"...Amíg ősi megátalkodottsággal mindenki politizál széles e hazában, alig vesszük észre azt a tüneményes képgyűjteményt, melyet immár világhírű műgyűjtőnk, Nemes Marcel, egy munkás élet szívósságával, hangya szorgalommal, fáradhatatlan energiával, sok áldozattal és páratlanul szerencsés kézzel egybe halmozott… Föl akarom hívni a közfigyelmet arra, hogy mily nagy veszedelem fenyegeti nemzeti kultúránkat, ha elszalasztunk egy szerencsés alkalmat, melyet hazai kultúránk gazdagítására kezünkbe ad a jó sors. Ha vétkes könnyelműséggel, soha nem pótolható hanyagsággal elmulasztjuk Nemes Marcel páratlan gyűjteményének megszerzését és itthon tartását…” A Budapesti Hírlap 1912. június 22-i számában ezekkel a figyelmeztető sorokkal igyekezett felrázni honfitársait a fiatal Lukács György, de egyes múzeumi szakemberek és a hazai művészeti élet más jeles képviselői is úgy vélték, hogy vétek lenne külföldre engedni ezt a maga nemében egyedülálló kollekciót, amelynek tucatnyi Greco-képével s gazdag francia impresszionista és posztimpresszionista festményanyagával a Szépművészeti Múzeum akkori gyűjteménye sem vetekedhetett.

A budapesti honatyák azonban inkább hittek a gyűjtemény értékét megalapozatlanul és rosszindulatú módon kétségbe vonó társasági pletykáknak, mint a szakmai érveknek, s hagyták, hogy Nemes Marcell magánképtárának legféltettebb darabjai szétszóródjanak az 1913 júniusában tartott párizsi árverésen. Az eseményt Mravik László a magyar kultúrpolitika egyik legnagyobb dualizmuskori baklövésének nevezte, s nem alaptalanul, hiszen, ahogy mások is rámutattak, az ekkor elárverezett kollekció egyértelműen a magyar műgyűjtéstörténet csúcsát képezte.

Bár az említett párizsi aukción mindössze 83 régi és 38 modern festmény szerepelt, az impozáns művésznévsor önmagában érzékelteti e pazar magángyűjtemény jelentőségét. Az itáliai festőiskolát többek között Bassano, Bellini, Botticelli, Moroni, Tiepolo és Tintoretto alkotásai képviselték (ez utóbbitól nem kevesebb, mint öt kép szerepelt az aukciós anyagban), a korai németalföldiek közül Gerard David két művét érdemes kiemelni, míg a németek között Barthel Bruyn, Hans Baldung Grien, Lucas Cranach, vagy Hans von Kulmbach nevével találkozhatunk. Igazi szenzációnak számított a tizenkét Greco, és a három Goya, de ugyancsak három kép szerepelt Rembrandttól s négy Rubenstől. A modern külföldi képanyag legalább ennyire lenyűgöző volt: Cézanne hat és Courbet tíz alkotása mellett, többek között, két Degas, két Van Gogh, négy Manet, két Monet és hat Renoir került ekkor kalapács alá. Itt jegyezzük meg, hogy ez a képkollekció csupán a krémje volt Nemes akkori gyűjteményének, hiszen a jeles műbarát más egyebek mellett, igen jelentős modern magyar festészeti anyaggal is rendelkezett, amely önmagában több száz darabot számlált: Rippl-Rónai műveinek például egész sorozata volt a birtokában, de Ferenczy Károly, Paál László, Szinyei Merse Pál vagy Vaszary János kiváló alkotásai mellett, Munkácsy olajvázlatai közül is több tucatot a magáénak mondhatott.

