Nizsinszkij - az első lépések

Anatolij Gagyilev

Voltaképpen fölfoghatatlan, miért nincs Nizsinszkijnek Magyarországon nagyobb kultusza. Fölfoghatatlan, hiszen mindenütt másutt van, ő a tánc istene, a modern balett feltalálója, a mozgásművészet megújítója, puszta személye rengeteg új balettot és ezekhez való új zenét segített a világra.

1913. május 29. Párizs, Théâtre des Champs-Élysées. Majdnem kockázatmentes előadás volt. Az első szám a Les Sylphides, Chopinmelódiák nagyzenekarra hangszerelve, keringők és mazurkák, karcsú bokájú, fehér ruhás hölgyekkel a levegőben. Aztán szünet. Szünet után premier, de nem érdemes ellógni, mert utána meg jön a Rózsa lelke, Nizsinszkij legendás szerepe. Nemcsak legendás, de megismételhetetlen. Az a koreográfia, amelyet Nizsinszkij visszavonulása után hiába táncoltak el újra és újra, a lényegét senki nem tudta átmenteni. A rózsa lelkében ugyanis a lélek beröppen a leány szobájába, táncol, majd az ablakon át távozik. De Nizsinszkij után mindenki úgy táncolja, mint valami tragédiát: a lélek megmutatja magát, aztán kiveti magát az ablakon. Egyedül Nizsinszkij volt képes úgy kiugrani a színpadi ablakon, hogy fölfelé távozzon, hogy a néző a lábait úgy lássa, hogy az még a mennyezet felé tűnik el. Nem öngyilkosság, hanem repülés, a lélek az, amelyre nincs hatással a fizika, gravitáció, nincs sem súlya, sem tömege, mégis létező.
 
Furcsa módon egy amerikai regényben olvastam először Vaclav Nizsinszkijről, Richard Brautigan könyvében emlegették. Emlékszem a jelzőre is, amit Brautigan a neve elé illesztett: zergelábú. Nem szép szó, és nem is hiszem, hogy hosszas keresés, tanakodás után ötlötte ki a néhai Richard, de egy írónak, illetve hogy pontos legyek: egy fordítónak* is lehetnek szerencsés pillanatai. Nizsinszkij azóta is zergelábakon él bennem, mint valami különös szatír, félig ember, félig a tudattalanból előmerészkedő szörnyeteg. Táncos, koreográfus, szerencsétlen ember, elmegyógyintézeti bentlakó, néma szörnyeteg.
 
Visszatérve Párizsba és a premierre: minden ügyeskedés és műsorszerkesztési rafinéria ellenére is volt miért izgulni. Nizsinszkij óriási sztár volt, de csak táncosként. Most viszont koreográfusként kell bizonyítania. Huszonnégy évesen. A jegyárak a szokásos kétszeresébe kerültek. Dögletes meleg, teljes telt ház. Nizsinszkij ideges. Tudja, hogy a táncosok nem szeretik a munkáját. Őt magát sem szeretik, mert annyira különös. Senkinek nem néz a szemébe, alig szól egykét szót, mindent inkább megmutat, tessék utánacsinálni. De hogyan csinálhatnák utána, amikor annyival jobban táncol náluk. Az sem biztos, hogy nagyon szeretnék utánacsinálni. Rogyasztott lábú emberek bicegnek át a színen, bocskoros, fehér klepetust viselő táncosnők ugrálnak egy helyben, henteregnek, szenvednek, hörögnek. Mi lesz a balettel, ha száműzik belőle az eleganciát, a kifinomultságot, a nemes tartást, a rezzenetlen lábszárat? A nézőtéren ott ül mindenki, aki számít. Ezért is tudjuk elég pontosan, hogy mi történt.
 
A tiltakozás már a darabot indító fagott szólója alatt megkezdődött. Na ne, nyöszörögtek az elegáns urak, a hangszert utánozva. Aztán megjelentek a táncosnők, körben állva, lábukat hátrafelé nyújtogatva, és elindult a pisszegés, röhögés, pfujolás. A hangzavarban nem lehetett hallani a zenekart, Nizsinszkij kétségbeesetten számolta az ütemeket a takarásban, beordibálta, hogy hol tartanak éppen a táncban. A balett igazgatója, Gyagilev elrendelte, hogy oltsák le a villanyokat, hátha megszeppen az úri csőcselék. Persze hogy nem szeppent meg, csak még hangosabban ordibált. Az előadást nem lehetett befejezni. Nem is kellett, anélkül is megszületett a 20. századi zene, a közönség és a komponisták máig tartó viszálya a kölcsönös meg nem értés jegyében. Nizsinszkij voltaképpen olcsón megúszta, másnap mindenki a komponistát, Igor Stravinskyt szidta. Meg a művet, a Tavaszi áldozatot.
 
Elfelejtettük Vaclav Nizsinszkijt, ami azért érdekes, mert a világ egyáltalán nem feledkezett meg róla. Nem csak arról van szó, hogy a 20. századi balett megteremtőjeként, első nemzetközi sztárjaként tisztelik. Nem csak arról beszélnek, hogy előtte a férfi táncos feladata leginkább az volt, hogy kisportolt teherhordóként cipelje a prímabalerinát a színpadon föl és alá, Nizsinszkij után pedig minden megváltozott, a tánc újra fölfedezte a férfi testét, az izmos karok és lábak kifejezőerejét. Nizsinszkij személyében is jelen van a világban, koreográfiáit rekonstruálják és újratáncolják, Karl Lagerfeld pedig néhány éve fotósorozatot készített egy modellről, akit Nizsinszkij jelmezeibe öltöztetett. Az élete mintha évtizedek óta várná, hogy mikor jön el a méltó feldolgozás. Voltak is előkészületek, filmet akartak forgatni erről a nagy és szenvedésekkel teli történetről, Rudolf Nurejev játszotta volna a nagy elődöt – végül nem lett belőle semmi. Ha panaszkodunk, hogy nem törődünk Nizsinszkijjel, azért ne feledjük, hogy Hubay Miklós színdarab formában megpróbálta eszünkbe idézni őt. Kevés sikerrel. A Hová lett a Rózsa lelke? ma leginkább azért emlékezetes, mert ezt a darabot rendezte meg először a Nemzeti Színházban a jelenlegi igazgató, Vidnyánszky Attila.


Balogh Rudolf: Weber, A Rózsa lelke; Vaclav Nizsinszkij, 1912 © Magyar Állami Operaház Archívuma

 
Nyilván sokat számít, hogy fölnőtt néhány nemzedék, amelyik nem tudta pontosan, mit is gondoljon az Orosz Balettról. Igen, orosz, de nem szovjet, a cár alatt indult, és a nagy októberi után gyorsan Nyugaton felejtette magát, kimaradt a hadikommunizmusból és az egész ország villamosításából. Tanítsuk vagy ne tanítsuk? A balettot olyan könnyű nem tanítani, annyira a pillanat művészete, ráadásul Gyagilev kitiltott minden mozgóképet rögzítő eszközt az Orosz Balett előadásairól, nehogy sérüljön a legenda. Mondhatjuk azt is, hogy igaza volt: az előadások és a táncosok valóban megmaradtak legendának. Viszont egyetlen filmecske sem maradt, amelyen megnézhetnénk, hogy voltaképpen hogyan is táncolt Vaclav Nizsinszkij.
 
Leginkább azért különös, hogy épp Magyarországon nincs Nizsinszkij-kultusz, mert magyar volt a felesége, és mert éveken át élt Budán egy villában, elborult elmével. A történet kicsit hasonlít Gustav Mahler esetéhez. Amikor a híres amerikai operaénekes, Thomas Hampson Pesten járt, bement az Operaházba, hogy mutassák már meg neki Mahler irodáját. Csak hát nem tudták megmutatni, mert ma már senki nem tudja, hogyan is volt a századfordulón berendezve az Opera épülete. Végül kerestek egy szép, faburkolatos szobát, és azt mondták: ez volt az. Hampson térdre borult, és megcsókolta a zeneszerző képzelt lába képzelt nyomát a padlón. Eljön majd az idő, amikor nagy táncosok és koreográfusok keresik föl Márkus Emília villáját Budán, csókolgatják a padlót meghatottan, és remélik, hogy a tébolyult lakó tehetségéből valami majd rájuk árad, de amíg erre várunk, jó volna legalább nekünk, magunknak tudnunk, hogy ki is volt ez a különös, hallgatag, tatárszemű orosz.
 
Mindenekelőtt: nem orosz volt, hanem lengyel. Emellett elmondható róla, hogy született táncos, majdnem annyira született, mint Bronislava, a húga, aki a szó szoros értelmében a balettba született, az anyja terhesen táncolt, amikor meglepték a fájások, gyorsan beállított maga helyett egy kartáncost, és száguldottak vele a kórházba. Mire a függöny legördült, Bronislava már világra jött. Vaclav Nizsinszkij középső gyerek volt, a bátyja, Sztanyiszlav valahol a Kaukázusban látta meg a napvilágot, mert a szülők folyamatosan turnéztak a megélhetésért. „Ugyanúgy tanítottak a szüleink táncolni bennünket, ahogy másokat járni vagy beszélni, így nem is tudom megmondani, mikor volt az első táncórám” – emlékezett vissza Nizsinszkij a kezdetekre. Az első fellépést azonban nem felejtette el, a három gyerek együtt járta a hopakot a szülei társulatában. Ennek a táncnak része a priszjádka, amit nálunk leginkább kalinkának szoktak nevezni, amikor guggolásban váltott lábakkal rúg ki előre a táncos nagy gyorsasággal.
 
