A kilencvenes évek elején újjáéledő magyarországi műkereskedelem mára sok tekintetben kiheverte az elmúlt ötven év okozta sokkot. Az 1990 óta eltelt időszak alatt a honi művészettörténetből jól ismert összes művészeti áramlaton, irányzaton végighullámzott az újrafelfedezés láza. A reflektorfénybe került iskolákat legmarkánsabban képviselő művészek alkotásai óriási összegekért cseréltek gazdát a műtárgypiacon. Az addig soha nem látott rekordárak következtében újabb és újabb korszakok festészeti és iparművészeti stílusai, ismert és kevésbé ismert művei és alkotói kerültek az egyre növekvő érdeklődéssel a műtárgypiac felé forduló gyűjtők és befektetők látókörébe.

Az elmúlt évek alatt bepótolt művészettörténeti és iparművészeti örökség nagy hagyományokkal, jelentős tárgyi emlékekkel rendelkező területe az antik szőnyegek világa.
A keleti szőnyegek sokkal inkább kapcsolatba hozhatók a magyar művelődéstörténettel, mint művészettörténetünkkel. E tény és az a nézet, mely szerint a Keletről érkező szőnyeg elsősorban lakberendezési tárgy, nem pedig művészeti produktum, a mai napig meghatározza hozzá való vásárlási viszonyunkat.
Az antikszőnyeg-kereskedelem a hazai műkereskedelem egyetlen olyan ágazata volt, mellyel összefüggésben Magyarországot a századfordulótól a harmincas évek végéig terjedő időszakban Európa vezető, minden tekintetben meghatározó piacai közé lehetett sorolni. Ezek az évek virágzó, árverésekkel és kiállításokkal tarkított idők voltak s mindez a gazdasági, szellemi és művészeti élet egyszeri, megismételhetetlen csillagállásának volt köszönhető. Olyan időszak, melyben komoly gyűjtemények jöttek létre, melyben minden szőnyegnek megvolt a valódi értéke, szenvedélyes gyűjtője, hozzáértő szakembere, rajongó közönsége.
A jelenlegi hazai szőnyegkereskedelem állapotát szemlélve logikusnak tűnhet a megállapítás, hogy a magyar műtárgypiac nagy vesztese a keleti antik szőnyeg. Nem is beszélve azok jelentős táboráról, akik emiatt kereskedőként, gyűjtőként vagy lelkes műélvezőként teljesen kikoptak a mai műkereskedelmi életből. Pótolhatatlan tárgyi és személyi veszteségek természetesen az egész magyar műtárgypiacot s nem csak a szőnyegkereskedelmet sújtották. Mégis, a kilencvenes években magára találó hazai műtárgypiac antik szőnyegek kereskedelmével foglalkozó része töredékeiben sem képes az egykori hírnevéhez méltó megújulásra.
Ennek a ténynek alapvető oka, hogy a szőnyeggyűjtemények, polgári lakásokban 1945 után még fellelhető, nagy értékű gyűjteményi darabok nem tudták átvészelni az 50-es években kezdődő elértéktelenedés időszakát. A háború után felnövő generáció érték-érzete a családi ezüst-, arany-hagyaték mellett a festményekig terjedt, az antik szőnyegeket használatba vették, így azok mára jórészt elkoptak.