 Valójában nem lehet tudni pontosan, mikor kezdett el Nemes komolyabb formában műtárgyakkal foglalkozni. Géber Antal kéziratos formában fennmaradt, s mindmáig fontos forrásnak számító kétkötetes műve, a Magyar gyűjtők ezzel kapcsolatban is tartalmaz bizonyos információkat, gyanítható azonban, hogy az általa összegyűjtött adatok egy része ugyancsak a korabeli sajtóból származik. Géber feljegyzései szerint Nemes első törzshelye a Nicolett kávéház volt, innen azonban csakhamar kiutasították, mivel rendszeresen telerajzolta a márványasztalokat. Üzleti székhelyét ekkor az Abbázia kávéházba helyezte át, ahol előrelátóan már csak kartonlapokra firkálgatott. (Itt jegyezzük meg, hogy Nemes élete végéig megőrizte művészi ambícióit, festményeiből halála után az Ernst Múzeumban kiállítást is rendeztek.) Szintén Gébertől tudjuk, hogy Nemes az Urbán S. L. szénkereskedő cégnél dolgozott, s hogy az 1880-as évek végén Urbán Sámuel ajánlásával Frankfurtba került a rézárukkal kereskedő s műgyűjtőként is jelentősnek számító Goldschmidthez, akinek Urbán a magyarországi képviselője volt.

Nemes állítólag már Frankfurtból egy rakás metszettel tért haza, ezektől a „limlomoktól” azonban rövidesen megszabadult. Gyűjtői pályafutásának kezdeteiről másutt azt olvashatjuk, hogy megszerzett egy százötven darabos régi festménygyűjteményt, melyet aztán megmutatott Ernst Lajosnak, a Nemzeti Szalon akkori igazgatójának. Ernst kiábrándította, mondván, hogy hasonló tömegárut vagonszámra hoznak be Olaszországból, nem ilyenekkel kéne foglalkoznia. Nem tudni, mennyire hitelt érdemlők ezek a tudósítások, azt azonban jól érzékeltetik, hogy Nemes ekkoriban még korántsem rendelkezett olyan biztos értékítélettel, illetve szakismerettel a művészetek terén, mint amilyenre néhány éven belül szert tett. A Japán kávéház művészasztala, melynek 1909 táján az igazi „self made man” maga is törzstagjává vált, mindenesetre kiváló szabadiskolának bizonyult számára. Ahogy Meller Simon megfogalmazta, „…gyors felfogásával hamar ellesett itt mindent, amit használhatott: kik a régi és kik a modern festészet vezető nevei, mit kell és mit nem szabad gyűjteni... A Japánból azokat, akiknek ítéletét fontosnak tartotta, Szinyeit, Ferenczyt, Fényest, Hatvanyt, Petrovicsot stb. felvitte magához, megmutatta nekik a képeket... Ítélőképessége hamar önállósodott, mindazonáltal továbbra is megtartotta e bemutatások szokását, melyek viszont művészeink ismereteit lényegesen gazdagították.” 

Ernst Lajoshoz fűződő személyes kapcsolatának nem kis szerepe lehetett abban, hogy már 1904-től rendszeresen vásárolt modern magyar festményeket a Nemzeti Szalonban. Egyes utalások szerint Nemes első szerzeménye Strobentz Frigyes Könyvtárban című műve volt, melytől a jeles műbarát állítólag élete végéig nem vált meg. Strobentz képeinek gyűjteményes kiállítása 1904 novemberében volt a Nemzeti Szalonban, s 49. szám alatt valóban szerepelt itt a festőnek egy Sienai libreria című alkotása, mely Telepy Katalin szerint talán azonos lehet az említett festménnyel. Egyik írásában Lázár Béla is utal erre a kiállításra, azt állítva, hogy a Nemzeti Szalon sajtónapján, Nemes az ő kíséretében látogatta meg a tárlatot, ahol rögtön vagy egy tucat képet vásárolt. Bár az ismert művészeti írót hiteles forrásnak tekinthetnénk, hiszen élete végéig szoros kapcsolatban állt Nemes Marcellel, úgy tűnik, több évtized távlatából már ő sem teljesen pontosan idézte fel az eseményeket, legalábbis ami a vásárolt művek számát illeti. A Nemzeti Szalon 1912-es Almanachja szerint ugyanis Nemes Marcell mindössze két Strobentz-festményt vett az említett időszakban. Lázár túlzottnak tűnő adatai egyébként talán azzal magyarázhatók, hogy Nemesre tényleg jellemző volt a nagy tételben való vásárlás, olyannyira, hogy idővel ez is a személye körül kialakult legenda szerves részévé vált. Jól érzékelteti ezt például, hogy Nemes egyesek szerint csak Rippl-Rónaitól vagy ötven művet szerzett meg egyszerre, mások ugyanakkor már százról beszélnek, sőt, van ahol kétszázról olvashatunk. Mellesleg, hogy adott esetben a kortársak nem is túloztak annyira, azt Rippl-Rónai József egy 1909. április 6-i feljegyzése is bizonyítja, melyben a festő tételesen felsorolja azt a negyvennégy képet, melyet Nemes vásárolt meg tőle. Ha mindehhez még hozzáadjuk Ripplnek azt az öt festményét, amelyet a gyűjtő ugyanebben az évben vett a Nemzeti Szalonban, lényegében félszáznál tartunk. Nemes és a festő egyébként rövid időn belül baráti viszonyba kerültek egymással, jellemző például, hogy Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója is Rippl-Rónai Kelenhegyi úti műtermében ismerkedett össze az éppen ott vendégeskedő műbaráttal.

A gyűjtőként és mecénásként egyre ismertebbé váló Nemes egyes múzeumokkal, illetve kiállítási intézményekkel is igyekezett mind közelebbi kapcsolatot kiépíteni. Különösen szoros szálak fűzték például a Szépművészeti Múzeumhoz, melynek mindmáig jórészt feldolgozatlan irattári anyagában egész sor rá vonatkozó akta található. Hogy ezek az iratok olykor milyen érdekes, új információkat tartalmaznak, annak érzékeltetésére elég itt talán Kammerer Ernőnek, az Országos Képtár akkori igazgatójának egy 1906. január 30-án kelt levelét idézni, mely egyébként a legkorábbi Nemessel kapcsolatos múzeumi dokumentum.

„…Nagyméltóságú Miniszter Úr, Kegyelmes Uram! Nemes Marczel budapesti lakos és vállalkozó az Országos Képtárral néhány év óta sűrű összeköttetést tart fenn, mivel a régi festészet tanulmányozása képezi egyik foglalkozását és mert külföldi útjaiban kíváló műdarabokat nagyobb összegeken is vásárolván, ambízióját az képezi, hogy olyan képeket szerezzen, melyek gyűjteményeinkben hézagot pótolnak. Vásárlásainak célja állítása szerint nemcsak az, hogy ezekkel műszeretetét kielégítse, hanem az is, hogy majdan egy nagy adomány útján az állami gyűjteményeket méltóan kiegészíthesse. [….] Nemes Marczel úr 1866-ban Jankováczon született, de 1883-óta budapesti lakos. Hohenlohe herceg kőszénbányáinak magyarországi képviseleténél kezdte szolgálatát, ahol, mint intéző, 1884-ig működött. 1884-ben Budapesten a m. kir. államvasutak józsefvárosi pályaudvarán Ungar és Klein név alatt kőszénnagykereskedő céget alapított, melynek később egyedüli tulajdonosa lett. 1894-ben átvette Kanitz Zsigmond bécsi kőszénbánya cég képviseletét és 1897 óta mint bánya- és erdővállalkozó működik. Ezen minőségében szerencséje volt nagyobb külföldi tőkéket több jelentékeny vállalat érdekében behívni, s oly vállalatok létesítését biztosítani, melyek most egyes vidékek gazdasági életét megállapították vagy jelentékenyen fejlesztették. Ilyen alapítások a Vaskoh-belényesi márványbánya-társulat és a nagyváradi gkat. püspökség területén Belényes vidékén 30.000 hold erdőterületen alapított báró Wilgerodt-féle telepe, amely eddig teljesen hozzáférhetetlen területet nyitott meg a munkának. …Mindezeknél fogva, mivel Nemes Marczel úr gazdasági tevékenysége gyümölcstelenül hevert természeti kincseket hozott forgalomba, …s mivel további gyűjtéseivel és adományaival közgyűjteményeink érdekeit szolgálja, azon tiszteletteljes kéréssel fordulok Excellentiádhoz, hogy Nemes Marczel urat, áldozatkészségének képtárunk érdekében lehető igénybevehetése céljából is, megfelelő kitüntetéshez, a Ferencz József renddel való decorálásához juttatni méltóztassék…”

Az idézett levél nem csupán Nemes Marcell kevéssé ismert vállalkozói múltjának a felderítéséhez szolgáltat újabb adalékokat, de egyúttal ambícióiról, műgyűjtői, illetve mecénási terveiről is sok mindent elárul. Úgy tűnik egyébként, hogy a Nemes jövőbeni adományaira tett ígéretek ekkor még nem hatották meg a minisztériumot. Semmi nyoma ugyanis annak, hogy a vállalkozó elnyerte volna az óhajtott Ferenc József-rendet, vagy bármilyen más kitüntetést. Mint látni fogjuk azonban, Nemes — aki, más zsidó származású műpártolókhoz hasonlóan, szemmel láthatóan vágyott a (címekben is kifejezett) társadalmi elismerésre — nem a levegőbe beszélt, hanem rövidesen, szinte várakozáson felül beváltotta ígéreteit. Már 1906-ban Adolf von Menzel két vázlatrajzát s Guttmann Jakab IX. Pius pápát ábrázoló márványszobrát ajándékozta a Szépművészeti Múzeumnak, (ezen utóbbi idővel átkerült a Magyar Nemzeti Galériába), majd egy évvel később egy Greco köréből származó spanyol Férfiportréval egészítette ki korábbi adományait.

Mindez azonban valójában még csak a kezdetét jelentette a gyűjtő nagyvonalú mecénási tevékenységének. 1908-ban Bogdány Jakab nem kevesebb mint négy művével gazdagította a múzeumot, s ugyancsak az ő révén került a Régi Képtár birtokába a 17. századi holland festő, Karel Dujardin olaszos szépségű alkotása, a Tóbiás az angyallal és a hallal. A csendéleteiről és madárképeiről ismert Bogdány képeinek a megszerzése egyébként annál is jelentősebb eseménynek számított, mivel az eperjesi születésű, s hollandiai tanulmányai után Angliában letelepedő festőnek a 20. század elején még alig akadt hiteles alkotása Magyarországon, s életművét is csak ekkoriban kezdte feltérképezni Térey Gábor, a Régi Képtár akkori vezetője. Nem csoda, hogy Térey külön is megemlékezett Nemesnek ezekről az adományairól. Mint írta, „…mindenkinek, aki a hazai művészet ügyét úgy szívén viseli, mint Nemes Marcell, végtelen hálával tartozunk. Finom műérzékével el tudta találni, hogy épp olyasmivel gyarapítsa gyűjteményeinket, ami leginkább hiányzott belőlük.”20 Ezúttal már a kulturális tárca is igyekezett méltó módon honorálni Nemes áldozatos műpártoló tevékenységét: Apponyi miniszter hivatalos levélben tájékoztatta Kammerer Ernőt, a múzeum igazgatóját, hogy Ferenc József 1908. november 27-i határozatával királyi tanácsosi címet adományozott Nemes Marcellnek.

