Én már láttam Cecilia Galleranit. Kétszer is. Odahaza, ha neki egyáltalán az a hazája, a Czartoryski, vagyis a Muzeum Narodowe w Krakowie. Mindenesetre valaki ihletet kapott ettől a sok w-től, és belefestette a képbe, a bal felső sarokba, hogy LEONARD D’AWINCI. Kétszer láttam, mindkétszer előtte volt az a vastag díszkötél, talán ugyanaz, ami most itt van, a Szépművészetiben, hogy kicsit távol tartsa a nézőt, és úgy emlékszem, próbálták becsben tartani, vörös szőnyeg vezetett hozzá, de olyan idegen volt szegény abban a nyekergő parkettájú teremben, mindenféle sátrak, tatár kardok és buzogányok között, hogy megesett az ember szíve rajta.

Mint a dunántúli mandulafa, kicsi Phyllis. Próbálta az ember megérteni, hogy miért ennyire fekete a háttér, persze nem értette, próbálta felfogni ezt a frizurát, mi az, ami meg van kötve az álla alatt, a haja? A haja. Tudom, hogy nem szólalt meg a kép, se először, se másodszor, valami furcsa szomorúság maradt csak belőle, meg a halovány emlékek a Magyar Televízióban sugárzott Leonardo-sorozatból, annak is olyan búskomor volt a hangulata, visszanézek, ő ott maradt, és ismerem ezt a kudarcot: a remekmű, amikor átnéz az ember feje fölött.

Ezt a budapesti látogatást nehéz másnak értékelni, mint barátságos gesztusnak, még egy lehetőségnek, Mohamedhez sétáló hegynek, és hogy tudok-e élni vele, azt most még nem tudom megmondani. Meg egyáltalán azt se, hogy mit jelent: élni egy ilyen lehetőséggel. Itt volt a Tiziano, az Angol ifjú, vagy ahogy most szokás mondani: A szürke szemű ifjú, és próbáltam, próbáltam, lehet, hogy többször kellett volna, de négyszer biztosan megnéztem, mégis mit nem adnék érte, ha még egy hónapra visszajönne. Nyilván így lesz vele is, a Hermelinessel, annyira szorít az idő, hogy az ember kénytelen pocsékolni, úgy tenni, mintha Krakkóban lakna, és akkor ugorhatna be hozzá, amikor csak eszébe jut. Mindegy, elmondom, most hol tartok.

 
    

Járom a labirintust, ami hozzá vezet, szép kis út a múzeumban, Uccellóval kezdődik, Botticelli Szent Ágostonja, az eldobált papírfecnik között, aztán mindig elakadok Domenico Ghirlandaiónál, és egyáltalán nem értem, idehaza miért nincs neki nagyobb kultusza. Nem mondok el mindenkit. Cima, Dávid és Jonathán, aztán két Raffaello, ez már a szomszéd terem, ha úgy sétálok el az itteni képek előtt, már átnézhetek, szóval ott van, ott van, nyugalom.

    

Azért jó, hogy én vagyok itthon, mert merek vele pimaszkodni. Meg mégiscsak többet tudok róla, ha közvetve is. Jártam Certosában, megnéztem Lodovico Sforza márványsírját, és igen, nem ő van melléfaragva, hanem Beatrice d’Este, de ahogy elnézi az ember Beatrice asszony vastag talpú cipőjét, tudja, hogy az mégis más, a Moro szíve nyilván idehúzott. Merem nézegetni, vizslatni, leguggolni elé, és nézni a festékrétegeket, mi ő és mi nem ő. Nem ő a ruhájának a zsinórozása, egyszerűen nevetséges, ahogy a karján azok a fekete madzagok kijönnek a semmiből, elveszítik az értelmüket, vonalakká válnak. Ennél már csak a ruha mellrészén nevetségesebbek a vonalak, tényleg, mintha egy rossz gyerek odament volna az őrizetlenül hagyott képhez, és belepingált volna. Még jó, hogy nem volt annyi ideje, hogy bajuszt meg szemfedő plasztront is fessen rá. És valami van az arcával is, az a jobb felőli körvonal nagyon bizonytalan, van valami a nyaklánccal is, a ruha ujja és a fedetlen test találkozásával is, annyi minden van itt, hogy már szinte felmenteném magam. Nem én vagyok a hibás, érzéketlen, üres, hanem ez egy agyonmázolt festmény, ami valaha talán Leonardo volt, gyakorlottabb szem, érzékenyebb lélek kell a megrendüléshez.

 
    

Csak az a baj, hogy van az a sáv. Nem is egész sáv, nem tart faltól falig, kerettől keretig, Cecilia gyengéd, csontos csuklójától kezdődik, a ruhaujj végéig tart, a másik két határvonal meg alulról a hermelin támaszkodó lába, felül a kéz mutatóujja. Majdnem értelmezhetetlen festékfolt lenne, ha a kéznek nem lenne annyira egyértelmű a formája. De ebben benne van az, ami mindannyiunkat érint. A kéz maga, ez a tökéletesen természetesnek tűnő, mégis emberi kézzel rekonstruálhatatlan mozdulata, kéztőhöz képest túlságosan vékony ujjak, a kisujj hajlásával már megint sötét vizekre evezünk, de az a középső, ami, mint valami faág, folyamatosan vékonyodik, a középső percnél mintha még egy kis göcsört is volna benne. És a hermelin bundájának különös fénye, felfoghatatlan érzékletessége, puhasága, tisztasága.

