"Miénk a jövő, mert hiszünk az utópiában"

Szikra Renáta

Gyűjtögetés, újrahasznosítás, ökológiai tudatosság, avagy a műtárgyak második élete. Multifunkcionális installációk, madárodúk hommage à Kassák, színes üvegházak meditálóknak és fűszernövényeknek. Beszélgetés határhelyzetekről, művészi és életstratégiákról Kaszás Tamással horányi kertjében.

Szikra Renáta: Az emelt ágyások túlélték az árvizet?

Kaszás Tamás: Nem igazán, a Duna miatt jött a belvíz, az vitte el a kertet.
  
A környéken a gyümölcsfák legalább jól teremnek.

Van a környéken szedhető almafa, dió, mogyoró is sok van ebben az évben. Ki is járunk, bodzát és pár gyógynövényt is gyűjtünk rendszeresen. Ahhoz, hogy akár részlegesen önellátóak legyünk, nagyobb saját terület kellene, ahhoz pedig el kellene adni műtárgyakat…
   
Utóbbi évekbeli munkáid állandóan visszatérő eleme egyfajta apokaliptikus vízió. Az ökológiai-gazdasági válság lehetséges következményei és az összeomlás túléléséhez elengedhetetlen új életstratégia kidolgozása. Van ennek köze ahhoz, hogy pár éve kiköltöztetek a Szentendreiszigetre Anikóval (Loránt Anikó képzőművész, élet- és alkotótárs, az ex-artistscollective másik tagja) és a gyerekekkel? A nehézségek nem riasztanak el?

Igen, itt sok mindent kipróbálhatunk, amire korábban nem volt lehetőségünk. Van egy jellegzetes hangulata is a szigetnek, amit szeretünk. Pár évig mindenképpen maradnánk, később inkább a Bakony felé mennénk. Gondolkodunk azon is, hogy kiváltjuk az őstermelői engedélyt, mert én gyümölcsössel, homoktövissel is foglalkoznék szívesen – viszonylag kevés gondozást kíván, igaz, leszedni borzasztó, de talán erre még kereslet is lenne. Gyűjtött gyümölcsből befőzni, a felesleget eladni vagy cserélni, ilyenekben gondolkozunk.


Kaszás Tamás: Sokszínűség menedéke ("A színek a fény tettei" - projekt), Mens en Tuin, Hága, Hollandia, 2010, kültéri installáció, 3 × 5 × 2,8 m © Fotó: Kaszás Tamás
Kaszás Tamás: Sokszínűség menedéke ("A színek a fény tettei" - projekt), Mens en Tuin, Hága, Hollandia, 2010, kültéri installáció, 3 × 5 × 2,8 m © Fotó: Kaszás Tamás

Nem tartotok tőle, hogy ha ez megvalósul, akkor valóban „ex-artist” pozícióba kerültök, ez lesz az életetek – másra nemigen lesz idő és energia?

Nem gondolkodunk olyan nagyban, és ez nagyrészt kampányszerű munkavégzést jelentene, ami nekünk amúgy is természetes. Akár pénzkeresetről (lakásfelújításról) vagy egy kiállítás építéséről van szó, akkor az mindig időben behatárolt, nagyon intenzív munkát jelent. Ráadásul, ha kialakítanánk egy megfelelő növénytársításon, vízvisszaforgatáson alapuló rendszert, akkor idővel remélhetőleg kevesebb energiabefektetéssel nagyobb eredményeket érhetnénk el, szóval alapvetően a „lusta kertész” – a minimális beavatkozás – módszerére szavazunk. De nekem ehhez nagyon is lenne kedvem, kifejezetten hasonlít a művészeti barkácsoláshoz, itt is az a cél, hogy amit kitaláltam, azt olcsón, masszívan meg tudjam csinálni: e tekintetben installáció vagy veteményes egyforma kihívás.
 
 
Korábban is voltak ilyen határműveid, például a talált anyagokból barkácsolt iskolapad (A remény menedéke – Eszperantó osztályterem, 2004–6) vagy a madárodúk. Mindkét mű egyszerre műtárgy és egyben művészettörténeti idézet: a padok Gerrit Rietveld konstruktivista székét, az odúk Kassák képarchitektúráit helyezik új kontextusba. Van odútok a ház körül is? Vagy hová kerültek?

