbb 1913-tól 1919-ig, majd 1928-tól 1948-ig a Zeneakadémia tanára, egyúttal az 1910-ben alakult világhírű Waldbauer-Kerpely vonósnégyes tagja; sokat dolgozott együtt Bartókkal és Kodállyal, utóbbi gordonkára és zongorára írt szonátáját 1910. március 17-én Kerpely és Bartók mutatta be először. Kerpely Jenő 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált.

 

 

Azt, hogy a képen szereplő két férfi közül melyikük melyik, kettőjük egyéb ábrázolásaiból könnyen el tudjuk dönteni: a Waldbauer-Kerpely vonósnégyesről több fotó is ismert, Keéri-Szántó Imréről pedig HermAn Lipót is festett egy portrét 1924-ben; ezek összevetésével egyértelmű, hogy Rippl-Rónai rajzán a jobb oldali, cigarettázó férfi Keéri-Szántó.

 

Bár az egykori katalógusban a kép keletkezésének idejeként csak 1910 van megadva, maga a mű további információkat is hordoz a készülés körülményeiről: a nagyméretű, 68x100 centiméteres — amúgy szignálatlan — rajzon alul középen Rippl-Rónai kézírásával a következő szöveg áll: „Kopaszhegy, 1910. VII./25.".

 

A kép keletkezésének helyszíneként megadott Kopaszhegy ismerős a Rippl-Rónai-életrajzokból: a festő „néhány évig igaz barátságot tartott fenn (...) Somssich Géza gróffal, aki nagyra becsülte művészetét. Kölcsönösen látogatták egymást, s ilyenkor egész napokat töltöttek együtt, hol a Róma-villában, hol a gróf birtokán, a Kopaszhegyen" — írja például Így élt Rippl-Rónai József című könyvében Szabadi Judit³. De leveleiben maga a festő is beszámol időnként a grófnál tett látogatásairól; 1905-ben például ezt írja öccsének, Ödönnek: „Somssich Géza grófnál voltam egész héten át. (...) Festettem is. Őt. Nagyon szereti. Fehér szobában ül. Olyanformán él, mint én Kaposban. A kopaszhegyi lakása egy kasznár-ház.. ."⁴

 

A „kopaszhegyi" kasznár-ház valójában a zselici Vóta-puszta egyik dombján állott, ahol a gróf 1902-től — miután otthagyta a katonai pályát—gazdálkodott; a Kopaszhegy elnevezés pedig magától Rippl-Rónaitól ered: miután a sokáig agglegény Somssich Géza nyaranta tar kopaszra borotváltatta a fejét, a festő ennek nyomán keresztelte át Vóta-pusztát Kopaszhegyre. Az új, eredetileg nyilván „csak" tréfásnak szánt elnevezés azután annyira megszokott lett, hogy amikor a gróf 1913-ban, 47 éves korában megnősült, és új, nagyobb házat építtetett a családjának — amelyikbe egyébként Rippl-Rónai tervezett üvegablakokat —, azt már eleve így nevezte el⁵. Rippl-Rónai több képet is festhetett Somssich Gézáról; ezek egyike — egy az 1910-es évekre datált darab — szerepelt a Kieselbach Galéria 2003. decemberi árverésén (ahol 15 milliós kikiáltási árról indulva végül 28 millió forintért kelt el). A kép mellé a katalógusba írt tanulmányban Horváth János és Bernáth Mária azt írja, hogy ez a mű „Rippl-Rónai életében kiállítva nem volt, (...) nyilvánvaló, hogy 1911-es vóta-pusztai tartózkodását köszönte meg Somssich grófnak" a róla festett portréval, amelynek egyik jellegzetes részletét a két szakember így írja le: „a fehér fal előtt fehér kabátban ülő férfi alakján és kétdimenziós környezetén szinte átlüktet a kerítéslécek és a kontúrok barnája"⁶. A jellegzetes formájú „kerítéslécekre" Horváth a Nemzeti Galéria már idézett Rippl-Rónai-kiállításának katalógusában is felhívja a figyelmet: „.. .az organikus hatást ugyancsak erőteljes geometrikus architektúra egészíti ki a figurától balra: vélhetően egy tornác rácsos mellvédje sötét okker színekben"⁷.

 

 

És ha nem is „okker színekben", „csak" fekete-fehérben, de pontosan ugyanez a tornácrészlet látható a Keéri-Szántó Imréről és Kerpely Jenőről készített kettős portré hátterében is, mutatva, hogy Rippl-Rónai minden valószínűség szerint pontosan ugyanott örökítette meg a két zenészt, mint — nagyjából ugyanabban az időben valamikor — a „kopaszhegyi" házigazdát is. Szabadi Judit már idézett munkájában arról is ír, hogy „Rippl (...) nagyon szerette a muzsikát (...) Gosztonyi földbirtokosaknál és Thoman Istvánéknál (ne feledjük: ő volt Keéri-Szántó Imre tanára a Zeneakadémián — M. G.) kamaraesteket hallgatott..."⁸. Az itt említett (helyesen) „Goszthonyi földbirtokosék"-ról pedig Horváth János írja, hogy „a közeli bárdibükki Goszthonyi kastélyban (...) az 1913 körüli nyarakon esti koncerteket rendeztek, melyekre többek között Somssichék és Rippl-Rónaiék is hivatalosak voltak"9. Talán egy ilyen koncert alkalmával találkozhatott a festő a két muzsikussal, s alighanem együtt látogattak át Kopaszhegyre is, Somssich gróf kasznár-házának tornácára, ahol aztán a rajz készült. Ezt a feltételezést, de legalábbis a „szereplők" közti szoros kapcsolatot erősítheti az a tény is, hogy Keéri-Szántó Sára tulajdonában — és feltehetően ugyancsak nagybátyja hagyatékából — Kanadában egy olyan Rippl-Rónai-pasztell is volt, amely a bárdibükki Goszthonyi-kastélyt és annak kertjét ábrázolja. Keéri-Szántó Sára 2005 végén — fél évvel a férje után — elhunyt. A Keéri-Szántó Imrét és Kerpely Jenőt ábrázoló kettős Rippl-Rónai-portré pedig majdnem hetven évvel az Ernst Múzeum-beli kiállítás után hazatért Magyarországra.