    

Amit tudni lehet, vagy legalábbis elfogadni, hogy a hermelin görögül galé, utalás a Gallerani névre. Hogy a hermelin Lodovico Sforza egyik jelkép-állata, mert 1488-ban megkapta a Hermelin-rendet. És ami most talán a legfontosabb, a hermelin a tiszta állat, amelyik inkább elpusztul, de nem szennyezi be a bundáját menekülés közben. Mintha ez lenne a portré lényege, Cecilia Gallerani lehet hercegi szerető, leányanya, akármi, mégis hermelines és hölgy marad. És ezt érezték meg talán a restaurátorok, átfestő-művészek és rosszcsont kölykök: csinálhatnak bármit a háttérrel, arccal, fátyollal, a portré szempontjából tökéletesen mindegy. Csak a hermelin bundájához ne nyúljanak.

 
    

Arról az ijedségről azért mindenképpen számot kell adni, amikor egy kisállatokkal foglalkozó internetes oldalon azt írták, hogy Leonardo Hermelines hölgyének kezében nem is hermelin, hanem vadászgörény látható. Nemcsak a koncepció omlott volna össze, de kiderült volna, hogy a nő, akit megismertünk, megszerettünk, megérteni reméltünk, nem is hermelines hölgy, hanem egy nő, görénnyel a kezében. Kétségbeesett kutatás az interneten egy hermelin-fénykép után. És a megnyugvás: hermelin.

    

Nem vagyok az út végén, mert akkorát nem szívesen hazudnék, hogy azt éreztessem: szól hozzám a kép. Pimaszkodok vele, egy lépéssel közelebb vagyok hozzá, mint voltam, nézegetem így és úgy, de nem kedvenc kép. Nem szól. Hallgat. Ha hallgatva marad, majd azt mondom: ezt akarta. Ők akarták: Cecilia elegáns, titokzatos, előkelő. És az előkelő ember nem beszél. 

HÖLGY HERMELINNEL 

Az érintetlen szélű, egy darabból álló diófatáblára festett portré 1490 körül készülhetett, amikor Leonardo da Vinci a milánói udvar szolgálatában állt. A kép modellje Cecilia Gallerani, a jó családból való fiatal milánói leány, aki úgy tizenöt éves korában (1489 elején) lett a nagy hatalmú milánói herceg, Lodovico Sforza szeretője. (Fia is született az uralkodótól, aki még Beatrice d’Estével kötött házassága után is fenntartotta egy rövid ideig a viszonyt, később pedig gondoskodott volt kedveséről: kiházasította.) A portré az egyik első példája a korban a legmodernebbnek számító, elcsavart felsőtestet alkalmazó beállításnak, ami a puszta megjelenítésen túl a jellemábrázolás felé vitte a műfajt. Az élethű arcképről még egy szonett is született 1492 előtt; más források pedig azt igazolják, hogy a kép a modell, Cecilia birtokában volt. A festmény a későbbiekben – feltehetőleg – megfordult II. Rudolf prágai gyűjteményében, végül pedig a dúsgazdag lengyel arisztokrata családnál, a Czartoryski hercegeknél kötött ki, édesanyjának vette meg a 18. század elején Adam Jerzy Czartoryski Itáliában. A 19. századot már bizonyosan a lengyel nagyurak gyűjteményében töltötte el, és mivel tulajdonosa több évtizedig Párizsban tartózkodott, a festmény is a francia fővárosban vendégeskedett. Az eredeti – enteriőrre utaló – kékesszürke hátteret ekkor festették át feketére – egyes források szerint maga Delacroix. (Régebbi kutatások szerint a háttérben nyitott ablak is volt, de ezt nem támasztották alá a legutóbbi tudományos vizsgálatok.) A 19. századi felirat ellenére a képet sokáig nem fogadták el a Leonardo-életmű részeként. 1889-től vették komolyan számításba a reneszánsz festőgéniusz szerzőségét, de csak sok művészettörténeti vita után, a 20. század derekától vált elfogadottá az attribúció. A remekművet a megszálló németek 1939-ben hadizsákmányként magukkal vitték Berlinbe. A festményt a Linzbe tervezett, de soha el nem készült Führer-Museumba szánták, de addig is Krakkó kegyetlen kormányzója, Hans Frank szerezte meg magának – és egy radiátor felett tartotta saját irodájában. A világháború után a krakkói Nemzeti Múzeumba került, ahonnan számos kiállításra adták kölcsön. Jelenleg a krakkói Czartoryski-palotában őrzik, a Czartoryski Alapítvány letétjeként. R. G