Ursula Krinzingerhez kerültek. 2011 nyarán dolgoztam a galéria petőmihályfalvi rezidenciaprogramjában, és akkor készültek a Kassák képarchitektúráit idéző madárodúk, amelyek nagy részét ott helyben raktuk fel a fákra. Hamar el is lopták őket, nem volt kerítés. Frau Krinzinger nagyon kétségbe is esett, ebből láttam, hogy ő komoly műtárgyaknak tekintette ezeket az odúkat. Úgyhogy készítettem két pótlást, és azt már a madarak érdekeit szem előtt tartva, jó magasra szereltük fel.


Az üvegablak terve
Az üvegablak terve
 
Tehát ezek használható odúk?

Igen, figyelembe vettem egy odú standard méreteit, a lyukméretet, röpnyílást, madaranként, hogy melyik mit szeret, és Kassák ide vagy oda, nem lettek vörösre festve, nehogy elijedjenek. Tervezem, hogy folytatom az odúépítést is, idén decemberben lesz egy kiállítás a Trafóban Maya és Reuben Fowkes szervezésében, Mint a madár címen, ami a madárral mint politikai allegóriával foglalkozik. Erre a kiállításra szeretnék új odúkat készíteni abból a sok szép uszadékfából, amit a Duna-parton gyűjtöttem.
 
 
Láttam egyik interjúdban, hogy az Isztambuli Biennále (2011) installációjának egyik darabja is megtalálta a helyét idehaza, a Reclaim the fields (Vissza a földeket!) „propaganda-ásót” használtad már rendeltetésszerűen is. Jó pár munkád, Anikóval közös műved van, ami galériatérben, kiállítási szituációban műalkotás, amúgy pedig praktikus hasznosításra alkalmas, újraépíthető, variálható eszköz. Ez az átlényegülés látható Anikó videóján, a Kétéltű (Faliújság/Jurta, 2011) két életében?

A korábbi kollapszus kiállítás faliújságjából a lécek átrendezésével jurtát készítettünk a hajlék, menedék projekt installálására, de ebben a jurtaformában – ami egyébként szétszedve itt áll a sufniban – fogjuk tárolni idén a tűzifát, nejlonfóliával letakarva, aztán nyáron majd sátrazhatnak benne a gyerekek, bár már veteményezni is akartunk benne, mint fóliasátorban.
 
 
Akkor ez már inkább multifunkcionális darab. Munkáidban állandóan visszatérő szempont, technika vagy egyenesen célkitűzés az anyaggyűjtés, rendszerezés, újrafelhasználás, újrastrukturálás nemcsak anyagi értelemben, de szellemi síkon is. Mondhatjuk, hogy ez alapstratégia nálad?

Ezek a gyűjtögetések, rendszerezések mindig párhuzamosan folynak, és ha az élet más területére is kiterjeszkednek, ez akkor már életstratégia. A munkákon nyomon követhető, de évek óta kísérletezünk ezzel a hétköznapokban is, például idén főztünk be először tüskésszeder-lekvárt. Igaz, kevés lett, mert a gyerekek sem lelkesedtek annyira a szedésért, de nagyon finom. Ez tehát nemcsak művészi eszköz, sőt az a cél, hogy ne csak egyszeri művészeti akció legyen, hanem gyakorlat, ami beépül a mindennapokba.


Kaszás Tamás: Odú (bauhaus állatfarm projekt), 2011-óta, fa installációk kültéren © Fotó: Kaszás Tamás
Kaszás Tamás: Odú (bauhaus állatfarm projekt), 2011-óta, fa installációk kültéren © Fotó: Kaszás Tamás

Takarékosság-kreativitás-ökológiai tudatosság – nem véletlen, hogy 2006-ban a CEU-n a „Fenntarthatóság és kortárs képzőművészet” szimpóziumon (amit szintén Maya és Reuben Fowkes szervezett), te – akkor éppen a The Randomroutines művészcsoport tagjaként Kristóf Krisztiánnal – az ecological art olyan neves képviselő mellett adtál elő, mint a Helen Mayer – Newton Harrison házaspár. Ott beszéltünk először egy üvegház projektről.

