„A formális hálózati rendszer mellett, és annál sokkal hangsúlyosabban vannak jelen az informális, kifejezetten személyes kapcsolatrendszerek. Néha van átfedés a formális és informális kapcsolatok között, néha nincs, de a meghatározó mindig a személyes. Ezek a kapcsolatrendszerek esztétikai és politikai elvek mentén alakulnak, így nem is annyira az egyes szektorokon belüli kapcsolatokról beszélhetünk, mint inkább egy-egy személy networkjéről, amelyhez ugyanúgy tartoznak nonprofit és forprofit kisgalériák, mint kritikusok, kurátorok, és a többiek. Ezek a rendszerek jelentik ugyanúgy a szakmai, mint a személyes, az érdekképviseleti, és a közvetítő hálót is. Mindezek összehasonlíthatatlanul jobban meghatározzák a magyarországi szcénát, mint az intézmények közötti strukturális viszony.” (Részlet a kutatás során az egyik legnagyobb nonprofit kiállítóhely vezető kurátorával felvett interjúból, 2013)

„A személyes és szakmai kapcsolatrendszer erősen összefügg, és mindig a személyes az elsődleges, habár fontos lenne az intézményi jogú kapcsolatokat is megerősíteni.” (Interjúrészlet, múzeumi vezető, 2013)

Ezeket a mondatokat a megkérdezett vezetők szinte bármelyike mondhatta volna, olyan alapvető ez a tapasztalat a hazai kortárs képzőművészeti életben. Éppen ezért e cikk célja sem annyira a jelenség puszta leírása, mint inkább egy kísérlet arra, hogy jobban megértsük a probléma összetett jellegét. Milyen rendszerbe ágyazódik mindez, miért marad fenn, és miért korlátozza a színtér autonómiáját? Szó lesz individualizmusról, bizalomról, tiszteletről, ezek hiányáról és arról, hogy mindez miként fonódik össze a személyes kapcsolathálókkal és a kapcsolati tőkével.

De mitől tekinthető problémásnak ez a felfokozott személyesség, és miért élik meg negatívan a közeg szereplői? Az ugyanis, hogy a kapcsolati tőke hangsúlyosabban van jelen a művészeti életben, mint más területeken, egyrészt nem meglepő, másrészt hazai viszonylatban nem is újdonság, elég, ha csak az Aczél György neve által fémjelzett Kádár-korszakbeli kultúrpolitikára gondolunk. A megkérdezettek mégis problémásnak látják, főként a személyesség alapvető, mindent átszövő és meghatározó jellege miatt. Amiatt, hogy a művészeti színtér szereplőinek egy-egy helyzet megoldásakor elsőként kapcsolataik mozgósítása jut eszükbe, előbb, mint bármilyen formális, strukturális út vagy protokoll használata.1 Másként fogalmazva: nem tud(ott) kialakulni egy közmegegyezésen alapuló normarendszer, amely valamelyest szabályozhatná az egymáshoz való viszonyulást; ezzel összefüggésben pedig jelenleg szétválaszthatatlanok a személyes és a szakmai helyzetek. Sokan azt is megélik, hogy elkülönítésükre nem is történik erőfeszítés, és gyakran „nagyobb cél a helyzet félremagyarázása, mint megértése; mindenből személyi és nem szakmai kérdést csinál[nak]” Amikor pedig bizonyos vezetők mégis kísérletet tesznek a helyzetek differenciálására és a tisztán szakmai viszonyulások kialakítására, lépten-nyomon anomáliákba ütköznek. Ilyen kettős helyzet például az az eset, amit az egyik múzeumvezető közölt:
„nagyon igyekszünk kialakítani egy formális rendszert, amit jónak tartok, de ahhoz, hogy működjön ez az anyaintézménnyel, az ügyintézésben folyton vissza kell lépni az informálisba. Ez számomra nagy probléma most.”

