„Nincsen transzparencia a kapcsolatok és ügyletek menetében, holott az intézményi struktúra piramis-jellege csak akkor tud jól érvényesülni, ha az egyes szereplők tisztában vannak a szerepkörükkel, funkciójukkal… Ennek szükségessége sokszor még ma sem evidencia a vezetők számára, holott már réges-rég be kellett volna látni, hogy a rendszer folyamatos instabilizálásával végső soron magunk alatt, a fenntarthatóság és hitelesség alatt vágjuk a fát.” (Részlet egy kiemelten fontos múzeum igazgatójával felvett interjúból)

Az előző részben azt jártuk körül, hogy miért van a képzőművészeti közegben radikálisan meghatározó jelentősége a személyes kapcsolatoknak, és miért nem tud változni ez a jelleg annak ellenére, hogy a színtér tagjai alapvetően problémaként tekintenek rá. A jelenségnek köze lehet ahhoz, hogy bár határozottan elvárjuk, hogy mindenki önállóan és mindenféle személyességtől mentes szakmaiság alapján boldoguljon, valójában nem hiszünk benne, hogy erre önmagától bárki képes lehet, mivel nem bízunk sem azokban az intézményekben, amelyek e szakmaiság személytelenebb és formálisabb alapját adhatnák, sem abban, hogy az emberek tisztességesen viszonyulnak hozzánk és átláthatóan viselkednek velünk. Ehelyett alapvetően szoros kapcsolatainktól várjuk nemcsak személyes, hanem szakmai boldogulásunkat is. Ez az ellentmondás pedig melegágya az álszent viselkedésnek (amennyiben egyrészt normatívan hirdetjük a tisztán szakmai boldogulás szükségességét, másrészt persze alkalomadtán mi magunk is igénybe vesszük személyes kapcsolatainkat), a másokkal szembeni gyanakvásnak (hiszen érthető módon gyanús bárki, aki azt állítja, hogy koherensen cselekszik), az irigységnek (amikor úgy tűnik, mindennek ellenére mégis van, akinek sikerül ez) és mindenekelőtt a ködösítésnek és az átláthatatlanságnak, hiszen egy ilyen rendszerben a releváns dolgok javarészt csak a háttérben, egyéni paktumok mentén történhetnek.

A normarendszer

A megkérdezett 37 vezető szerint az alapvető probléma nagyon egyszerű: nem létezik közösen kialakított normarendszer. Nem léteznek azok a normák, amelyek átgondoltan és expliciten szabályoznák az egyes szereplők (pl. állami és a magán- vagy a kereskedelmi és a nonprofit szektor) egymáshoz való viszonyulását és tiszta szempontokat adnának különböző komplex helyzetek megoldásához. Ha ugyanis lenne stabil normarendszer, jóval átláthatóbbá válna a szcéna működése és kisebb lenne a bizalom súlya az egyes helyzetekben.

„A kilencvenes években megjelenő piacgazdaság váratlanul érte a közeget; nem tudtuk, hogyan kell a képzőművészet területén a piacgazdaságot csinálni, és máig nem végiggondoltak a szabályok és a rendszer, például, hogy milyen kellene, hogy legyen a kapcsolat a nonprofit és forprofit, vagy a magán és az állami szektor között. Nincsenek konszenzusosan kikristályosodott normák, viszonyok, értékek, magatartásminták, viselkedésmódok, technikák, amelyekhez lehetne igazodni.”

Nincs tehát végiggondolva rendszerszinten, hogy miként viszonyuljanak a művészeti szereplők akár a gazdaság, akár a politikai hatalom szereplőihez. Az sincs végiggondolva, hogy melyek az egyes szektorok (múzeumok, kereskedelmi galériák, nonprofit galériák) olyan kiemelt jellegzetességei, amelyek mentén építhetnek egymásra, amikor a közeg egészének közös érdekei vannak a fókuszban. Nincs összefoglalva az sem, hogy melyek azok a közös érdekek és célok, amelyekért érdemes kialakítani közös koncepciókat és projekteket, és amelyek fényében érdemes hosszútávon gondolkodni.

