Egy kiállítás látogatójának aktívnak kell lennie. Sétálgatnia kell, szemügyre venni ezt-azt, elolvasni az értelmező feliratokat, meghallgatni a magyarázókat, esetleg beszélgetések és más társas élmények segítségével emlékezetessé tenni az eltöltött időt. A mozgóképpel azonban kicsit más a helyzet. Többnyire kevesebb nézői aktivitást igényel.

Egy akaraton (rendezte: Pálfi György, 2016)

A Terror Háza Múzeum 56-os időszaki kiállításának a címe: Egy akaraton – 1956-2016, az alcíme – jelszava: „Éld át az 1956-os forradalmat!” A kiegészítő információ leginkább a fiatalokhoz szól: „Testközelből élheted át a forradalom legfontosabb pillanatait. VR-szemüveget feltéve egy páratlan kaland részese lehetsz.”

Egy tankban vagyunk, 1956 november végén, három orosz katona társaságában. Pontosabban csak ők vannak a tankban, én – a néző – valahogy közöttük, térben és időben. Elhiszem, hogy ott vagyok. Pedig tudom, hogy egy sötét szobában, egy forgószékben ülök, de erről a létező világról, amelyben a valóságtudatom szerint élek, az elkövetkező néhány percben meg fogok feledkezni. A fejemen VR-szemüveg és fülhallgató – átadom magam a virtuális élménynek.

A tankban katonák beszélgetnek, apró periszkópjaik segítségével kifelé nézelődnek. Várakoznak és félnek. Budapest ismeretlen. Nincs feladatuk. A torony ajtaja lezárva. Ennyi volt a parancs: itt álljunk meg és várakozzunk. Oldalra fordíthatom a fejem, vagy fel-le nézelődhetek, ahogy kedvem szottyan, de nem hagyhatom el a tankot. (Tudom, hogy ez a kiállítási film rendezőjének döntése, lássuk, mi lesz belőle!)

A huszonéves orosz katonák beszélgetése érdekes. A periszkópon át látják, hogy egy lobogó hajú lány közeledik. A toronyban álló katona azonnal hívni kezdi a parancsnokságot, de a hívása sikertelen. A lány közeledik, aztán megáll a tank előtt. (Ezt én nem láthatom!) A fiúk izgatottak lesznek. Megbeszélik, hogy a lány kezében nincs táska, vékonyka, veszélytelennek tűnik. Vajon mit akarhat? A tankparancsnok dühöng, a rádióból nem érkezik válasz, neki kell döntenie. Itt ülök közvetlen mellette, láthatom őt, szinte tapinthatom, de ő nem lát engem.

A helyzetet jobban értem, mint ő, hisz 60 év telt el 1956 óta. Az mindegy, hogy én valóságosan hány éves vagyok, de az nagyon nem mindegy, hogy mennyit tudok az '56-os magyar forradalomról.

A parancsnok felhajtja a bukóajtó záró fémkarját, felcsapja a torony tetejét, kidugja a fejét. A lányt arra bíztatja, hogy másszon fel a tankra. A benn ülő két kiskatonával együtt várom, hogy mi lesz. Velük izgulok. Ahogy a fejemmel ide-oda fordulok, hol őket nézem, hol a torony nyílását, ahol nemsokára megjelenik a csábító lány életvidám, kedves, mosolygó arca. A toronyban álló katona visszahúzódik. Arra bíztatja a lányt, hogy jöjjön, másszon le, közénk.

A lány énrám is mosolyog, nekem is tetszik. Hív minket. Azt mondja, egy saroknyira lakik, egyedül. A parancsnok kicsit hezitál, majd dönt: elmegyünk. A lány eltűnik a torony nyílásából. A mellettem ülő katona beindítja a tankot. Felkapom a fejem, a toronyra nézek, a nyitva hagyott bukóajtóra, amin már repül is be a lángoló Molotov-koktél. Üvöltözés, tűzhalál, ez a sors vár ránk, itt a tankban.

Vége a jelenetnek. Lehúzom a fejemről a szemüveget és a fejhallgatót; visszatérek a kiállítási tér és önmagam valóságos világába. Kilépek a fülkéből, hogy a szomszédba menjek, hogy átéljem a következő 56-os élethelyzetet.

Arra gondolok, hogy a jó néző öntudatlanul követi a filmrendező irányítását, oda néz, ahová néznie kell. Ezért jutalmat kap: megértheti azt, amit lát, elgondolkodhat az élményen, mintha épp ő vele történt volna meg.

A rosszalkodó néző a technikára figyel. Igyekszik tudatosítani magában a filmes trükköket. Ezzel persze talmi örömet is szerez magának: többé-kevésbé érteni véli a filmes fogásokat, „láttam már ilyet” vagy „na, most már ilyet is láttam” élménnyel távozik. Maga a mű, a film nagy valószínűséggel nem épül be a tudatába, nem hat rá. Mert nem engedi.

Ez máskor is így szokott történni a moziban vagy a számítógépes képernyő előtt. Ez utóbbi azért fontos, mert a mozgókép értelmezése és magányos nézéstechnikája itt és most összetalálkozott a szuper szélesvásznú mozi és a sötétbe húzódó nézőtér univerzális erőterével.

Nagy valószínűséggel, ez a kiállítás a célközönségére, a fiatal látogatókra leginkább hatni tudó formát találta meg (koncepció: Schmidt Mária, Tallai Gábor) és ehhez hívta meg a legalkalmasabbnak tűnő alkotókat: Pálfi György filmrendezőt, Ruttkay Zsófia forgatókönyvírót, valamint a kiváló színészeket és a filmkészítés megannyi további szakalkalmazottját.  

Egy akaraton – 1956-2016
Helyszín: Terror Háza Múzeum