1909 tavaszán, amikor a pazar magángyűjtemény régi külföldi képeiből kiállítást rendeztek a Szépművészeti Múzeumban, Nemes már széles körben ismert műgyűjtőnek és mecénásnak számított. Sokan csodálták és még többen irigyelték. Műpártolói szerepét és jelentőségét egyesek Lorenzo de Mediciéhez hasonlították. Bár ezen a kamarakiállításon — amelynek katalógusához maga Nemes Marcell írta az előszót —, még csupán tizenkilenc festmény kapott helyet, olyan kiváló darabok szerepeltek ebben az anyagban, mint Jacob Jordaens Jób című alkotása (jelenleg Detroit Institute of Art), vagy Francisco Goya azóta szintén Amerikába került remekműve, a Mulatók. Érdemes külön megjegyezni, hogy szinte az összes itt kiállított képnek biztos provenienciája volt. A régi festményekkel párhuzamosan, a modern francia mesterek alkotásai is egyre nagyobb számban bukkantak fel ekkoriban Nemes Marcell gyűjteményében. A gyűjtő nyitottságát, az aktuális művészeti törekvések iránti fogékonyságát azonban talán még inkább érzékelteti, hogy a Művészház 1910 tavaszán megrendezett nagyszabású nemzetközi impresszionista kiállításán, melyre Nemes több tucat festményt kölcsönzött, az akkor még ultramodernnek számító expresszionista és kubista mesterek több alkotását is felvonultatta. Az ő tulajdonaként szerepelt a tárlaton Rouault Halálraítélt-je, a párizsi fauve-ok köréhez tartozó holland Kees van Dongen két jellegzetes festménye s Pablo Picasso négy szignált műve, köztük az időközben a szentpétervári Ermitázs gyűjteményébe került Mandolinos nő.

1910 áprilisában Nemes újabb adományokkal lepte meg a Szépművészeti Múzeumot. Az ekkor ajándékozott kilenc festmény között volt Bogdány két újabb alkotása, egy Mária királynőt, II. Lajos özvegyét megörökítő 16. századi németalföldi portré, a Fráter György meggyilkolásában nem kis szerepet játszó Francesco Sforza Pallavicini egy szintén ebből az időszakból származó képmása (jelenleg MNM, Történelmi Képcsarnok), illetve az akkor még magyar festőnek tartott Johann Kupetzky egyik főműve, az Önarckép feleségével és kisfiával, amelyet Nemes fedezett fel, és azonosított egy párizsi gyűjteményben.
Mindezek után már nem kellett sokáig várni, hogy a jeles műpártoló rég dédelgetett álma végre valóra váljon. Kulturális téren tanúsított áldozatos tevékenységének köszönhetően ugyanis Jánoshalmi előnévvel, 1910 nyarán elnyerte a nemességet. Ugyanennek az évnek a végén, a közönség immár a korábbinál lényegesen gazdagabb válogatást láthatott Nemes gyűjteményéből a Szépművészeti Múzeumban. A nyolcvan régi és modern képből álló anyagban a németalföldi és olasz mesterek elsőrangú művei mellett ekkor már Corot, Delacroix, Courbet, Cézanne, Degas, Renoir, Manet és Monet festményei is ott sorakoztak. A nemzetközi érdeklődést kiváltó budapesti tárlat igazi szenzációját azonban kétségtelenül a spanyollá vált görög festő, El Greco alkotásai jelentették. Nemes Marcellt sokan a művész újrafelfedezőjeként ünnepelték, s ha ez így nem is igaz, tény, hogy rövid időn belül ő vált El Greco műveinek legjelentősebb és legismertebb korabeli gyűjtőjévé. Az is vitathatatlan, hogy Greco-kollekciója nem elhanyagolható szerepet játszott a Németország után Magyarországot is elérő „Greco-láz” fellángolásában. A kortársak közül egyébként többen manipulatív szándékot, burkolt üzleti megfontolásokat sejtettek abban, hogy a gyűjtő éppen Julius Meier-Graefe nagy port kavart Spanische Reise című könyvének a megjelenése után rukkolt elő Greco-képeivel.