Pedig ez már akkor egy réges-régi ötlet volt, szerettem volna ólomüveg ablakos színes üvegházat csinálni, de annyira drága lett volna, hogy nagyon sokáig reménytelennek is tűnt. Később láttam Wim Delvoye hasonló munkáit, bár azok teljesen más indíttatású művek voltak. Akkor kezdtem el az ötlettel komolyabban foglalkozni, amikor kiderült, hogy a színes fények különböző hatást fejtenek ki a növényekre. Terveztem is egy alapformát – ez a kis modell most épp itt a ház előtti kertben van használatban –, egy hagyományos téglatest alakú vázszerkezetet, amihez szentélyformán illeszkedik a színes üvegpalást. Ez 2007 júniusában szerepelt a Műcsarnok holland–magyar Projection kiállításán. A környezetét úgy képzeltem el, hogy a Műcsarnok ablaküvegeit színes ólomüvegre cserélem, ami ott, a tervezett formában nem valósulhatott meg, de 2009-ben meghívtak az utrechti KAAP fesztiválra, ott a tervet már leegyszerűsítettem. Kiderült viszont, hogy a megvalósítás helyszíne védett terület, a házat nem lehet beásni a földbe, így végül csak egy kabinrészt készítettem el, és ha már a földbe nem süllyeszthettem, gondoltam, akkor legyen a levegőben. Raklapokra tettük, aztán amikor a fesztivál után végleges helyére került Hágában, a Mens en Tuin fogyatékosokat foglalkoztató biodinamikus kertbe, ott is dombot emeltek neki. De remélem, hogy a korábbi terveket is megvalósíthatom valamikor.
 
 
Dolgozol rajta még mindig?

Én igazából mindenen párhuzamosan dolgozom, ha bejön valami infó, vagy valamire rátalálok, akkor azt odacsatolom, még ha akkor épp nem is tudok arra koncentrálni. Később újra előveszem és tovább alakítom a lehetőségek mentén. Nemcsak a konkrét megvalósításban, hanem a kutatásban is haladok tovább. A doktori iskolában is ezt az üvegházat választottam témának, annak ellenére, hogy van már egy megvalósított verziója. Azt gondoltam, így jobban rákényszerülök, hogy utánaolvassak egy csomó dolognak. Amikor kiállításról van szó, akkor ez a legfontosabb rész, a háttérmunka vagy kutatás mindig sérül, mert egy adott ponton nincs több idő ezzel foglalkozni: a konkrét művet kell realizálni, határidőre. Ez a lezáratlanság zavar.


 ex-artists' collective (Loránt Anikó – Kaszás Tamás): Kétéltű (faliújság – jurta), 2011, installáció, videó, rajzok papíron; változó méretek © Fotó: állóképek a videóból: https://vimeo.com/51676890
ex-artists' collective (Loránt Anikó – Kaszás Tamás): Kétéltű (faliújság – jurta), 2011, installáció, videó, rajzok papíron; változó méretek © Fotó: állóképek a videóból:

Milyen irányú tanulmányokra van szükség a színes üvegház esetében?

Az egyik a biofizikai rész, de itt is az alapoknál tartok. Persze tudom, hogy a zöld fény például a növényeknek olyan, mintha sötét lenne, a vörös fényben gyorsabban és jobban fejlődnek, a kék inkább frissen tart és a gyökereknek segít. De ezt például nem olvasmányokból tanultam meg, hanem egy organikus farmon Portugáliában. Ez is rezidenciaprogram volt, ahol 2008-ban egy sokféleképpen használható félig földbe süllyesztett megfigyelőhelyet készítettünk Sophie Dodelinnel, helyben lévő anyagok felhasználásával, zöldtetővel – ez volt a Disco Batata –, de emellett természetesen kerti munkát is végeztünk. A másik a növénytan, a gyógynövények ismerete – a színek hatását fokozandó eredetileg gyógyító növények, illetve Hágában a befogadáshoz még egy további érzékszervet bekapcsolva, aromatikus növények is kerültek bele. De ami a praktikus dolgokon túl van, az lenne az igazán izgalmas: Goethe színelmélete, és amit a fénytanról írt. Rudolf Steineré, aki Goethe rendszerét fejlesztette tovább, de ezen a területen is van még mit pótolnom, nem érzem, hogy kimerítettem volna a témát, vagy egyáltalán átlátnám. Ez mindig hiányérzetet okozott bennem, de a doktori rákényszerít arra, hogy alaposan végiggondoljam a dolgokat.
    
A zene például nem hiányzik?

Nem, legutóbb éppen tegnap zenéltünk.
   
Milyen formációban, alkalomból? Úgy tudom, eredetileg ilyen irányú ambícióid is voltak.

