Épphogy csak véget ért az utcán, fodrászatban, kocsmákban, üres üzletekben és más egyéb funkciójú, vagy használaton kívüli terekben terjeszkedő OFF-Biennále kortárs művészeti megaprodukció, és június végén máris újabb alkalom nyílt arra, hogy váratlanul művészetbe botoljunk egy más rendeltetésű terepen. A Teleport Galéria első kiállítása, a Tértágítás az egykor jelentős kulturális funkcióval bíró TIT Stúdió Egyesület elvarázsolt székházában, Budapest egyik különös, a Kádár-korszak elemeit konzerváló zárványában valósult meg. 

Rudas Klári munkája a TIT Stúdió Egyesület székházában   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Teleport Galéria – ezt a nevet választottátok a formációtoknak. Meséljetek arról, hogy kiket tömörít, hogyan alakultatok meg és mi a célotok!

Don Tamás: Az elmúlt években történt kultúrpolitikai események, a kultúrafinanszírozást illető döntések következtében több múzeum, nonprofit kiállítótér és galéria került nehéz helyzetbe. Ebből kifolyólag kialakult egy vákuum az itthoni intézményrendszerben, és ez a szituáció hívta életre a Teleport Galéria ötletét. Célunk, hogy elsősorban fiatal művészekkel együttműködve egy flexibilis, izgalmas, akár regionális kontextusban is érdekes, alternatív intézményt működtethessünk.
Tavaly nyáron tartottuk az első megbeszélésünket Istvánkó Beával – tanárunk, Mélyi József javaslatára – arról, hogyan képzeljük el egy intézmény létrehozását a mostani kultúrpolitikai szituációban. Rögtön világossá vált, hogy egyaránt az előbb vázolt irányba gondolkodunk, de hamar kiderült az is, hogy mindketten sok más projektet csinálunk ezzel párhuzamosan. Bea a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület titkáraként dolgozik, én még egyetemre járok, így beismerve, hogy ketten kevesen vagyunk egy intézmény működtetéséhez, megkerestük képzőművészet-elméletes szaktársunkat, a Kassák Múzeum projektmenedzserét, Őze Esztert, majd valamivel később Gadó Flórát, a Chimera Project munkatársát is. Így alakult ki a Teleport Galéria stábja, amely négy kurátort tömörít.

Istvánkó Bea: Természetesen a nevet, a koncepciót és az első kiállítás tervét már együtt dolgoztuk ki. Elsősorban praktikus okokból a projekt előkészítési szakasza viszonylag hosszúra nyúlt, ami – azt gondolom – jót tett nekünk, és abban is segített, hogy a jövőben merre haladjunk majd tovább.

Gadó Flóra: Én – ahogy Tomi is mondta – 2014 végén csatlakoztam a csapathoz, negyedikként. Nagyon izgalmasnak találtam a felvetést, hogy a jelen körülmények között egy folyamatosan változó és kísérletező teret hozzunk létre, amely noha a galéria nevet viseli, valójában mégsem az, a szó klasszikus értelmében.
Fontosnak tartom még azt is, hogy jelenleg mind a négyen máshol vagy más módon dolgozunk, más az intézményi hátterünk, így folyamatosan új impulzusokat tudunk adni egymásnak, és jól tudunk együtt dolgozni mint csapat.



Kamondi Gabriella munkája   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


Teleport – térben és/vagy időben?

Flóra: Térben, időben és ötletekben, megvalósításban is. Szeretnénk a projektek szempontjából is mobilak, rugalmasak lenni, tehát nem ugyanazt csinálni, csak mindig máshol, hanem valóban kísérletezni különböző gyakorlatokkal és a kurátori munkával egyaránt.

Bea: Emellett az is komoly érv volt a „teleportálás” mellett, hogy a jelenlegi kultúrpolitikai körülmények között lényegében kivitelezhetetlennek láttuk azt, hogy stabil anyagi hátteret biztosítsunk egy állandó galériatérnek. A nonprofit intézményeknek – mi a kezdetektől fogva ebben gondolkodtunk – hatalmas problémát okoz a működési költségek előteremtése. Sokszor a bérleti díj, a rezsi és az egyéb praktikus kiadások fedezése sokkal nagyobb problémát jelent, mint a projektekre, kiállításokra és egyéb szakmai eseményekre fordítandó pénz megszerzése. Mi ezt a banálisnak tűnő, ám igen komoly problémát (is) szerettük volna és szeretnénk elkerülni, egy flexibilis és nomád intézményt hozva létre.