Az aczéli örökség / szocializmus ma

A megkérdezett vezetők a kialakult működésmód egyik gyökerét jellemzően az aczéli kultúrpolitikában látják, amely olyan erősen kapcsolatérzékeny hozzáállást alakított ki a színtér szereplőiben, hogy nemcsak a rendszerváltást élte túl, hanem szinte változatlan formában működik ma is. Bár nem az aczéli rendszerrel kezdődött itthon mindez, és a kulturális életen kívül is értelmezhető jelenségről van szó, mégis külön figyelmet érdemel az előbbi, amennyiben a jelen generáció szempontjából közvetlen szocializációs hatásával számolhatunk, amennyiben kifejezetten a kulturális életben működő jellegről van szó és amennyiben maguk, a jelenlegi [2013 – a szerk.] szcéna szereplői is kifejezetten hangsúlyos előképet látnak benne. Sik Endre úgy véli2, kettős motor hajtotta ennek az aczéli hozzáállásnak a robosztussá válását. Az egyik a hatvanas években beinduló konszenzuskereséses politizálás volt. Ez stratégiai szinten a személyes megegyezésre való törekvésben, a szelektív megbocsátásban, a második gazdaság erősen kapcsolati tőke alapú jellegében és az eliten keresztül történő politikai legitimáció elérésére való törekvésben nyilvánult meg. A konszenzuskereséses politizálással „összefüggésben a politikai mezőben az elvszerűen arctalan (titkolózó, a földalatti múlttal leszámolni képtelen) kora kommunista politizálás vagy a meritokratikusan arctalan weberi bürokrácia rovására felértékelődött a kapcsolatorientált politikai kultúra, és létrejött egy nagy tehetetlenségi erejű kapcsolatitőke-állomány.”3 A másik motor az volt, hogy Aczél személyében egy kapcsolatorientált és a kapcsolatkezelés művelésében profi egyén került hatalomra, aki ráadásul stratégiai mintaként szolgált a kulturális élet többi szereplője számára, és ezen keresztül hozzájárult egy olyan viselkedési kultúra stabilizálódásához, amelyben a kijárás, a korrupció természetes vagy ügyes cselekedetként jelenhetett meg.4 E stratégia robosztusságát magyarázza, hogy amennyiben „egy évtizeden keresztül egy hierarchia csúcsán jól láthatóan sikeres ez a politizálás, akkor ez nagyban segíti e kapcsolatérzékeny kultúra megerősödését, és felértékeli a létrejövő kapcsolathálózatba történő beruházás várható hasznosságát… A kapcsolatérzékeny kultúra megszűnéséhez (megszüntetéséhez) az kell, hogy egy más hatalmi technika jobbnak bizonyuljon… és ennek lehetőségéről és hasznáról meg tudjon győzni másokat is.”5 Ezt pedig, az interjúk tanúsága alapján úgy tűnik, a vezetők ez idáig nem igazán látták végbemenni, és rendszerben szemlélve a helyzetet, nem is túlságosan bizakodóak e tekintetben. Mint az egyik kulturális kulcsszereplő fogalmazott:

„Annak ellenére, hogy az összes szereplő azonos érdekkel rendelkezik [ti. a múzeumi szektorban a mező autonómiájának megteremtése és fenntartása tekintetében], mégsem alakul ki szolidaritás és együttműködés, mert ilyen hosszú távon képtelenek vagyunk gondolkodni; helyette inkább mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, és ráadásul szinte mindig a másik kárára. Olyan nagymértékű az atomizálódás, hogy az már teljesen evidens módon mindenki egyéni kárára is megy. Ennek ellenére a hazai hagyomány és szocialista szocializáció mégis nagyjából egyértelművé teszi ennek a viselkedési mintának az alkalmazását… Ez pedig arra is választ ad, hogy miért nem látják be a szereplők, hogy a közös torta fogy és drámai a helyzet; mivel akik benne vannak, úgy gondolják, hogy ők maguk mindig lesznek elég fifikásak ahhoz, hogy a saját problémáikat megoldják, és megtalálják számításaikat… Végezetül az is hozzátartozik ehhez, hogy azért is tart itt a rendszer, azért ilyen drámai a helyzet, mert a vonatkozó politikusok ezt pontosan látják és kihasználják, és így tudnak mindenkit kézben tartani; a rendszer autonómiáját éppen szereplői által és szereplőin keresztül felszalámizni.”

Kiben bízunk, ha individualisták vagyunk?

E kapcsolatérzékeny működésmód egyik alapja lehet tehát az aczéli kultúrpolitikai rendszer öröksége. A jelenség részletekbe menő megértéséhez azonban a társadalmi működés általánosabb szintjén, a rendszerváltás utáni időszakra fókuszálva is találhatunk segítő szempontokat. Ilyen mankó lehet az individualizmus, valamint az, ahogyan az individualizmus működésbe lép más jellemzőkkel, például egy társadalomra jellemző tipikus bizalmi mintázattal.

A különböző kultúrközi kutatások eredményeiből rendszerint az derül ki, hogy a magyarok erősen individualista társadalomnak minősülnek; ahogy az alábbi ábrák is mutatják; a közép-kelet-európai mezőnyből messze kiemelkedve6, az angolszász kultúrájú országokkal vethető össze a nálunk megmutatkozó egyénközpontúság mértéke.7

1. Közép-kelet-európai országok + legindividualistább 5 ország

2. Közép-kelet-európai országok

Az individualizmus-kollektivizmus dimenzió alapvetően az egyes kultúráknak az énről mint társas konstruktumról, a társadalmi felelősségvállalásról és gondoskodásról alkotott elképzeléseit vizsgálja. Az individualizmus hofstede-i értelemben azt jelenti, hogy az adott társadalom nagymértékben a független, csak saját maguk (és közvetlen családtagjaik) boldogulásáért felelősséget vállaló, azért azonban messzemenőkig felelősséggel tartozó tagok képzetére épít.8 Egy hagyományosan kollektivista kultúra hangsúlyai azonban máshol vannak. A tagok alapvetően kölcsönösen függő szelf-képpel rendelkeznek, amelyben a független én-képzet szinte elképzelhetetlen; az egyén önmagáról való gondolkodásának kiindulópontja az egyén mint viszonyai és szerepei által meghatározott entitás. Ebből fakadóan az egyén érdekeihez képest mindig is elsőbbséget élveznek a kisebb-nagyobb referenciaközösségek (család, munkahely, ország) érdekei, amelynek a hierarchiában feljebb álló tagjai felelősséggel tartoznak az alattuk elhelyezkedőkért, akik viszont e gondoskodásért cserébe lojalitással viszonyulnak az előbbiekhez.9

Bár figyelemre méltó ez a viszonylag stabilan megmutatkozó jelleg, önmagában az individualizmus azért mégsem magyarázza azt, hogy a képzőművészeti élet radikálisan személyes kapcsolatokra épül, hiszen – mint láttuk – az individualizmus például a hollandoknál és az angoloknál is magas, esetükben mégis nagyobb sikerrel különülnek el a személyes és a szakmai helyzetek.

E cikk alapját képező 2013-as kutatás eredményeiből kiderült, hogy mivel a rendszer inkább a személyes, mint a strukturális törvények szerint működik, az egyes szereplők és szervezetek boldogulása nagymértékben az olyan személyes kapcsolati tényezőkön múlik, mint amilyen a barátság, bizalom, tisztelet, vagy épp a sértődöttség, irigység, bosszú és féltékenység. Bár ezek a személyes jellegek mindenhol jelen vannak, itthon – ahol gyakorlatilag ez a személyes kapcsolatrendszer hordja az intézményességet – az átlagosnál jóval nagyobb mértékben határozzák meg a működést. Számos interjúban elhangzott, hogy a személyes feszültségben lévő vezetők gyakorlatilag még saját szervezetük érdekében sem képesek adott helyzetben egymással beszélni és személyes ellentéteiket az intézményük érdekében háttérbe tolni.

„Hiányzik egymás tisztelete, egymás tudásának tisztelete. Ilyen egyébként sehol nincs, ha valahol azt mondják, van, hazudnak. Ha valakiről valami jót mondok vagy mond valaki, rögtön azt gondolják, hogy őszintétlen és dörgölőzni akar. Amúgy persze még azok is tisztelnek valakit, akik ennek ellenállnak, csak nem lehet ezt kifejezni. Mert mostanra kialakult egy olyan légkör, hogy tényleg ciki dicsérni. Szerintem mostanában épp kezdünk fejlődni az áskálódásból, mert azt látjuk, hogy ez van a politikában is, és elkezdjük érezni, hogy csak akkor változik valami, ha mi másként kezdünk el viselkedni.”

„Nem is igazán lehet egymás felé negatívumokat kommunikálni, mert akkor az illető kiteszi magát annak, hogy a negatív-viselkedő szerepébe kerül. Ahhoz, hogy ezt lehessen, ki kellene kapcsolni az itthon oly jellemző személyeskedést, és koncentrálni kellene a célra, vagyis arra, hogy ha bárkinek jó a közegből, akkor már eleve mindenkinek jó, hiszen növelte a láthatóságot és az ismertséget. Ezt kellene kommunikálni! Pedig az ember egy idő után már elhallgatja a saját jó véleményét másokról, mert ha mondd valakiről valami jót, rögtön azt gondolják, valami célja van vele, és emellett kapásból mondanak is róla pár negatívumot… így nem lehet dolgozni, a másik ilyen minimális tisztelete és elismerése nélkül… és ezért is mennek el sokan, mert ezt sokáig bírni nem lehet.”

„Riválisok is vagyunk, ezért bár most sokat beszélünk a kapcsolatok és kommunikáció különböző formáiról, azért azt látni kell, hogy a teljes őszinteség ki van zárva, és nagyon nehéz a kettőt együtt csinálni, mert óriási konfliktusok tudnak kialakulni abból, hogy valaki teljesen őszinte vagy épp mások információival bánik őszintébben, mint kellene. Létezik a pletyka is, amely néha valóban vérre menő konfliktusokhoz vezet. A teljes bizalom tehát totál ki van zárva.”

„Nem elsősorban üzleti megfontolások, hanem személyes szimpátiák vezetik a kapcsolatrendszer kialakítását. Ez pedig érthető, ha a bizalom az alapja mindennek.”

A bizalomnak jellemzően olyan helyzetekben van jelentősége, amikor a helyzet kimeneteléből fakadó lehetséges károk nagyobbnak tűnnek, mint a lehetséges nyereség mértéke. Ilyenkor a bizalom az, ami mégis lehetővé teszi, hogy higgyünk a pozitív kimenetelben.10 Ha nem így lenne, pusztán racionális mérlegelésről lenne szó. A bizalom tehát nem annyira magához a kockázathoz, sokkal inkább a bizonytalanhoz, a veszélyhez, a megjósolhatatlanhoz köthető.11 Dmitry Khodyakov12 a bizalom három alapvető típusáról beszél, amelyek a társas-társadalmi működés különböző területein nyernek jelentőséget. Ezek segítenek számunkra is pontosabban értelmezni a helyzetet.

A szoros személyközi bizalmat korán, elsősorban családi körben alakítjuk ki, alapvető biztonságérzetünkkel függ össze és ezért később is nagyrészt csak hasonló háttérrel, alapokkal és értékekkel rendelkező személyekkel, családi, rokoni, közeli baráti és szerelmi kapcsolatainkban éljük meg.13 Kultúránként változik, hogy a társadalmi működés hányféle területén van jelentősége ennek.

A laza személyközi bizalom az általános (fél)ismeretlenekbe vetett bizalmat jelöli. Ebben az esetben a bizalom azt jelenti, hogy alapvetően úgy tekintünk különféle külső csoportok tagjaira, mint akik őszintén, becsületesen, méltányosan, észszerűen és az általános etikai elvárásoknak megfelelően fognak viszonyulni hozzánk közös ügyeinkben. Mivel a mai nyugati társadalmakban könnyen lehet közös ügyünk és gyakran kell együttműködnünk és kapcsolatot létesítenünk olyanokkal, akiket nem, vagy csak kevéssé ismerünk, ennek értéke napjainkra igen megnőtt. E bizalom tehát nem a szoros, hanem elsősorban a gyenge kapcsolatainkra vonatkozik, amelyekben emiatt nagyobb a kockázat (hiszen nem lehetünk biztosak afelől, hogy valóban tisztában vagyunk a másik szándékaival), jelentősége mégis meghatározó, hiszen gyenge ismeretségi kapcsolataink segítségével az erőforrások jóval szélesebb spektrumához juthatunk hozzá, mint pusztán szoros kapcsolataink által, amelynek tagjaival nagyobb mértékben fedi egymást a mozgásterünk.14