Jellemző az a történet, amelyet Bálint Lajos mesél el ezzel kapcsolatban, forrásként a Herzog család egyik tagjára hivatkozva. Állítása szerint Greco újrafelfedezése valójában egy előre kitervelt műkereskedelmi akció része volt. Mint írja, Nemes olyan alkotót keresett, aki a műtörténet klasszikusai közé tartozik, de mégsem volt olyan magasra értékelt, s megfizethetetlen, mint Raffaello vagy Sebastiano del Piombo. A görög származású festő, úgy tűnik, tökéletesen megfelelt a céljainak: Spanyolországban ekkor még tucatszámra akadtak viszonylag potom áron megszerezhető Greco-művek, ráadásul a művész ecsetkezelése és komponálásmódja sok rokonságot mutatott a modern festészet akkori törekvéseivel. Nemes hazatért Spanyolországból, s első dolga volt, hogy megfelelő üzlettársat keressen haditervéhez. Vállalkozásához sikerült megnyernie Herzog Mórt, s harmadik tagként beszerveznie Julius Meier-Graefét, az ismert berlini műtörténészt. Maga a stratégia azzal kezdődött, hogy Nemes ismét, immár hosszabb időt töltött Spanyolországban, s mintegy hetven képet vásárolt meg a görög műveiből. Ezután következett Meier-Graefe szerepe. Tanulmányút Spanyolországba, onnan egy sereg cikk, végül Spanyolországi naplóm címmel egy vaskos kötet, amelyet szinte teljesen Greco istenítésének szentelt. Az ezt következő hónapokban a világ olvasóközönsége nem vehetett úgy kézbe egyetlen művészeti folyóiratot sem, hogy ne lett volna benne egy cikk a festőről, vagy legalább egy illusztráció valamelyik képéről. Ezek után lépett aztán színre Nemes a Spanyolországban szerzett zsákmánnyal, s állította ki, majd árvereztette el a görög képeit…

Egyes kortársak szintén hasonló módon idézték fel a Greco-képek „felfedezésének” kalandos történetét. Szinte biztosra vehető azonban, hogy legendával állunk szemben. Igazság szerint ugyanis nem egészen húsz Greco-festményről mutatható ki, hogy rövidebb, vagy hosszabb ideig ténylegesen a magyar gyűjtő birtokában voltak, ráadásul egyes kutatók újabban még azt is kétségbe vonják, hogy Nemes Marcell valaha is megfordult volna Spanyolországban. Saját bevallása szerint egyébként Meier-Graefe csak 1910 novemberében, Budapesten ismerkedett össze Nemessel, amikor a gyűjtő Greco-képei már a Szépművészeti Múzeum kiállításán szerepeltek. Nemes mellesleg kimutathatóan járt Spanyolországban, ezt egyes irattári források is igazolják. Mindez persze még nem zárja ki, hogy Greco-képeinek többségét esetleg tényleg párizsi műkereskedelemben szerezte, mint ahogy azt manapság többen feltételezik.

Egyes korabeli utalásokból kiderül egyébként, hogy Nemes Marcell Greco-képeit korántsem mindenki fogadta olyan túláradó lelkesedéssel Magyarországon, mint például Térey Gábor, aki külön tanulmányban is méltatta a gyűjtemény e jeles darabjait. Balló Ede egy 1911. május végi naplójegyzetében olvashatunk például arról, milyen lekicsinylő hangnemben nyilatkoztak az Országos Képzőművészeti Tanács egyes tagjai (köztük Deák-Ébner Lajos, Stróbl Alajos, Zemplény Tivadar, vagy Benczúr Gyula) a Nemes birtokában lévő Greco-festményekről, így többek között Niño de Guevara — Balló által egyébként le is másolt — mellképéről. A történet ismertetése után Balló Ede felteszi a kérdést, „…Hát nem szomorú, hogy egy ország válogatott művészei és műértő csoportja, gyengének, rossznak, kellemetlennek talál egy képet, míg az ügyek előadója (azaz Térey) ugyanezt 400 000 koronáért megvételre ajánlja? Kinek van igaza, és milyen eredmény várható ilyen eltérő értékelésektől?” Nos, az eredményt már ismerjük, feltéve ha a bevezetőben már említett 1913-as párizsi árverés annak nevezhető. A dolog pikantériája egyébként, hogy a minisztérium számára készített szakvéleményében Balló Ede maga is olyan nevetségesen alacsonyra taksálta Nemes Greco-képeit, hogy a kulturális tárca képviselői ezek után szinte joggal kezdtek kételkedni abban, hogy reálisnak tekinthetők-e Térey értékbecslései.

Folytatása következik...