Leitner Levente teleportáló gépe   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


Bemutatkozó kiállításotok, a Tértágítás egyben egy állásfoglalás is. Mit jelent a cím és hogyan mutatkozik meg az említett statement?

Flóra: A cím valahol egy szójáték, ahogy a nevünk is. Teleportálva mozoghatunk különböző helyszínek között, a tértágítással pedig kinyílik a tér akár egy valós, akár egy fiktív irányba. Már a helyszín is – a TIT Stúdió Egyesület székháza – egy egykor fontos, ma azonban a kortárs művészeti színtér számára ismeretlen tér, melynek bevonásával valóban egy, az utóbbi évekre jellemző nyitást szerettünk volna megidézni, folytatni. Ugyanakkor – ahogy Frazon Zsófi kiállításmegnyitó beszédében is fogalmazott – itt valójában egy „sűrítés” történik: a helyszínen keresztül több párhuzamos narratíva bomlik ki, akár az épület múltját és jelenét, akár a kortárs reflexiók időintervallumát nézzük.

Bea: A Teleport általános koncepciója kapcsán is többször szóba került köztünk, hogy vajon miért mondott le a szakma olyan terek használatáról, melyek a rendszerváltás előtt progresszív törekvések helyszínei voltak, majd a rendszerváltás után a lehetőségek kitágulásával lekerültek a kortárs intézményrendszer térképéről, ennek ellenére napjainkig megmaradtak és működnek, vagyis használhatóak lennének. Elsősorban a művelődési házakra és különböző városi, vagy kerületi fenntartású közösségi terekre gondoltunk, így került szóba a TIT is. Miután kiderült, hogy lehetőséget kapunk itt egy kiállítás megrendezésére, maga a helyszín is elkezdte befolyásolni a koncepciót, és igyekeztünk egy helyspecifikus, ugyanakkor önreflexív koncepciót összerakni.


Szimán György a Portal című videójátékhoz hasonlóan két projektor és két Raspberry mini pc keresztbekötésével két „kaput” épített a kiállítótér két különböző pontján a Teleport Galéria és a „tértágítás” fogalmakra reflektálva.   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

A Tértágítás – hasonlóan több másik közelmúltbeli kiállításhoz, a Folyamatos múlthoz (2014) vagy a Vörös farok és kék ceruzához (2015) is – a szocialista múlttal foglalkozik. Szerintetek miért aktuális ma ez a téma? Titeket miért foglalkoztat?

Bea: Minket nem önmagában a szocialista múlttal való foglalkozás érdekelt ebben az esetben, hanem inkább a mi generációnk, az Y-generáció viszonya ehhez az örökséghez, valamint azok a kulturális folyamatok, melyek a 80-as évektől napjainkig játszódtak le, és amiket tapasztalat híján lényegében csak töredékes forrásokból és szubjektív elbeszélésekből ismerünk. Azt gondolom, ebből a töredékességből adódik, hogy sokunkat foglalkoztat ez a kérdéskör.


A TIT Stúdió Egyesület székházában, egy egykori zsinagógában rendeztétek meg az első bemutatótokat. Említettétek, hogy a helyszínválasztásra kiemelt figyelmet fordítotok, mert a semleges „fehérkocka-térrel” szemben az ilyen épületek esetében kiállítási tényezővé válik a hely szelleme is. Most miért épp ezt a helyet választottátok? Hogyan illeszkedik ide a produkció?

Flóra: A TIT-et egy szimbolikus helyszínnek gondoltuk és örültünk, amikor adódott egy lehetőség, hogy itt dolgozhatunk. Ugyanakkor nem szerettük volna „fetisizálni” és csak díszletnek használni az épületet, ezért is emeltük be a kutatásokat a kiállítótérbe hogy a TIT valóban különleges és viszonylag ismeretlen története is előtérbe kerüljön. Persze ez az „anti-white-cube tér” teljesen másfajta gondolkodást igényelt tőlünk és a művészektől is: miután túlléptünk az első ámulatunkon, ami a helyszínt illette, már a gyakorlati problémákkal találkoztunk.