Ez csak egy házibulis jammelés volt. Azért ezt sosem gyakoroltam komolyan, és nem is futott ki igazán. Horváth Tibivel volt először közös zenekarunk, még Dunaújvárosban, VHK-s zenét játszottunk. Tibor olajoshordón dobolt, én gitároztam, de voltak mások is. Anikó például diákat csinált, mindenféle üveglap közé helyezett anyagokat vetített ránk a koncert közben. Ez volt a Trotzdem, ami egyben a művészcsoportunk neve is volt. Valójában csak pár koncertünk volt ’95–96 táján.


Kaszás Tamás: Propaganda barikád, 2003-11, installáció, 200 × 100 × 210 cm, Muzeum Sztuki w Łodzi gyűjteménye © Foto: Piotr Tomczyk
Kaszás Tamás: Propaganda barikád, 2003-11, installáció, 200 × 100 × 210 cm, Muzeum Sztuki w Łodzi gyűjteménye © Foto: Piotr Tomczyk

Élénk művészeti élet lehetett Dunaújvárosban, mert a többi vidéki városhoz képest sok művészről derül ki, hogy odavalósi. Mi volt Dunaújvárosban, ami másutt nem?

Igen, amikor már Pesten jártam egyetemre, nekem is feltűnt, hogy a budapestiekután a legtöbben Fejér megyéből jöttek. Szóval nemcsak dunaújvárosiak voltak, hanem fehérváriak is sokan. Ez a két város eleve mindig rivalizált egymással, az idősebb művészgeneráció nem is tartotta a kapcsolatot – de mi már annál inkább. Hívtunk fehérváriakat kiállítani hozzánk, a Folyosó Galériába, és mi is mentünk gyakran, voltak közös akciók. Az éves Fejér megyei tárlatok is felváltva voltak a két városban, mindenki részt vett rajtuk, ráadásul akkoriban kifejezetten nyitottak voltak a pályakezdők számára is – sokkal inkább, mint mondjuk az akkor még új ICA-D, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet, ami nagyon komoly, előre programozott módon működött.
   
Mégis, ki vagy mi indított el a művészi pályán?

Nekem Rohonczi István volt az első mesterem. Őt talán nem ismerik annyian. Akkor kezdett rajzot tanítani a gimnáziumban, amikor negyedikes voltam, végül a rajzérettségire is ő készített fel. Művészeti táborokat szervezett; Anikóval is a móri táborban ismerkedtünk meg – de tőle hallottam először Beuysról, Yves Kleinről, ötletei, kísérletei folyamatosan inspiráltak, és azt is elnézte, hogy nem tudok annyira rajzolni. Ő javasolta, hogy dolgozzunk együtt Horváth Tibivel, akivel aztán az Intermédia szakra is együtt mentünk. Nekem már volt egy sikertelen próbálkozásom, de akkor művészcsoportként jelentkeztünk, különféle akciók, köztéri installációk dokumentációjával. A szak történetében először fordult ez elő, és nagyon nem szerették a tanárok. Szerencsére mindkettőnket felvettek, persze külön-külön kezelve. De a mi együttműködésünk is felbomlott egy éven belül, és külön utakra léptünk.


Randomroutines: Fencescapes, 2013, hegesztett betonvas, 3 panel egyenként 180 × 120 cm © Fotó: Dalibor Novotný
Randomroutines: Fencescapes, 2013, hegesztett betonvas, 3 panel egyenként 180 × 120 cm © Fotó: Dalibor Novotný

És az Intermédián ki volt rád a legnagyobb hatással?

Sugár János és Szentjóby Tamás. Sugár „hogyan készítsünk műtárgyat” alapozó szemináriumain adott nagyon jó feladatokat, bevihettük azt, amivel foglalkoztunk és együtt elemeztük ki a munkákat – illetve inkább elmondta a véleményét – ami persze néha nagyon kemény volt. A feladatok is a FAFEJ–INDIGÓ-s, Erdély Miklós-féle kreatív művészetpedagógiai kísérletekből eredtek – nekem ez azt is megmutatta, hogy valamilyen szinten mégiscsak tanítható a művészet. Persze a kritikai rész nagyon megterhelő – mert ott nincs kímélet, a személyes problémáidra senki nincs tekintettel – nem is bírta mindenki.
    
Mi volt a legemlékezetesebb feladat?

Nekem pont a gyűjtés, amit nagyon nehezen értettem meg.
   
Meglep, minthogy az előbb épp leszögeztük, hogy ez alapvető művészeti stratégiád volt és az a mai napig, nem?

Igaz, de akkor többféle gyűjtést kellett csinálnom – gyűjtöttem például az épületek összenövését, a tákoltság nyomait, Pestben ez érdekesnek tűnt a dunaújvárosi új építésű környezethez képest –, hogy mire vége lesz a félévnek, meg is értsem, miről van szó. De kedvelt feladat volt például a „tombolás a mixeren” vagy „mixergyalázás”, amikor egy húszperces videóhoz az összes létező effektet használhattuk – mindenkiét megnéztük, és ezzel egy életre elegünk is lett az effektekből – biztos, hogy mindenki csak azt használta a későbbiek folyamán, amire feltétlenül szüksége volt.


Kaszás Tamás: FÁSÍTSATOK! (Felszedett linóleumba metszett és leszedett tapétára nyomtatott ínség plakát), 2012, linómetszet papíron, köztéren kiplakátolva, 59,5 × 42 cm © Fotó: Kaszás Tamás
Kaszás Tamás: FÁSÍTSATOK! (Felszedett linóleumba metszett és leszedett tapétára nyomtatott ínség plakát), 2012, linómetszet papíron, köztéren kiplakátolva, 59,5 × 42 cm © Fotó: Kaszás Tamás

Szentjóby mit tanított?

Az első három évben folyamatosan volt óránk vele, ezeket az órákat permanens eventnek nevezném. Hol nagyon izgalmas, hol ijesztően fárasztó analízis volt, de konzulensként is nagyon sokat köszönhetek neki.
   
Mi volt a diplomamunkád?

A Propaganda-barikád, ami már egy évvel korábban elkészült és szerepelt Dunaújvárosban a Demo kiállításon 2003-ban, de akkor még úgy gondoltam, hogy soha többé nem állítom ki, mert ez nem egy műtárgy, hanem egy eszköz, amivel tüntetni lehet.
   
Miért? Élesben is kipróbáltad?

Nem, sosem. Igazából nem is volt elég masszív hozzá, a kerekei kicsik voltak, nem lehetett volna akármilyen terepen bevetni. Elején voltam még a barkácsolás témának, kevéssé volt praktikus. Ma meg már túl vagyok ezen az aktivista korszakon. Azóta ez a mű is múzeumba került.
   
Nyugdíjba vonult a forradalom?

Már a diplomabemutatón is csak szettként szerepelt – lehetőségként – a dexion salgó elemek darabjaira szedve egy bevásárlókocsiban, zászlókkal, transzparensekkel és szórólapokkal, rajzokkal kiegészítve a falon. Később a Francia Intézetben pedig széthajtogatva, kiterítve applikáltam a falra. (Ahol egyébként még a fotókat, aktivista propagandaanyagot, feliratokat is cenzúrázták valamelyest.) Majd a szerkezet is elveszett, nem szállították vissza. Amikor pár éve a lódzi Muzeum Sztuki megvásárolta a gyűjteményébe, újra el kellett készítenem, és hogy az adott szituációhoz jobban illeszkedjen, teljesen új dokumentációt csináltam. Az „ellenállás és művészet” általános példáinak helyére aktualizált és politikusabb anyag került.


Kaszás Tamás: We are the future, because we believe in the utopia, Relief az "Atelier possessed" installációból, 2007 © Fotó: Kaszás Tamás
Kaszás Tamás: We are the future, because we believe in the utopia, Relief az "Atelier possessed" installációból, 2007 © Fotó: Kaszás Tamás
 
Az előbb említetted, hogy párhuzamosan dolgozol régi és új ötleteken, azok továbbfejlesztésén. Az anyagok újrafelhasználásáról, új szempontok szerinti átrendezéséről már sok szó esett, de az is feltűnt, hogy szívesen dolgozol újra meg újra társaságban, vagyis hogy a dunaújvárosi korszak Trotzdemje csak a kezdet volt. Régóta állandó alkotótársad Anikó, az utóbbi évek projektjeiben ex artists’ collective név alatt, de emellett a Plágium 2000 (Kotun Viktorral és Kangiszer Dórával) is működött jó ideig, a Kristóf Krisztiánnal alapított The Randomroutines meg állandóan újraéled. Miért jobb együtt?