„[A rendszerváltás óta] egyetlen egyszer sem volt igazi politikai akarat a kultúra rendbetételére, rendes finanszírozási stratégiák kidolgozásra és egy modern kultúrpolitika végiggondolására. Szinte mindig hatalmi politikai és nem pedig szakmai szempontok döntenek”.

„Akkor működik jól a hierarchikus szelekciós mechanizmus, ha mindenki tisztában van a szerepkörével és funkciójával, amelyet ráadásul egymással egyeztetnek a rendszer résztvevői.”

„Nincsenek mindenki számára tudott és elfogadott játékszabályok. Az egyes szereplők ezért meglehetősen zűrzavaros technikákat követnek. Ehhez társul a transzparencia hiánya, a transzparencia mibenlétének definiálási deficitje, amely nem teszi mindezt követhetővé és visszanézhetővé sem. Pedig ilyen bonyolult kapcsolatok csak transzparensen működhetnek. [… ] Végül, ezzel egyenes összefüggésben, a legtöbb szereplő nem rendelkezik olyan konzekvens és koherens önképpel sem, amely implikálna számára egy egyértelműen követendő normarendszert… Holott egy tágabb működési rendszert is csak úgy lehet kialakítani, ha a szereplők egyértelműsítik saját pozíciójukat, saját érdekeiket, azokat transzparensen megfogalmazzák, és összehangolják… Ami pedig a leginkább drámai az egészben, hogy tudatos szándék sincs mindennek rendbetételére.”

Ez a rendszerszemléletet és hosszútávú gondolkodást nélkülöző hozzáállás pedig folyton visszahat a közeg működésére és fenntartja a rövidtávú gondolkodást, az eseti helyzetmegoldások keresését, valamint azt, hogy elsősorban mikrotörténeti kontextusban nyernek értelmet az egyes helyzetek.

Politika és kultúra

A probléma persze nem új keletű, Stepanovic Tijana kutatásában már 2010-ben is hangsúlyozta a színtér szabályrendszerének kaotikusságát, a személyességet és az érzelemalapú működésmódot.1 Az, hogy ez mostanra öltött ilyen látványos formát, összefügghet azzal, hogy az elmúlt években a korábbiaknál jóval céltudatosabb és határozottabb kultúrpolitikai elképzelések mentén történik a kormányzás, amely látványossá tette a kulturális és politikai rendszer működésmódbeli különbségeit és rávilágított a szcéna politikával szembeni gyenge ellenállóképességére.

„Alapvetően nem az a kérdés, hogy összefügg-e a politika és a kultúra, hanem hogy miben és milyen módon függ össze a kettő. Attól, hogy politikai szándékot is tükröz valami, még nem lesz ab ovo az ördög műve, de ma itthon gyakorlatilag nincs átjárás. Szakadék van a kettő között, legfőképpen pedig semmilyen módon nincsenek kialakítva e kapcsolat keretei.”

„A kulturális hálózat mindenhol összefügg a politikával és mindig függ a politikától. A múzeumigazgató ezért politikai szereplő is olyan értelemben, hogy a kultúrpolitikai struktúrában jelen kell lennie.”

„Stallumként osztogatják a pártok [az igazgatói pozíciókat] saját embereiknek, amelynek szinte egyenes következménye, hogy a vezetők úgy gondolják, nem szolgálják, hanem birtokolják a rájuk bízott intézményt.”