Tamás: Ahogy Bea is mondta, fontos volt számunkra, hogy az első teleportos projekt egy olyan intézményben valósuljon meg, amely nem része a kortárs kiállítási gyakorlatnak. A TIT teljes mértékben megfelelt ennek a kritériumnak.


A kiállításon Alpern Bernadett funkcióvesztett zsinagógákat bemutató fotósorozatán kívül minden munka erre az alkalomra, felkérésre készült. Hogyan zajlott ez a folyamat?

Flóra: Közösen eldöntve több művészt kértünk fel, hogy reflektáljanak az intézményrendszerre és annak változására, a kívülállás-részvétel kérdéseire és a szocialista múlt témájára. Törekedtünk arra, hogy minél többféle pozíció megjelenjen, így volt olyan művész, aki már korábban foglalkozott ilyesmivel, vagy éppen dolgozott egy olyan projekten, amit fontosnak találtunk, de olyan is volt akiről sejtettük, hogy talán most először foglalkozik a témával ilyen mélységekben.

Bea: A témát szándékosan nem akartuk túlságosan leszűkíteni, mivel azt szerettük volna, ha mindenki olyan nézőpontot villant fel, ami számára fontos. Inkább egy jelenséget, ha tetszik problémafelvetést fogalmaztunk meg, amire szabad reflexiókat vártunk. A fentebb említett white cube-ból való kimozdulás is természetes részét képezte a kurátori módszertannak, és nagyban befolyásolta a művészek elgondolásait is.


Alpern Bernadett fotósorozata   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


Az itt bemutatott művészek mind az Y­-generáció tagjai (talán csak LACIésBALÁZS nem). Miért volt fontos számotokra, hogy a Kádár-­korszakról saját emlékekkel nem rendelkező kortársaitok reflexiói jelenjenek meg a kiállításon?

Flóra: Nekem izgalmas viszonyítási pont az FKSE-ben 2014-ben megrendezett A mi holokausztunk című kiállítás, amely az „emlékek nélküli” harmadik generáció művészeinek munkáit mutatta be. Érdekel, hogy milyen az az állapot, amikor valamire már csak a képek, mások emlékei alapján emlékszünk, és hogy vajon ez motivál-e a további kutatásban, a témával való foglalkozásban, vagy éppenhogy eltávolít, vagy gátol. Érdekes, hogy a Tértágításon is, a még egyetemre járó generáció inkább a „teleport” fogalmára asszociált, a térváltozatásra, az elvágyódásra és kevésbé a Kádár-korszakra.
Ugyanakkor talán ezért, az Y-generáció emlékhiánya miatt is jelent meg az az izgalmas hozzáállás, hogy többen magára a konkrét térre és annak elemeire reflektáltak helyspecifikus munkákat létrehozva. Ilyen volt például Rudas Klári kisméretű képsorozata, melyek a TIT második emeleti enteriőrjét idézi vagy LACIésBALÁZS újraöntött kézszárítója, melynek eredeti verziója az épület második emeleti mosdójában is megtalálható.