Együtt dolgozni sokkal gyorsabb és nagyobb élvezet. Együtt bátrabb az ember, rákényszerül, hogy csinálja is, ne csak dumáljon. Meg jó együtt agyalni a dolgokon, hogy elkapja az embert – ez egy flow-élmény, és végül már nem is tudjuk, hogy ki mit talált ki –, de ez nem is érdekes, ha egyszer csak összeáll a dolog. A Randomroutinesban ez teljesen összemosódik. Anikóval máshogy dolgozunk – jobban törekszünk a munkamegosztásra, de persze így is adódnak konfliktusok, viták is. Jobb, ha különválasztjuk, hogy ki mit csinál, de azt is nehéz megállni, hogy tényleg ráhagyjuk egymásra utána. Anikó például sokkal képzettebb a videó műfajában és a rajzai is jobbak. Egyébként a közös dolgaink jobban összenőnek, ugyanakkor van, hogy behozunk egyéni dolgokat és ki is viszünk belőle: semmi sincs végleg lezárva. Nehézségek adódnak abból is, hogy én sokkal aktívabb vagyok a művészeti életben, mint Anikó, ezért sok mindent az én nevemhez kötnek, amit egyébként együtt csinálunk. De szerintem a Randomroutinesban is sokkal markánsabb a Krisztián személyisége, mint ahogy az kifelé megmutatkozik, a munkák 60-70 százalékát ő rakja bele, és enyém a maradék. Neki is vannak ettől független önálló dolgai, csak sokat dolgozik az asztalfióknak, vagy nem fejezi be.
    
Mi a helyzet most a Randomroutinesszal? Eleven még a kapcsolat?

Hogyne nagyon is, most vagyunk 10 évesek, meg is akartuk ünnepelni egy koncerttel. A Randomroutines olyan nekünk amúgy is, mint egy rockzenekar, összeállunk időről időre. Vannak hosszabb kihagyások, Krisztián Finnországban élt egy darabig, nekem is volt jó pár hosszabb külföldi rezidenciaprogramom, de mostanában sokat dolgoztunk együtt. Krisztiánnal a képzőn is évfolyamtársak voltunk, de egy stúdiós nemzetközi workshopon ismerkedtünk össze és kezdtünk együtt dolgozni. Aztán úgy adódott, hogy többet állítottunk ki külföldön ebben a formációban, mint itthon. Az FKSE Stúdió Galériában 2010-ben volt kiállításunk Ordas címen, akkor kezdtünk vasrajzokat csinálni. A Műcsarnok Egyszerű többség (2011) kiállításán szerepeltünk egy ilyen, a szocialista időkből ismerős kreatív kerítésmintázatra hasonlító rajzos munkával. Akkor tanultunk meg hegeszteni, hajlítani a hornyolt, kör átmérőjű vékony betonvasakat – meg hogy hogyan lehet bonyolultabb rajzokat átvinni erre a médiumra. Két panel készült akkor, most ezeken dolgozunk tovább. Új rajzok és tervek készültek, 4×6 méteres murál lesz, az idei PLACCC fesztivál keretében kerülne fel egy Csányi utcai tűzfalra. A kiindulópontot egyébként két hatvanas évekbeli újpesti vasrajz jelentette (Krisztián odavalósi), de folyamatosan gyűjtjük a hasonló példákat.


Kaszás Tamás © Artmagazin © Fotó: Szmolka Zoltán
Kaszás Tamás © Artmagazin © Fotó: Szmolka Zoltán
 
„A hiánygazdaságban megszokott találékony funkció-eltérítés” tipikus példáit?

Igen, vannak virágtartók, ablakrácsok, de fura tárgyak is. A képregény műfajához például jól illeszthető ez a technika. Van olyan munkánk, amely összeakasztható képekből áll, és egyfajta kordont, karámot lehet belőle kialakítani térrajzszerűen. A kollapszus témájával a Randomroutinesszal is foglalkoztunk, az Igor Metropol galériaterében nemrég felavatott Végre tanulhatunk valamit emblémái, szimbólumai, az égő ház, menekülő emberek – valamilyen értelemben reakciók az eredeti faldíszek szocreál optimizmusára. Csepelre is terveztünk egyet a Ludditák ipari balesete címmel. A vasrajzban az is fontos számunkra, hogy mindig más legyen, van képregény- vagy reliefszerű és olyan, aminek funkciója is van, de nem akarunk csak erre ráállni. Lehetne egy egész életművet ebből létrehozni, de azért a kísérletezés jobban érdekel, és nem akarjuk a többi műfajt elhagyni vagy erre redukálni a mondandónkat, kell, hogy meglepetés legyen néha a végeredmény.