A kezdetek

A magyar szőnyeggyűjtés és -kereskedelem több évszázaddal ezelőtti megszületését elsősorban a magyar lakáskultúra egyedi alakulása, fejlődése tette lehetővé. A keleti, török szőnyeg a régi magyar otthonok elmaradhatatlan dísze volt.
A kelet–nyugati szőnyegkereskedelem jelentős szárazföldi útja Magyarországon vezetett keresztül, és az áru tekintélyes része már nálunk gazdára talált. Magyarországon – a tőlünk nyugatabbra eső országokhoz képest – nagy számban maradtak fenn ennek a jellegzetes keleti, a 16–17. századra a gazdag kereskedőcsaládok és arisztokrata dinasztiák, majd a 18–19. századra a polgári enteriőrbe is szervesen beépülő műfaj muzeális értékei.¬ A Magyarországon fellelhető, Keletről származó csomózott szőnyegek megmaradt emlékei elsősorban Anatóliából származnak.
Az isztambuli Török és Iszlám Művészeti Múzeum mellett a budapesti Iparművészeti Múzeumban látható a világ legjelentősebb anatóliai szőnyegeket bemutató gyűjteménye. A két múzeumban megtekinthető kollekció kiegészíti egymást. Az isztambuli gyűjteményben a korai, 13–14. századi szeldzsuk, Budapesten a 17–18. századi anyag gazdagsága egyedülálló.
A magyarországi szőnyegkereskedelmet tehát a világ egyik legkomolyabb közgyűjteménye erősíti, de az első szőnyegkiállítás megrendezése is Magyarország nevéhez fűződik. Az 1886-ban megnyitott kiállítás a kor egyik meghatározó műgyűjtője és művészettörténésze, Ipolyi Arnold nagyváradi püspök huszonöt szőnyegből álló kollekcióját mutatta be.
E nagysikerű esemény, valamint az Iparművészeti Múzeum tervszerű kutató és gyűjtő tevékenysége hatására a hazai műtárgypiacon már a múlt századfordulón megnőtt az érdeklődés keleti szőnyegek iránt, így a 20. század elejére feltehetően komoly szőnyeggyűjtemények jöttek létre Budapesten. 1914-ben az Iparművészeti Múzeumban megrendezésre került kiállításra kiválasztott anyag harminc százaléka származott fővárosi magángyűjteményekből. Ezek közül kiemelkedő gazdagságú az egykori Keszler Józsefné-gyűjtemény, amelyből az 1914-es kiállításon tizenegy darab volt látható. A budapesti gyűjtők közül érdemes még megemlíteni Beer Lajost, Andrássy Gyula grófot és dr. Bakonyi Károlyt. A vidéki kollekciók sorából Teleki Domonkos és Kuffner Károly báró gyűjteménye lehetett számottevő. A nemzetközileg is nagy sikert aratott kiállításon mindkét gyűjtő öt-öt szőnyegritkasága szerepelt.
Nagyobb szőnyeggyűjteményekkel rendelkeztek az egyházak is: a brassói Fekete Templom, a segesvári Barátok temploma, a medgyesi, berethalmi és szelindeki protestáns templomok.
Az antik – elsősorban török – szőnyegeket népszerűsítő kiállítások és a kisebb-nagyobb köz- és magángyűjtemények aktivitása nyomán a két világháború között megjelentek a hazai kereskedelemben a régi és új szőnyegeket értékesítő, szakosodott műkereskedők. E szakembergárda által az antik szőnyegek bekerültek a válogatott művészeti árverések anyagába. Az árverések katalógusaiban egyre gyakrabban felbukkanó darabok szervesen hozzátartoztak a magyar műkereskedelem legkeresettebb árucikkeihez.
 

A két háború közti időszak

Az 1920 és 1930 közötti időszak aukcióin az európai antikszőnyeg-kereskedelem árait is meghatározó eredmények születtek. Az aukciók és hagyatéki árverések katalógusaiban leírt antik török és más keleti szőnyegek mai szemmel tekintve a szőnyegkereskedelem aranykorát idézik.
Kutasi Radisics Jenő (1856–1917) és Csányi Károly (1873–1955), az Iparművészeti Múzeum szakemberei jóvoltából tudományos igényű szakkatalógusok és cikkek láttak napvilágot.
A művészeti aukciók lajstromait átnézve megdöbbentő az egyházi elöljáróságok hagyatékából rendezett árveréseken a kor szőnyegkereskedelmébe bekerülő darabok művészi kvalitása. Nyolcvan évvel ezelőtt a magyar műkereskedelemben vélhetőleg nem volt több szőnyeg, mint manapság, a minőség viszont összehasonlíthatatlanul jobb volt a jelenlegi kínálatnál.
Az árveréseken ritkán előfordultak 15–16. századi, nevüket Holbein és Lorenzo Lotto festményeiről kapó török szőnyegek. A 17–18. századi török szőnyegek – „madaras”, „nagy-usak” és „erdélyi” – gyakran szerepelnek a leírásokban. Az Anatóliából származó szőnyegek mellett kisebb számban perzsa és indiai szőnyegritkaságokat is lehetett vásárolni. Ma ilyen szőnyegekkel csak múzeumokban találkozhatunk.
A korabeli aukciókra elsősorban gyűjtési szándékkal jártak a tehetősebb réteg művészetre nyitott tagjai. A szőnyeggyűjtés minőségi változását mutatja a kizárólag keleti csomózott szőnyegek gyűjtésére specializálódott vevők megjelenése. Korábban a gyűjteményekbe bekerülő szőnyegek egy-egy ritka darabja a meglévő kollekció hátteréül szolgáló antik enteriőr varázsát fokozta. Hangulati elemként sok polgári család úri szobájába került antik szőnyeg, az úgynevezett „keleti sarok” falaira.
A második világháborút követően, a BÁV nevével fémjelzett időszakban, a hozzáértő vásárlóerő eltűnésével és a vásárlási szokások megváltozásával a műkereskedelem kis részét képező antik és régi szőnyegek forgalma tovább csökkent, romlott. A monopolhelyzetben lévő műkereskedelmi vállalat aukcióin nem fektetett különösebb hangsúlyt az antik szőnyegekre. A katalógusokban szereplő szőnyegek szakszerűtlen leírása tovább növelte a hazai piac zsugorodását, a lehetséges vásárlók bizonytalanságát. A korszak jellemző tendenciája annak a szőnyeghez értő generációnak a kihalása, amely gyűjteményével, szakértelmével a kilencvenes években megújíthatta volna a hazai szőnyegpiacot.
Gyűjteményeik megtartására a hatvanas és hetvenes évek műkereskedelme nem volt képes, így a kollekciók darabjai szerencsésebb esetekben adományozás útján közgyűjteményekbe kerültek, rosszabb esetben szétszóródtak, elkoptak. Ezt a folyamatot támasztja alá az 1960 és 1990 között az Iparművészeti Múzeumnak adományozott szőnyegritkaságok száma is.  


1990 utáni időszak

Jelenleg Magyarországon néhány száz kereskedő-, illetve aukciós ház foglalkozik műtárgy- és régiségkereskedelemmel. Ezeknek csak elenyésző hányada értékesít régi és új szőnyegeket. Az antik és régi szőnyegek kereskedésére szakosodott és csak abból élő szőnyeggalériák száma ma Budapesten néhány üzletben meghatározható (pl. a BÁV Rt. Ferenciek terén lévő boltja, Medalion Szalon, Keleti Szőnyegek Galériája).
A megmaradt antik szőnyeggel foglalkozó boltok országos hírűek. A vidéken előkerülő szőnyegek is ezekbe az üzletekbe, a fővárosba jutnak, rajtuk keresztül pedig a műkereskedelembe, s onnan az aukciókra.
Az antik szőnyegek számát tekintve a piac enyhe bővülését lehetett megfigyelni a kilencvenes évek elején, közepén. Azóta ez a kedvező folyamat mérséklődött. Szám szerinti növekedés csak amiatt érzékelhető, mert a rossz minőségű szőnyegek a piacon maradnak, magas árukkal a magyar műkereskedelemben nem találják meg vevőiket. A szám szerinti gyarapodás tehát nem a minőségi szőnyegek műkereskedelembe vándorlásából, hanem a feltorlódó, túlárazott, rossz minőségű szőnyegek dömpingjéből következik.
Először a BÁV árverésén, 1994-ben kelt el keleti csomózott szőnyeg rekordáron. (A BÁV egy „siráz” szőnyeget 600 000 forintért értékesített.) Azóta egyértelmű a BÁV Rt. piacvezető szerepe a szőnyegárveréseken, de jelentős a Nagyházi Galéria árverésein bemutatott szőnyegek kínálata is.
A rendszerváltás óta szárnyaló műtárgypiac nem tudta a szőnyeggyűjtés felé terelni a befektetők, gyűjtők figyelmét. Ennek több oka is van: a szőnyeget – funkciójából adódóan – elsősorban a padlóra vásárolják, nem a falra; tehát lakberendezési tárgynak tekintjük, nem műtárgynak. (Ez főleg a fiatalabb vevőréteg felfogására jellemző, akik ha szőnyegvásárlásra adják a fejüket, sokkal szívesebben költik a pénzüket új keleti szőnyegre.) Az antik szőnyegek korával állapotuk romlik, ami az esztétikai élményben csalódott érdeklődők vásárlási kedvét tovább csökkenti. A vevők körében a legnagyobb bizonytalanságot a szőnyeg műfajából adódó örök dilemma okozza: önálló művészeti alkotásnak fogható-e fel a keleti szőnyeg?
Az antikszőnyeg-piacra vevőként betévedő érdeklődőre nem mondható a szó klasszikus értelmében, hogy gyűjtő.
Ezeknek a műtárgyaknak a valódi értéke a szövésük vagy csomózásuk óta eltelt időben rejlik. A szőnyeg minél régebbi, annál ritkább, és minél ritkább, annál értékesebb. A szőnyegek árfolyamát más tényezők határozzák meg, mint a hazai műtárgypiacon vásárolható műalkotások zöméét. A szőnyegkereskedők által is nehezen követhető nemzetközi árfolyam-ingadozásokat egyetlen európai ország „belső” piaca sem tudja befolyásolni. Egy-egy szőnyegtípus ára gyakran a csillagos egekbe szökik, majd fél év elteltével a következő aukción egészen más vidékről hozott szőnyeg ér el olyan árat, amely ismét átrendezi az antik szőnyegek aktuális piacát. Ezek a hullámok magyarázhatók az Amerikai Egyesült Államokban éppen tomboló divathullámmal vagy európai gyűjtemények piacra kerülésével.
A magyarországi szőnyegkereskedelem nem tud autonóm módon – a magyar műkereskedelmen belül –, a nemzetközi piac ingadozásait kivédve, stabil befektetőket is vonzó, növekedő piacot teremteni. Az egykoron Keletről érkező áru ma is Nyugat felé tart.
Általánosan kialakult nézet ma Magyarországon, hogy a hazai piac későn ébredt, és az aukciókon időnként felbukkanó, nagy értéket – több millió forintot – képviselő szőnyegritkaságokat csak Nyugat-Európából érkező kereskedő képes megfizetni. Az elmúlt tíz év tapasztalatai szerint a hazai aukciókat látogató gyűjtői és befektetői réteg – anyagi bázisát tekintve – versenyképes a nyugati kereskedőkkel szemben. Ha belegondolunk abba, hogy egy jó nevű hazai festő művéből komoly szőnyeggyűjteményt alapozhatunk meg, és hogy egy védett, a 18. század közepén készült, jó állapotban megmaradt „csillagos erdélyi usak” szőnyeg áráért nem tudunk vásárolni csak másodvonalból származó magyar festő munkáját, akkor világossá válik: nem a pénz az akadály. Az igazi problémát más okozza: a szőnyegeket a szakembereken kívül igazán senki sem ismeri Magyarországon. A vásárlást megnehezíti, hogy lehetetlen a szőnyegek korát (mely értéküket erősen befolyásolja) és a készítés időszakára jellemző technikai megoldásokat könyvekből megtanulni. A szőnyegkészítés technikájában, a szőnyegek mintavilágukban évszázadok alatt alig változtak. A laikusokat is könnyen útba igazító stílusjegyekről pedig nem beszélhetünk.
A megvásárolni kívánt szőnyegek áraira nincs örök érvényű szabály. Ez helytől, időtől, a vásárló motivációjától, a kereslet és kínálat viszonyától függően erősen ingadozik, fluktuál.
A szőnyegkereskedelem alsó árkategóriájába tartozó régi (az 50 évnél idősebb, úgynevezett félantik) szőnyegek a nomád türkmén, beludzsisztáni, különböző török szőnyegek és a nagy számban gyártott perzsa szőnyegek (pl. siráz) gyakran azonos árban vannak vagy alig drágábbak az új szőnyegeknél. Az alacsony és közép-árkategóriában tehát mindenképp érdemes a régi mellett dönteni; ezek a szőnyegek húsz-harminc év múlva már igazolják befektetési döntésünket.
A középső árkategóriába tartozó szőnyegek a különböző kaukázusi és bocharák, valamint a keleti szőnyegszövő manufaktúrák nyugati piacra szánt egyenméretű Keshán, Heriz, Iszfahán városok gyűjtővidékéről származó munkái.
Antik szőnyegeket (80 és 200 év között) elsősorban aukciókon és szőnyeggalériákban vásárolhatunk. Az aukciókat megelőző, azok anyagát bemutató kiállításokon látható szőnyegek minősége azonban nagyon eltérő. Az innen származó műtárgyak állapota majdnem minden esetben indokolja a későbbi restaurálást. A szőnyeggalériák kínálatára jellemző, hogy ezek a szőnyegek minden esetben tisztított, restaurált darabok.
A nagyon régi, kétszáz évnél idősebb klasszikus történelmi szőnyegek általában egyre ritkább esetben kerülnek a műkereskedelembe, az árverések kínálatába. Az ilyen korú szőnyegritkaságok mára többnyire komolyabb köz- és magángyűjteményekben találhatók, áruk igen magas, esetenként felbecsülhetetlen. Az irodalomból ismert darabokat egyenként tartja számon a művészettörténet.
Sem az alacsony, sem a közép- és magas árkategóriába eső szőnyegeknél nem lehet igazán kiemelni típusokat, fajtákat. Az egyetlen szabály, amelyet minden szőnyegvásárlónak érdemes betartania – legyen kereskedő, gyűjtő avagy befektető –, hogy a kiválasztott szőnyeg lehetőség szerint hiánytalan, kifogástalan minőségű és állapotú legyen.