„A LACIésBALÁZS duó tagjai, Antal Balázs és Hatházi László korábbi gyakorlatukhoz híven ezúttal is egy emblematikus tárgyat „sajátítottak ki”: az IMI (Ipari Műszergyár Iklad) egykori díjnyertes termékét, a Thermoflux 1200 elnevezésű kézszárítót, amit a nyolcvanas évek legelejétől használnak közösségi terek vizesblokkjaiban. A készüléket a mai napig számos helyen fellelhetjük országszerte, például a TIT épületének 2. emeletén lévő férfi és női mosdóiban is. Az újraalkotott tárgy láthatóvá teszi a szocializmus tárgykultúrájának passzív továbbélését.” /Gadó Flóra/  Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Tamás: Attól függetlenül, hogy a generációnk nem rendelkezik saját emlékekkel a Kádár-korszakról a mai napig érzékeljük a szocializmus hatását, örökségét akár a mindennapjainkban is. Érdekes megfigyelni, hogy milyen kép alakul ki egy emberben egy olyan korszakról, amelyről nincs személyes tapasztalata, hanem csak családi emlékekből, elbeszélésekből, könyvekből, filmekből és egyéb dokumentumokból tud egy saját narratívát konstruálni. Erre jó példa Erményi Mátyás grafikai sorozata, amelyen megjelenik egy intézmény, egy fotó, egy tárgy, olyan dolgok, amelyek a fiatal művész szerint kiemelt jelentőséggel bírtak a korszak művészeti közegében. A rajzok központi motívuma a poroltó, amely érdekes szimbolikával rendelkezik, hiszen a Kádár-korszakban több értelmiségi és művész is poroltóellenőrként dolgozott hosszabb-rövidebb ideig, hogy ne minősüljön közveszélyes munkakerülőnek. Már a Kádár-korszakban is fokozott figyelem irányult erre a hivatásra, hiszen Gábor Pál 1972-es Utazás Jakabbal című filmje is egy fiatal fiú történetét meséli el, aki érettségi után szembeszáll az atyai akarattal és egyetem helyett dolgozni megy: tűzoltó készülékeket ellenőriz szerte az országban egy idősebb kollégájával.
A poroltó Kamondi Gabriella művében is megjelenik, de teljesen más utalásokkal, mint Erményinél. Az elmúlt huszonöt év magyar kultúrpolitikájára jellemző az állandó tűzoltás, pedig a nehézkesen működő kultúrafinanszírozási rendszer változtatásokra szorulna. Az elmúlt öt év kultúrpolitikájának (is) a legfontosabb hívószava a nemzeti lett. Kamondi a megszokott környezetéből kiemelt, posztamensre állított, piros-fehér-zöldre festett „nemzeti poroltója” ironikus gesztussal éppen erre a folyamatra utal.
Emellett a saját tapasztalat hiányának és az eltelt évtizedeknek megvan az az előnye, hogy az Y-generáció a kívülálló szemével, objektíven tudja vizsgálni a Kádár-korszak történéseit. Ennek kapcsán Pálinkás Bence kutatásalapú munkáját emelném ki, amelyben az elmúlt száz év magyarországi közművelődési koncepcióival foglalkozik.


Pálinkás Bence installációja   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


Három kutatás is megjelenik a kiállításban. Mi alapján válogattátok össze és hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

Flóra: Mindenképp szerettünk volna fiatal kutatókkal, pályakezdő társadalom- és művészettörténészekkel együtt dolgozni és izgalmas kérdésnek tartottuk, hogy ezeket a kutatásokat milyen módon emeljük be a kiállításba. Bódi Lóránt és Balázs Kata már korábban is foglalkoztak a TIT történetével és fontosnak tartottuk, hogy érthetővé váljon, mi is ez a tér, ahol vagyunk. Noha a kiállításon csak szemelvények vannak kiemelve a szövegekből, készül egy PDF-katalógus is, mely tartalmazni fogja a tanulmányokat teljes terjedelmükben. Ugyanakkor bízunk benne, hogy a mozaikfalon megjelenő kutatási rész így is meg tudta alapozni a hely történeti hátterét. A Petrigalla-szalonról szóló rész talán kissé kilóg, de ahogy azt a koncepcióban is leírtuk, szerettünk volna egy másik, a korszakban fontos alternatív helyszínt is bemutatni.


Tanulmányok a mozaikfalon az eredeti zsinagógaépület fotójával   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Tomi: Foglalkoztatott minket a tény, hogy az épület eredeti funkcióját tekintve zsinagóga volt, ezért mindenképpen szerettük volna bemutatni a kiállításon a történetét. Ebben volt segítségünkre Bódi Lóránt, aki néhány évvel ezelőtti, eddig publikálatlan tanulmányában már feldolgozta az épület sorsát. Röviden: a zsidó hitközség a hatvanas évek elején eladta az épületet az államnak, amely egy szocmodern „rémálommá” alakította át. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat a közművelődés egyik legfontosabb szervezete volt egészen a rendszerváltásig, 1969-ben költözött ide, mostani helyére, a Zsombolyai utcába. Így kézenfekvő volt számunkra, hogy egy másik kutatáson keresztül – ami Balázs Kata munkáját dicséri – ismertessük, hogy a TIT milyen szerepet töltött be a Kádár-korszak kulturális intézményrendszerében. Ahogy Flóra is leírta a Petrigalla szalonját bemutató rész, egy kicsit kilóg, viszont fontosnak tartottuk, hogy egy magánlakást története is megjelenjen a tárlaton, hiszen a hatvanas-hetvenes évek alternatív intézményrendszerében a művelődési házak mellett ezek a privát terek is fontos szerepet játszottak és bemutatkozási lehetőségül szolgáltak, olyan kulturális produktumoknak, amelyek másutt nem vagy nehezen kaptak helyet. Az egyik legfontosabb ilyen helyszín Petrigalla Pál lakása volt. Egy érdekes fun fact, ami lazán összeköti a tanulmányokat, hogy a hatvanas évek közepén Petrigalla a TIT külső, zenei munkatársaként kereste a kenyerét. Itt DJ-zett.


