Lakner László

Topor Tünde

A 78. születésnapját ünneplő Lakner Lászlóval Gréczi Emőke készített interjút a Trapéz Galériában bemutatott munkái kapcsán. A tíz évvel ezelőtti, Ludwig Múzeumbeli kiállításakor pedig Topor Tünde kérdezte őt. Utóbbi beszélgetés az Artmagazin 6. számában jelent meg 2004-ben.

Igazán monumentális élményben részesül az, aki mostanában a Ludwig-múzeumba látogat. Felfoghatóvá válik az életmű szó jelentése, szinte már abban a pillanatban, amikor a lépcső tetejére érve először belátjuk valamennyire a múzeum tereit. Pedig akkor még pont attól az emelettől vagyunk elzárva, ahol a magyar látogató az ismerős - itthon készült, itthon őrzött - művekkel találkozhat.

 
Lakner László (1936-) 1974 óta Németországban él. Itthon 1969-ben volt először egyéni tárlata a Dorottya utcában: az akkori, méreteit tekintve inkább kamarakiállítást éppúgy Néray Katalin rendezte, mint a mostani, a közönség és szakma számára mindenképpen revelatív, összegző tárlatot. Lakner sokáig a hazai művészet kritika mostohagyerekének érezte magát (okkal, vagy ok nélkül?), és valóban nem nagyon értesülhettünk arról, min dolgozott az utóbbi harminc évben. Most tehát egyben kapjuk meg azt, amit eddig nélkülözni kényszerültünk. Magyarországi tevékenysége a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének neoavantgárdját, az Iparterv-kiállításokat rekonstruáló, feldolgozó kiállításoknak, és Brendel János 2000-ben megjelent, Lakner budapesti munkásságát feldolgozó könyvének köszönhetően elég pontosan követhető:
 
1950-ben iratkozik be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol a Bernáth-osztályba kerül. Bernáth Aurél tanítványa akkoriban a Laknernál néhány évvel idősebb Csernus Tibor is, aki mestere kivételezett pártfogásának köszönhetően kijut Párizsba, és onnan egészen új festői felfogást, illetve az ott élő Hantaï Simon hatására új kifejezésmódot hoz haza. Az úgynevezett cuppantásos technika egy új, Perneczky Géza szavaival „szürnaturalista" stílus (Lakner is ebben alkot évekig) jellemző megoldása lesz majd.
 
„MY GEORGE LUKÁCS BOOK" (AZ ÉN LUKÁCS GYÖRGY-KÖNYVEM) szitanyomat (50 példányban) 480 x 323 mm
Az ötvenes években egy, a Horvát-kertnél lévő antikváriumba betérvén vette Lakner A polgári filozófia válsága című Lukács György opuszt, amit az éppen ott üldögélő szerző dedikációval is ellátott. Később, amikor elolvasta, csalódottságában összekötözte a könyvet, és felakasztotta akkori, Kmetty utcai műterme falára. Az eredeti példány egy válást követő vagyonmegosztás áldozatául esett 1961-ben, de addigra már jelentősége lett a valamikori spontán gesztusnak, így újra előállította korai semi-ready-made-jét, és egy másik Lukács-kötetet atrocitált, ami a Fölkötözött könyvek sorozatának modellje lett. Ekkoriban újra tanulmányozni kezdte Lukácsot, főleg a fiatalkori műveket, s készített egy vászonra felnagyított sorozatot az 1913-ban írt Esztétikai kultúrából vett idézetekkel.
 
 
Az itt szereplő Karte I modellje Lukács György híres, Az esztétikum sajátossága című, eredetileg németül írt kötete (Eigenart de Aesthetischen). Ebben található az a híres fejtegetés, amely a műalkotás létezésének kritériumaként befogadhatóságát jelöli meg. Vagyis: az elásott szobor hiába létezik, nem tud esztétikumként működni.
 
Lakner műve a lukácsi tétel paradox cáfolataként viszont igen, hiszen a könyvet soha többé ki nem nyithatóan örökíti meg, és teszi a néző esztétikai tevékenységének tárgyává, miután már saját alkotói tevékenységének is tárgyává tette. Megváltoznak a szerepek: nála nem a művészet a filozófia szolgálólánya, hanem az alkotó művészet tesz erőszakot a megkötözött filozófián. Lakner saját nemzedéke és az elődeinek tekintett avantgárd művészet nevében ezzel a szimbolikus gesztussal vesz elégtételt az elavult kategóriák béklyójával fenyegető marxista filozófián, amely - pont a lukácsi tételek alapján - létjogosultságukat is megkérdőjelezte.
 
A Magyar Néprajzi Múzeum kartotékjából: Nr. 2. Főkötő 1972 olaj, vászon 150x200 cm
 
 
Az 1972-es velencei biennálén szerepelt a szitasorozat egy másik darabja. Ezt Jean Clair (a Picasso múzeum későbbi igazgatója) reprodukálta 1974-ben a L'advivant című művészeti lap hasábjain, egy olyan idézetgyűjtemény illusztrációjaként, amely a könyvek lehetséges, akkor egyre közelibbnek látszó „kipusztulását" jósolta. A téma akkoriban sokakat foglalkoztatott, a legalapvetőbb és legnagyobb hatású mű erről a problémakörről Marshall McLuhan Media and the Message című, például a Gutenberg-galaxis fogalmát is bevezető könyve volt.
 
