Mielőtt először láttam volna Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét, csak annyit tudtam, hogy van benne egy különlegesen szép, a zsidó vallás bizonyos motívumait felhasználó jelenet. A főszereplőnő a kol nidré¹ dallamára egy taleszt² maga körül lebegtetve táncol a vízparton egy magas kőfal előtt, emlékeztetve egyrészt a jeruzsálemi siratófalra, másrészt a gettófalakra is. Aztán néhány éve megnéztem a filmet, kíváncsian vártam a fent említett jelenetet, de mikor elértem odáig, fura távolságtartással néztem. Sehogy sem tudtam hova tenni. Ez a film-a-filmben a játékidő kicsivel több, mint a felénél következik, melyben a főszereplő, Járom Ambrus egy baráti társaságban nézi a róla és barátnőjéről készült képsorokat. Ám mintha ők is idegenül szemlélnék saját magukat a vásznon.

Ez a kíváncsisággal vegyes idegenségérzet a kiállítás megtekintése alatt is kísért egy ideig. Ahogy keringtem a termekben, eszembe jutott a film főszereplőjének céltalan bóklászása a városban. Az ő kívülállása saját életének megkérdőjelezéséből fakad, az enyém szerencsére csak a korszakot kizárólag a történelemkönyvekből és mások személyes történeteiből ismerő tapasztalatlanságomból. A tárlat a teljesség igénye nélkül, egy-egy tárgyat, alkotást, dokumentumot kiemelve mutatja be az Oldás és kötés korát. Hogy miért pont az 1963-as év áll a kiállítás középpontjában, arra hamar választ kapunk: ez év március 21-én jelentette be Kádár János az általános amnesztiát, a filmet éppen pár nappal ezután mutatták be a magyar mozikban. Erről a kiállításon hosszabban is lehet olvasni a Magyar Rádió Híradását közlő, falon lógó, gépelt dokumentumban.

A Jancsó-film mint kiindulási pont a kiállítás kurátora, Mélyi József ötlete volt, aki egy nyári tárlatvezetés alkalmával elmondta, szerinte a filmen keresztül nagyon jól meg lehet ragadni a korszakot. Mélyi szerint a kiállítás az akkori értelmiségi dilemmákat próbálja körüljárni, ahogy a film is erről szól: a Latinovits Zoltán alakította Járom Ambrus, egy paraszti származású, értelmiségivé vált férfi keresi a helyét abban az átalakult világban, ami már nem a zárt ötvenes évek. A kurátor és a szervezők számára ezek a főszereplőben munkáló dilemmák jelentették a központi motívumot a kiállítás szervezésekor.

A tárlaton látható alkotások nagyon vegyesek. A kiállítás szervezői a festményekből, fotókból, szobrokból, korabeli lakásberendezési tárgyakból és a filmjelenetekből álló gyűjteménnyel is minél sokoldalúbb megközelítési módokra, több-nézőpontúságra törekedtek, így egyszerre jelenik meg a nyugathoz való viszony, a népi gyökerek vagy a múlt értelmezése. A kiállítás kialakítása eszembe juttatta a több nagyobb epizódból álló film jó értelemben vett töredezettségét. A Jancsó-művet is olyan kettősségek jellemzik, mint értelmiségi/paraszti lét, város/vidék kontrasztja vagy a modern/klasszikus zenehasználat váltakozása, és ez a szerkesztésmód a Bálnában is jól érzékelhető. Egyes festmények, alkotások a népi vonalon mozognak, láthatunk például Nógrád megyéből származó pásztorfurulyát, vagy olyan a vidéket, vidéki létet ábrázoló festményeket, mint Gruber Béla egyes munkái.

Ami különösen felkeltette az érdeklődésem, az a kiállítás korabeli, a hatvanas években még újnak számító lakberendezési tárgyakról szóló része. Legalább tíz különböző kiállított szék látható, kisebbek és könnyebbek az előző évek ülőalkalmatosságaihoz képest. Van köztük fonott szék, de piros műbőrből készült fotel is. Talán azért ragadták meg jobban a figyelmem, mert rögtön eszembe jutottak róluk a balatonboglári üdülőben eltöltött nyaraim, melyek során a szocializmusból ott maradt, pont ugyanilyen karosszékekkel berendezett szobákban töltöttem az idő egy részét.

Az alappillérül szolgáló Oldás és kötésből több teremben is láthatunk különböző részleteket. Hol a nyitójelenet, hol a film utolsó képsorai peregnek épp,³ így kicsit úgy érzem, mintha magam is a film részese lennék, és egyik jelenetből a másikba sétálnék. A Jancsó-filmek közül egyébként éppen ez a még hagyományos elbeszélésmóddal dolgozó Oldás és kötés áll a legközelebb hozzám. A rendező más, hatvanas években forgatott filmjeiben (pl. Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Fényes szelek) legtöbbször nem az egyéneké, hanem a különböző csoportoké a főszerep. Bár ez már ebben a filmben is felvillan, a rendező itt még nagyobb hangsúlyt fektet az egyéni történetre. A paraszti származású orvos, Járom Ambrus hite megrendül önmagában és megkérdőjelezi addigi élete értelmét, miután idősebb orvos kollégája megment egy beteget, akiről már mindenki lemondott.

Mélyi József szerint a kiállítás úgy is komplex élményt nyújt, ha valaki nem látta Jancsó filmjét, én mégis úgy gondolom, még teljesebb a film ismeretével együtt végigjárni a tárlatot. A Nagyítások 1963 egyfelől szól a filmről, de leginkább a hatvanas évek korszakát és az akkori Budapestet állítja a középpontba. Mikor távozom a kiállításról, már nem érzem magam annyira kívülállónak, mint amikor érkeztem, mégis marad bennem valami a kezdeti idegenségérzetből – mintha mindannyian Járom Ambrushoz hasonló, hagyományvesztett modern emberként bolyonganánk a saját életünkben.