„Sugár János 1984-ben barátkozott össze Sebeő Talánnal, aki akkoriban Csere címen jelentette meg filozofikussági szamizdatjait, és amelyhez Sugár több címlapot is tervezett (Buszosok köszönése, 1984; Gyorskettő, 1985). Az év őszén Sebeő meghívására vett részt a Cseresorozat Nemzetközi Filozofikussági Művészetelőreiskolájának a Bercsényi Klubban rendezett Gyorskettő fesztiválján.Sugár első önálló kiállítására is ennek keretében került sor. Két hónappal később, decemberben Sebeő Talánnal és Gerlóczy Ferenccel (P. Lekov) a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) Kossuth Klubjában megrendezte első Gyorskultúra beszélgetését, amely Sugár indigós korszakának lezárását és egy önálló, intim környezet megteremtését eredményezte. A öt éven át, évente két, egymást pár nap eltéréssel követő alkalommal kitűzött előadások – szellemes, metaforikus címválasztásukkal és nyugtalanító ideiglenességükkel – az élő beszédkultúra hiányára irányították a figyelmet. Az audiencia a beszélgető felekkel egyenrangú publikumként volt jelen, amely a kényszerhelyzet bizsergető érzését csak fokozta. Sugár a kitűzött témákra rímelő díszleteket is tervezett. E paravánok stilizált jelkészlete későbbi kiállításain is felbukkant (pl. Pünkösdi kérdés, 1985). Itt már kezdett kibontakozni egy olyan absztrakt elemekből álló képregényszerű jelrendszer, amelyben a művész által használt szimbólumok (vessző, kalligráfia és a tények, később a korsó, a rács, illetve a mindezeket összekötő spirál) fokozatosan, egy adott kontextuson belül, az adottságokhoz mérten aktualizálva nyertek értelmet.” /Orosz Márton: Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen IX. - Sugár János/   Fotó: Artpool Művészetkutató Központ

A következő helyszínt és időpontot betápláltátok már a gépbe? Hogyan tovább?

Flóra: Az őszi/téli „évadra” a terveink közt szerepel, hogy több, kisebb projekttel álljunk elő. Nem pusztán kiállításokban gondolkodunk, hanem akciók, események, vetítések stb. mentén is. Jelenleg a szeptemberben megrendezésre kerülő PLACCC Fesztivállal dolgozunk együtt egy közös projekten.

Bea: A Teleport első évét egyfajta kísérleti üzemmódként képzeltük el. Szeretnénk több mindent kipróbálni, rugalmasan kezelni a saját magunknak szabott kereteket és ennek az időszaknak a tapasztalataiból építkezve kitalálni a következő éveket. Mindezt pedig egy anyagilag is fenntartható rendszerben gondoljuk el, amelyhez szintén hiányzik még a tökéletes recept.


Szemző Zsófi munkája   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


 

A Tértágítás kiállítás megtekinthető: 2015. június 29. és július 10. között

Kiállító művészek: ALPERN Bernadett, ERMÉNYI Mátyás, KAMONDI Gabriella, LACI&BALÁZS, LEITNER Levente, PÁLINKÁS Bence György, RUDAS Klára, SEEMANN Adrienn, SZIMÁN György, SZEMZŐ Zsófi 
Kutatás: BALÁZS Kata, BÓDI Lóránt
Arculat: BOZZAI Dániel 
Kurátorok: DON Tamás, GADÓ Flóra, ISTVÁNKÓ Bea


Kapcsolódó tartalmak:

Muskovics Gyula: Beláthatatlan következmények

Orosz Márton: Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen IX. - Sugár János

Folyamatos múlt (videó)

Rieder Gábor: Folyamatos múlt - Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára