Füstbe ment idő – Anne Imhof: ANGST II

Rácz Rebeka

A 2017-es, azaz az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé Arany Oroszlán-díj nyertese a német pavilonban bemutatkozó Anne Imhof lett FAUST című projektjével. Korábbi performanszáról, az ANGST II-ről, amelyen szintén a biennálés csapattal közösen dolgozott Rácz Rebeka írt tavaly szeptemberben.

A húszperces sorban állás után szokatlan környezet fogadja a Hamburger Bahnhof épületébe belépő látogatókat. A neoklasszicista épület óriási központi terén alig lehet átlátni, telefújták füsttel. Rengeteg ember álldogál. Vagy ül a földön. Vagy járkál. Elveszettnek látszik mindenki. A falakon semmi sincs, első pillantásra a tér is üresnek tűnik. De van zene. Megnyugtató hangzás és emelkedett ének – kortárs operát hallunk. Aztán meglátjuk a keresztbe kasul, szimmetrikusan kifeszített köteleket a magasban, illetve a hosszú boxzsákokat. Aki már bent van egy ideje, az néz valamit, megfigyelő pozícióba helyezkedik, vándorol – s lassan a később érkezők is megértik kire, mire kell fókuszálni.



Unott fiatalokat látunk. Fiúkat, lányokat vegyesen, üres tekintetük, szupermenő ruháik és gyönyörű testük darkos, orosz divatfotókat idéz. Aztán egyre több kellék tűnik fel: Gillette borotvahab (használat közben), 0,33-as dobozos Coca-Cola, cigaretta, mobiltelefon. Észrevesszük, hogy a sólyom a póznán mozog, hogy a szereplők maguk énekelnek a zenére és néha egy drón is felrepül, tesz pár kört, majd újra leszáll. Ha megunják, hogy a földön, kinyúlva ülnek, felpattan egyikük és belerohan a térbe, szaltókat vetve. Egy másik lány felmászik és végigmegy a négy méter magasan kifeszített kötélen. A legsimább arcú fiú borotválkozni kezd. Vagy csak átülnek valahova máshova cigizni, lefekszenek az egyik sarokban levő matracaikra, halózsákok közé. Akkor tehát ők itt élnek, vagy itt alszanak? Itt, ahol nincs fény, nincs tér, és nincs idő sem? Minden olyan ismerős, közeli. A közönségről tudomást vesznek, de semmi több. Lemondóan vizslatják az arcokat, minimális interakció fedezhető fel, amely legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy nem ütköznek össze a nézőkkel. A flegmaság, a lemondás és a teljes nemtörődömség sugárzik róluk. Néha finoman egymáshoz érnek, mintha támasztanák a másikat, a sólyommal sétálnak egy kört, vagy kiöntik a kólát a szélső emelvényről. Erre számos látogató odasereglik és várja a folytatást. De a csoport szétoszlik, az akciónak vége. Nem szívatnak, ők csak elvannak, csinálják, amihez kedvük van. Nézhetjük, de nem nekünk csinálják. Tök mindegy, hogy nézzük-e. Beszippant a helyzet, nem tudjuk elengedni, mégsem tudunk benne részt venni.

A szereplőket az éneklés és a telefonnyomogatás kapcsolja össze. Ezzel kommunikálnak egymással, hogy ki hova megy, mit csinál. A darabban eszközként jelenik meg, viszont ugyanolyan természetes, mint minden más. A hétköznapjainkban is a leggyakrabban használt kommunikációs forma szerepeltetése az előadásban olyan helyzetekre reflektál, amikor az egy helyen lévő emberek belevesznek a párhuzamos valóságokba és megszűnnek a jelenben lenni. A szereplők saját elidegenedett jelenlétüket nyomatékosítják a telefonok használatával.



A megnyitó inkább előadás, folyamatos performansz, mint hagyományos kiállítás, lekésni mégsem lehet, hiszen este nyolctól éjfélig vagy hajnal egyig folyamatosan tart. Múlik, de mégis állandó. Bent megállt az idő, bizonytalanná vált a tér. A céltalan ténfergés nem fárasztó, a külvilág teljesen megszűnik, elfelejtjük, részben bizonyára a specifikusan az előadáshoz komponált opera  megnyugtató hatása miatt.

A társadalmi és városi élet szubkultúráinak ismerős jeleit láthatjuk összedobálva. Ki- és megfejtés nélkül kerülnek elénk. Szembesíteni akarnak valamivel? Az előadás címe ANGST II, vagyis félelem. Félelmet kelt a látvány, az ismerős, hétköznapi tárgyainkat kontextusukból, vagyis a nyüzsgő, modern, fogyasztói életből kiragadva és kiemelve látni. Olyan helyzetekben figyelhetjük meg saját magunk (vagy a fiatalok? vagy a fogyasztók?) működését, ahol mi kivételesen nem vagyunk fogyasztók. És meglátjuk, mennyire félelmetes ez a helyzet. A kiüresedett tekintetek, az elszántság, a jólét unalma, a rombolás és a lázadás vágya érződik bennük. Saját világukba beleveszett embereket látunk.

Ugyanakkor a látottak és a hallottak megidézhetik a félelem okozatait is. Nem a saját félelmeink tesznek minket ijesztővé, elidegenedetté? Nem vagyunk képesek kapcsolódni az azonos szubkultúrában mozgó társainkhoz, mert pusztán a külsőségek kötnek minket össze. Külső jegyek alapján ítéljük meg a körülöttünk mozgó embereket, a belső jellemrajzok milyenségének fontossága gyakran eltörpül. Amellett, hogy megpróbálunk egyediek maradni az ismert és bevált kódok használatával (márkás ruhák, cipők, divatos haj, mainstream termékek használata), nem inkább takargatni akarjuk félelmeinket, amelyek az alapvető szociális, az egymáshoz kapcsolódás problémáiból erednek?



Imhof darabja mindenki számára ismerős kulturális kódokat tartalmaz, anélkül, hogy megfejtené azokat. Tükröt állít a befogadó elé, megengedi, hogy az felszabaduljon berögzült, kényszeres, megfelelni akaró kötöttségei alól és kívülről figyelje meg egy lehetséges önmagát. És mindezt úgy, hogy egyszerre szól az egyénhez, az egyénről és a közösségről. Az előadás minimalista jellegével lesz sokrétű és számtalanféleképpen értelmezhető. Nem feszeget közvetlenül aktuálpolitikai problémákat, nem a menekülválságról vagy a globalizációról szól. Ehelyett olyan mélységben és formában érinti meg a befogadókat, amelyek sokkal univerzálisabbak és örök érvényűek.

A darab címe ANGST II, egy trilógia középső része: az opera első részét a Basel Kunsthalléban mutatták be júniusban, a harmadik pedig a Montréal Biennálén szerepel majd. Imhof egy interjúban elmondta, munkája főként szubjektív szemszögből felépített identitás(ok)ról szól. A szubjektivitás és a darabban megjelenő magabiztosság és határozottság megmutatkozik abban is, hogy a trilógia három részét a világ három különböző pontján mutatják be – vajmi kevés ember láthatja majd mind a három részt. De valószínűleg ez nem is cél. Elsősorban a hangulat és az érzés átadása miatt csinálják, amely akár fél, akár tizenöt órában is sikerülhet.



A fotókat Nadine Fraczkowski készítette.
 

Anne Imhof: ANGST II
Helyszín: Hamburger Bahnhof, Berlin
Időpont: 2016. szeptember 14., 20.00-01.00, szeptember 15-25., 20.00-00.00

 
A cikk erdetileg megjelent: 2016.09.23 13:40