A Nizsinszkij gyerekekből nem lett aztán nagy csodagyerek-trió és összorosz látványosság, részben azért, mert meghalt a cár, III. Sándor, és a nemzeti gyász során fél évig szüneteltettek mindenféle táncos mulatságot, részben pedig azért, mert az ifjú Sztanyiszlav, amíg az utcán vonuló katonákat nézte, sajnálatos módon kiesett a harmadik emeleti ablakon, egyenesen az utcakőre. Csodával határos módon túlélte az esést, de három napig feküdt eszméletlenül, és ez nem maradt következmények nélkül. Élete végéig intézeti ápolásra szorult.
 
1898-at írunk. A cári balett csillaga Matilda Kseszinszkaja, egyébként ő is lengyel származású, és mai szemmel nézve kissé vaskos lábú tánctünemény volt, de az akkori idők ízlésének nagyon megfelelt. Annyira, hogy miután a cári család megtekintette Kseszinszkaja vizsgaelőadását, rögtön szorosabbra is húzták a szálakat, és az ifjú táncosnő két évre a későbbi cár szeretője lett. A koronázással azonban nem ért véget a balerina és a család kapcsolata, még két nagyherceg is szerepet játszott Kseszinszkaja életében, a második annyira, hogy a forradalom után, Franciaországban egybe is keltek. (Hogy mennyire kicsi is a balett világa, arra épp Kseszinszkaja életútja a legjobb példa. Az emigráció után Párizsban balettiskolát nyitott, és tanítványai között volt többek között az a Margot Fonteyn, aki a Nizsinszkij-filmszerepre kiszemelt Rudolf Nurejevnek volt állandó partnere. Kseszinszkaja egyébként Párizsban halt meg, nem sokkal a századik születésnapja előtt, 1971-ben.) A balett maga volt az erkölcsi fertő, de ahogy az már lenni szokott, a fertőből néhányan nagyon kényelmesen meg tudtak élni. Kseszinszkaja háza például annyira központi helyen volt, hogy utóbb az ő erkélyéről üdvözölte a hazatérő Lenin a forradalmi tömeget.
 
Ebbe a fertőbe készült alámerítkezni az ifjú Vaclav Nizsinszkij is. Szépen felöltözött, megfésülködött, fejére tette az új sapkát, amelynek szalagjára az volt arannyal hímezve, hogy Oroszország, és elment a Cári Színházi Iskola felvételi bizottsága elé. Megmérték a magasságát, a testsúlyát, megnézték, hogy kellően boltozatos-e a lábfeje, rugalmasan, tágra nyílik-e a csípője, hogy a lapockája a megfelelő szögben lapul-e a hátához. Kérték, hogy forogjon néhányat, aztán kicsit elámultak, mert az ugrásai meglepően magasra sikeredtek. Fölvették az előkészítőbe, és a következő év májusában, miután megfelelő előmenetelt tanúsított, Vaclav Nizsinszkij véglegesen a Cári Színházi Iskola tanulója lett.
 
(folytatjuk)
 
* Brautigan jelzője egyébként a grasshopper, vagyis szöcske volt. Sokáig éljen Gy. Horváth László.

full_003719.jpg
Nizsinszkij – A faun játék (2. rész)

Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?

full_004138.jpg
Nizsinszkij - Az őrült naplója (3. rész)

A valaha élt legnagyobb táncos, a tánc istenének lába alól kicsúszik a talaj. Mit a talaj, a társulata, Oroszország, Európa, a Föld.

full_003971.jpg
Nizsinszkij - az utolsó tánc (4. rész)

„Az ember nem is hinné, hogy ez a kis majom a ritkuló hajával, egy számmal nagyobb télikabátban, kalappal a feje tetején a közönség bálványa lehet. És mégis az volt. Színpadon a túlfejlett izomzata hajlékonynak látszott. Magas lett (a sarka soha nem ért a talajhoz), a keze mintha a gesztusok lombjává vált volna, és az arcából sugárzott a fény.”

full_004043.jpg
Halottat szeretni

Északi tájak, faunok a tajgáról, vörös vitorlájú hajók és vörös falú templomok, tobzódás a textilekben, virágmintákban, gyöngyhímzésekben, a nagy Orosz Balett díszletei, jelmezei és a mi Nizsinszkijünk már öregen, filmen. Az orosz ezüstkor művészete, illetve ami abból Bécsben megjelent.