A másik hatás, amely szintén francia közvetítéssel éri Laknert, egy Max Ernst-monográfia formájában jelentkezik. Ezt a könyvet 1957-ben egyszerűen ellopja a Műcsarnokban rendezett francia könyvkiállításról, beteljesítve ezzel a nyugati rendezők ki nem mondott óhaját. A könyv - akárcsak a többi, Nyugatról valamilyen módon az országba került kiadvány, reprodukció - kézről kézre jár, és tényleg bomlasztó hatást fejt ki, már ami a művészetről való gondolkodás hivatalosan támogatott szövedékét illeti.
 
A Palazzo Vecchio kapuja I., 2000 fotó, habkarton, olaj, vászon 200x300 cm
 
Az 1964-es év újabb fontos eseményt hoz: kiutazhat ugyanis a velencei biennáléra, és ott végre eredetiben láthat amerikai pop-art műveket a biennale fődíjasától, Robert Rauschenbergtől. Szokás Laknert tekinteni a magyar pop-art megteremtőjének, bár par excellence pop-műve csak nagyon kevés van. Igaz azonban, hogy a pop-art egyik jellegzetes megoldását, a részletek felnagyítását alkalmazza 1967-1970 között született művein, s az általa használt technikák: a sablonnal festés, a körülvágás, az applikációk, a képen belülre festett kép az elvonatkoztatás folyamatát, illetve következményét, a sokszorosíthatóságot hivatottak megjeleníteni. De ebben a korszakában is megmarad annál a színvilágnál, amely a Rembrandt által inspirált, őt idéző műveire jellemző, vagyis általában barnával fest, s a barna szín hegemóniáját csak ritkán töri meg egy-egy szín.
 
Forradalmárcsoport 1919 1969
olaj, vászon 190x138 cm, Antal Péter gyűjteménye
 
Kifejezetten különleges tehát az életműben és a kiállításon az 1968-as Tondó-száj, amelynek élénk színei csak nagyon kevés más Lakner-művön köszönnek vissza. Rembrandt parafrázis a Füst című kép is, amelynek egyik változata az 1968-as, első Iparterv-kiállításon szerepelt. A mára már legendássá vált eseményen az akkori radikális fiatal művészek mutatkozhattak be Sinkovits Péter válogatásában az Iparterv építész-tervező vállalat egyik helyiségében, és azért ott, mert hivatalosan is kiállítóhelyként működő „egységben" nem kaphattak lehetőséget arra, hogy közönség elé léphessenek felforgató műveikkel. Még így sem volt teljesen baráti a befogadó közeg, hiszen a második Iparterv-kiállításra készült műve - egy megfestett kötéldarab - ihlette a vendégkönyv nevezetes, dühödten értetlen beírását: „Erre a kötélre akasszátok fel magatokat!"
 
Füst 1967
olaj, vászon 119x100 cm, Antal Péter gyűjteménye
 
1970-től Lakner fotórealista festményeket „kivitelez", illetve elkezdi konceptművei sorozatát. „Valami meghatározhatatlan érzésből eredően a Rózsák és Szájak képsorozatainak egyetemessége, Zen-szerűsége és „virágot az ágyúk csövébe!" - eszmeisége után visszaléptem (...) a magam és születésem predesztinációjának, az európai és specifikusan magyar történelemnek a problematikájába" - írja egy Brendel Jánosnak szóló levelében. Ennek az újfajta tematikának egyik legfontosabb darabja a Forradalmár csoport című munka, amely egy régi filmkocka felnagyításának, és megfestésének aktusával emeli saját történetének részévé a sorsa alakulásában szerepet játszó, de át nem élt és egyébként is befolyásolhatatlan történelmi eseményeket. A saját múlt, saját nép iránt feltámadt érdeklődésének különös megnyilvánulási formája az a sorozata is, amelyet a Néprajzi Múzeum kartotékjai alapján festett. Ennek - és az egész Lakner életműnek - egyik legszebb és legáttételesebb darabja a Főkötő, amely szinte mindent felmutat és mindenre reflektál, ami a magyar festészet történetében fontos problémának tekinthető.
 
Isa pur 1982
vegyes technika, lepedő, 260x220 cm
 
Ez a magyar múlt iránti érdeklődés megmarad még a németországi években is, noha akkor már szövegek kerülnek képeire. Az írás és festés ekvivalenciája lesz akkori műveinek fő témája, például annak a munkájának is, amelyen a Halotti beszéd sorai, az „Isa por..." köszöntek vissza, például az 1988-as velencei biennálé német pavilonjában.
 
A Ludwig-beli kiállítás érthetően a művész itthon ismeretlen, legutóbbi műveire koncentrál, s valóban az a benyomásunk, hogy sikerült az egyik német világnagyságot végre Magyarországra hozni, és a nagyon is letisztult, a festészet esszenciális problémáit újra meg újra felvető, aprólékosan boncolgató műveit az itteni közönség elé tárni. Mindig is szeretett festeni, szeretett minden létező dolgot a festészet matériájába emelni. Késői képei ráérős stúdiumai az anyaggal és az abban megfogott gondolattal való foglalkozásnak.
 

A kiállítás megtekinthető: 2005. január 30-ig. LUDWIG MÚZEUM BUDAPEST Cím: Budavári Palota „A" épület 1014 Budapest, Szent György tér 2.