A harmadik alaptípus az intézményekbe vetett bizalom, amely az előbbi kettőnél absztraktabb fogalom, hiszen gyakran semmilyen találkozás nem jön létre az egyének és a különöző intézmények között. Bizalmunk vonatkozhat egyrészt az adott intézmény feladatvégzésbeli kompetenciájára, másrészt jószándékúságára, arra, hogy etikusan végzi feladatát. Ez az a bizalomtípus, amelynek a posztszocialista országokban a rendszerváltás után az alapoktól kellett kifejlődnie. Amennyiben e bizalom erős, növeli a társadalom tagjaiban az általa hozott döntések elfogadását és interiorizálását, hatékonnyá téve ezáltal a demokratikus intézmények és az egyének közötti együttműködést. E harmadik típusú bizalomnak kiemelt jelentősége van a (transz)modern társadalmak működésében, mivel egyre inkább ezek az intézmények birtokolják azokat az erőforrásokat, amelyek elengedhetetlenek az egyén céljainak eléréséhez.

A lehetséges koherencia

Ahhoz, hogy koherensen és kiszámíthatóan tudjon működni egy társadalom, fontos, hogy különböző működési mechanizmusai nagyjából összhangban legyenek egymással. Az erősen individualista társadalmak (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrália, ezen belül is elsősorban az angolszász országok) működésében kiemelten fontos, hogy tagjai bízzanak laza kapcsolataikban és demokratikus intézményeikben, hiszen amennyiben nagymértékben magára van utalva az egyén saját boldogulása tekintetében, szüksége van azokra a személytelenebb kapcsolatokra és intézményekre, amelyek szakmailag támogatják és lehetővé teszik ezt az egyéni felelősségvállalást. Nem arról van szó, hogy ezekben a társadalmakban nem fontosak a szoros kapcsolatok, hanem arról, hogy ezek jelentősége elsősorban a magánéletre korlátozódik, amely viszont határozottan le van választva az intézményes, szakmai működésről. Bár a kép ennél jóval komplexebb15, azért megfigyelhető ez a tendencia régiós szinten is. A rendszerváltás után a volt Keleti Blokk közép-európai országai igen magas elvárásokat támasztottak a rendszerváltás után újonnan alakuló demokratikus intézményeikkel szemben, és ezt a demokrácia első évtizedében szinte mindenhol csalódás követte, mégis arányaiban még mindig magasabb nemcsak az individualizmus szintje, hanem az intézményekbe vetett bizalom is, mint a közép-kelet-európai régió déli országaiban, ahol eleve ambivalens hozzáállással indultak a rendszerváltásnak az egyes országok és az intézményekbe vetett bizalom azóta sem nőtt sokat. Nagy általánosságban tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy míg az individualistább társadalmakban (pl. Lengyelország, Csehország, Szlovákia) a laza kapcsolatokba és az intézményekbe vetett bizalom is erősebb, addig a kollektivistább társadalmakban (pl. Szerbia, Horvátország, Bulgária) az intézményekbe és a laza kapcsolatokba vetett bizalom is gyengébb, és a társadalmi működés jóval kiterjedtebb területén van jelentősége a szoros kapcsolatoknak.

Az anomália

A magyar eset azonban speciális: amellett, hogy a rendszerváltás első évtizedében szinte minden új demokratikus intézmény vesztett a belé vetett bizalomból, egyetlen intézmény sem tudta megnövelni bizalmi tőkéjét az ezredfordulóig.16 Bakonyi Eszter, folyamatában szemlélve a rendszerváltás óta történteket így fogalmaz: „Az is a magyar közvélemény csalódottságát mutatja, hogy az új [rendszerváltás utáni] intézményekbe, valamint az ismeretlen másikba vetett bizalom még nem tudott megerősödni és stabilizálódni. A demokráciával és a kapitalizmussal történt találkozás és tapasztalatszerzés után, ma az emberek nagyrészt erős kapcsolataikra támaszkodnak, miközben gyanakvással figyelik a laza/gyenge kapcsolatokat és az intézményeket.”17

Bár ez az azóta eltelt tizenöt évben növekedni látszik, a 2010-es ESS (European Social Survey) eredményei értelmében Magyarország (és a közép-kelet-európai régió országainak) intézményekbe vetett bizalma továbbra is messze elmarad a nyugat-európai országokban mért eredményektől.18 Ez persze a régió többi országának esetében nem is borítja meg a koherenciát, hiszen kevésbé is individualisták, mint a nyugat-európai és észak-amerikai országok, mi azonban – a régió más országaihoz képest – kiugróan, sőt még a nyugat-európai országokénál is erősebben individualistáknak számítunk. Az individualizmus elve azonban nemcsak arra épül, hogy az egyénnek kell tudnia gondoskodni önmagáról, hanem ehhez az abba vetett hitnek is társulnia kell, hogy az egyén azért képes erre, mert biztosítva vannak számára a jogszerűen és kompetensen működő intézményi struktúrák. A hazai helyzetet azonban leginkább úgy írhatnánk le, hogy bár extrém magas az elvárás, hogy a társadalom tagjai gondoskodjanak magukról és önállóan boldoguljanak, valójában nem hiszünk abban, hogy ez lehetséges, hiszen nem bízunk azokban az intézményekben, amelyek egyidejű működése mindennek elengedhetetlen feltétele lenne. Ehelyett egy kollektivista társadalom bizalmi struktúrájában élünk: szoros kapcsolatainkban bízunk és azoktól reméljük sikereinket nemcsak a magánélet, hanem a társadalmi működés minden szintjén.

Ennek az egyik tünete lehet az alábbi éles észrevétel, melyet az egyik vezető kereskedelmi galéria vezetője fogalmazott meg:

„Ausztriában, Németországban és Oroszországban is, ugyanúgy mint itthon, komoly féltékenység van. De mindenki szeretne talpon maradni, a munkáját kiteljesíteni és ad absurdum még jól is érezni magát. Nem a sértődöttség és a frusztráltság határozza meg a tapasztalatokat, hanem az az igény, hogy a tevékenységemet kiteljesítsem, kiszélesítsem, és kapcsolódjak más helyzetekhez. Versengés és együttműködés azért is jó, mert megengedi az öniróniát, magukon is tudnak nevetni a szereplők, és persze mással is megengedőbbek emiatt. Persze mindenhol lecsapnak, ha lehet, de van egy alapvető nyitottság; ha például valaki felvet egy jó javaslatot, nem blokkolják sértettségből akár saját magukat.”

Az már csak e helyzet önmegerősítő jellegéhez járul hozzá, hogy a képzőművészet esetében egy tudás-intenzív szektorról van szó, amelyben az erőforrások nagyrészt szellemi és kapcsolati tőkeként realizálódnak, terjedésüket pedig igen nehéz kontrollálni. Ezek egyrészt rendkívül érzékenyek az olyan puha, személyi faktorokra, mint a bizalom és a tisztelet, másrészt paradox módon a hozzá kötődő potyautas-jelenségtől való félelem is úgy kontrollálható a legjobban, ha az érdekközösség erős, strukturált és stabil, hiszen így közösen tudnak a tagok a potyautasság ellen fellépni.19 Amennyiben azonban ez a strukturáltság hiányzik, e puha faktorok nemcsak szorosan személyes szinten tartják a diskurzust, hanem mivel jellemzően rövidtávú fókusszal bírnak, a gondolkodást is folyton az ad hoc, helyzeti megoldások felé terelik.

Tehát akár fentiekben bemutatott jellemzőkkel függ össze, akár bármi másból fakad is ez az anomáliás működés, alapvető szinten okoz zavart a rendszerben, mivel nagyon megnehezíti, hogy túllássunk a szűk baráti köreinken, tudatosítsuk a szélesebb körű egymásra utaltságunkat és szisztematikusabbá tegyük egymáshoz való viszonyulásainkat. Ezek nélkül viszont nemcsak rövidtávon, de hosszútávon is elképzelhetetlen bármilyen kollektív cselekvés és rendszeralapú működés.

Az illusztrációkat Janoch Lívia készítette.