Noha a megkérdezett vezetők túlnyomó többsége szerint a jelenlegi kultúrpolitika retrográd és a közeg korábban (még ha haloványan is) létező autonómiáját alapvetően romboló elveket követ, valami oknál fogva mégsem képes a szcéna hatékonyan fellépni vélt jogainak védelme érdekében. A hatékonyság hiányának pedig a számos külső okon kívül (pl. politikai és gazdasági rendszer), talán olyan okai is vannak, amelyek a színtér belső működésében, szereplői által használt hozzáállásokban és működési stratégiákban keresendők. Hiszen amennyiben ilyen mértékben kaotikus belső struktúrával és kiforratlan alapnormákkal rendelkezik a közeg, nem csoda, hogy nem tudja magát kellően autonómként, koherensként, kompetensként és elég erőteljesen reprezentálni a tágabb politikai erőtérben. Ahogy az sem meglepő, hogy a közeg nem képes ellenállni a politikai szcéna azon hatalmi törekvéseinek, amelyek a közösen alakított társadalmi térben az egyes szcénák természetesen létező, egymást alakító jellegén messze túlmenően kívánják korlátozni autonómiáját.

„Nem nagyon vannak nyilvános kiállások egymás mellett, de ez azért is van, mert nincsenek világos határok, ezért kétszer is meg kell gondolni, mielőtt ilyet tesz valaki.”

Érzelmi felfokozottság

Ezzel a feszültséggel érthető módon jár együtt a művészeti közegben az egyes helyzetek érzelmi felfokozottsága és a helyzetek drámai értelmezése.

„Mindenki folyton háborús helyzetet akar teremteni, mert akkor elmondhatja, hogy elnyomják; pedig mindenkinek van napsütéses terület, csak meg kell találni; rugalmasnak, kreatívnak és proaktívnak kell lenni.”

„Mindenki folyamatosan háborog valamin... pedig jobb lenne erről leszokni és a hibát nem folyton másokban keresni. Jobb lenne, ha mindenki csak csinálná a dolgát és nem gondolná, hogy mindenféle csak úgy jár, mert nem jár. Csak persze ehhez mindenkinek fel kéne vállalni saját felelősségét a helyzetben, célokat építeni és nem pedig folyton a múlton rágódni, és folyton nagyon sajnálni magunkat.”

„Fekete-fehér látásmód uralkodik itthon, és mindenki folyton hadiállapotot kiált. Pedig ez nagy hiba: nem lehet az egymással való konfrontációra építeni egy stratégiát, pláne akkor, amikor egy olyan kormány van, akinek a konfrontáció az lételeme! És ennek köze van ahhoz, hogy ennyire elbeszélünk általában egymás mellett… nem reakciókban, hanem a probléma megoldása felé kéne gondolkodni, és nem abban, hogy hogyan álljunk ellen!”

Azáltal viszont, hogy dramatizálva kerülnek bemutatásra a helyzetek, kvázi állandó szükségállapot-érzetben és sürgetettség-érzetben tartják a közeget a jó-rossz harcára egyszerűsítik a képzőművészeti élet történéseit és egyúttal legitimálják is a különutas megoldásokat és az eseti megoldások keresését. Ez pedig újfent nem vezet az egységesebb kiállás felé. Ugyanis ehhez szükség lenne arra, hogy képesek legyünk a jelenleginél tágabb összefüggésekben gondolkodni és végiggondolni, hogy milyen eszközökkel és milyen módon lehetne hosszútávon, csoportként hatékonyabban érvényesülni. Hiszen bár valóban lehetnek releváns, sőt talán áthidalhatatlan különbségek is az egyes szektorok és szereplők között, abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a mostani kaotikus és átbeszéletlen állapot fenntart egy veszélyes kiszolgáltatottságot és hosszútávon is csak egyre atomizáltabbá teszi a képzőművészeti élet működését. Egy általánosan elfogadott kiindulási alap tehát már most is van: ezen változtatni kell.

¹ Stepanovic, Tijana: A versengés reprezentációja a kortárs képzőművészeti szcénában, ELTE-PPK Pszichológia szak, MA diplomamunka, 2010, kézirat, 52.o.