Terra Nova és Szatellit-módszer

Jövőkép vagy utópia?

Gadó Flóra

Idén teljesen eltérő megközelítésből, mégis alapvetően hasonló kérdésekre reflektáltak az MKE Képzőművészet-elmélet Tanszék mester szakos diplomaprojektjei: mindkét kiállításon megjelent az utópia és a fiktív jövő fogalma. Azonban míg a Terra Nova „megoldási javaslatai” – gyakorlati elemei mellett is – abszolút értelemben vett utópiák, addig a Szatellit-módszer avagy a Magyar Guggenheim a címéből is sejthető módon olyan felvetéssel él, ami legfeljebb Magyarországon minősül valóságidegen fikciónak.


A Terra Nova helyszíne, a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó   Fotó: Ká Zoltán

A Terra Nova kurátorai (Őze Eszter, Sparing Stefánia) a válság és az utópia meglehetősen tágan értelmezett fogalmából indultak ki: az érdekelte őket, hogy napjaink sokszor kilátástalannak tűnő, szociálisan kettéhasadt helyzetében milyen megoldási javaslatok, egyéni kiútkereső stratégiák jelenhetnek meg a kortárs képzőművészeti reflexiókban. Ezekben a kísérletekben most már a téma puszta felvetése mellett a részvétel lehetősége is szemponttá vált: érdemes-e közbelépni, tudunk-e alakítani, változtatni a körülöttünk kialakuló status quo-n, és ez mennyiben függ össze a hatalommal szembeni ellenállással? Ehhez a témafelvetéshez tökéletes helyszínválasztásnak bizonyult a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó, amelynek szellemisége és programja is illeszkedik a fenti kérdésekhez. Noha a cím (új föld) még egy reménytelibb álláspontot sugall, összességében mégis inkább pesszimista és lehangoló attitűd jellemzi a kiállítást.


Katarina Šević: News from Nowhere   Fotó: Ká Zoltán

A Gólya „whitecube” terébe lépve rögtön megakad a szemünk a földre helyezett, fából készült sötétbarna, apró tárgyakon, amelyek furcsa zavart keltenek: hétköznapiak, tehát ismerősek, részben azonosíthatók is, ugyanakkor méretükből, hiányosságaikból fakadóan mégis nehéz hozzájuk konkrét jelentést társítanunk. Egyszerre idéznek színtelen gyerekjátékokat és furcsa maketteket. Katarina Šević News from Nowhere című sorozata – ahogy a kiállításon szinte minden mű – egy irodalmi, vagy filozófiai utalásra épít. Ugyanez a címe William Morris szocialista-utópista regényének, amelynek főszereplője egy olyan jövőbeli világban találja magát, ahol az emberek – Michel Gondry Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmjéhez hasonlóan – alig ismerik, vagy elfelejtették a múltjukat. További párhuzamokért még Gondry filmjéig sem kell mennünk – amelyben a főhős végül a múlttörlés fájdalmas folyamatának ellenére ismét megismerkedik elfelejtett(nek hitt) szerelmével – hiszen nap mint nap szembesülünk azzal, ahogy a jelen (amnéziás) Magyarországa folyamatosan az emlékezés nehézségeivel küzd. Morris és az Arts and Crafts szelleméhez híven a túl kicsi lelátó, az üres ház vagy a hozzá képest túl nagy kerítés kézzel készült, egy olyan folyamatosan bővülő sorozat részeként, amely az említett múltfeledő stratégia érvényességére kérdez rá.


Lepsényi Imre: Valóban kellemetlen helyek   Forrás: www.art.lepsenyi.com

Lepsényi Imre mail art munkáin már nemcsak a múlt, hanem a jelen is feledésbe merül, gyakorlatilag megszűnik. A művész Fukusima és Pripjaty környékére, polgármesteri hivatalokba, kávézókba, mozikba küldött üres levelezőlapokat, mintegy bizonyosságot keresve arra, hogy valóban „nem-helyekké” alakultak-e át ezek a katasztrófa-sújtotta térségek. Mivel az ottani posta ezeket a helyeket „nemlétezőnek” nyilvánította, mindegyik küldemény visszaérkezett a feladóhoz – a japán betűk és francia szavak, pecsétek és matricák különös rajzolatot alkotnak; a visszaküldött lapokból árad valami kísérteties.



Katarina Šević és a Tehnica Schweiz: Stummer Diener, videó   Fotó: Ká Zoltán

A Kiefer-festményeket idéző padlástéren található Katarina Šević és a Tehnica Schweiz közös videója, amelyben a szereplőknek a cselekvésre való képtelenségükből fakadóan nincs jelenük és jövőjük sem lehet. A videón folyamatosan körbeforgó kameramozgásban egy furcsa, nehezen értelmezhető tárgyat, úgynevezett „stummer dienert” (magyarul: szobainast) láthatunk, amely a biedermeier korszakban a polgári lakások alaptartozéka volt. A többi munkához hasonlóan, itt is jelen van a korábban említett erőteljes irodalmi utalás: ezúttal a német nyelven szavaló kórus tolmácsolásában Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók című drámájának egy részletét hallhatjuk. A „tanulság nélküli tandráma” olyan viselkedési modelleket mutat be, mint például a gyújtogatókkal lepaktáló nyárspolgár (Biedermann), vagy más lakók, akik tudják, hogy gyújtogatók vannak a városban, de nem tesznek ellenük semmit. A tűzoltók karát halljuk a mantraszerűen ismétlődő és egyre fenyegetőbbnek ható szövegben, amely noha figyelmeztet és int, ennél tovább sosem megy, éppen ezáltal intézve éles kritikát a jelen társadalom passzivitása felé.
 


Kaszá Tamás: Vandalizált Aldo Leopold-pad   Fotó: Ká Zoltán

Kaszás Tamás munkáiban egy másféle, békésebb, a természettel való összhangra törekvő „passzivitás” rajzolódik ki. Az elméleti hátteret és a kutatás fázisait dokumentáló faliújság mellett a művész egy darab kezeletlen fenyőfapallóból alkotta újra a híres - amerikai filmekben gyakran látott és jelentésétől kis híján megfosztott - padot, amely Aldo Leopold ökológus és környezetvédő nevéhez fűződik, és a rekreáció, a természetbe való kivonulás szimbóluma lett. Ugyanakkor a mű címe nemhiába Vandalizált Aldo Leopold-pad – bicskával bele van karistolva a Do Nothing Man felirat, illetve egy absztrakt forma, amelyet nagyítóval fókuszált napfénnyel égettek a felületbe. Ez a gesztus furcsán paradox helyzetet teremt a kivonulás, mint békés stratégia és az ugyanezt erővel elérni kívánt cselekedetek között.


Lepsényi Imre: Niasono   Fotó: Ká Zoltán

Lepsényi másik munkája, a Niasono (nia=mi, sono=hangzat) című hanginstalláció továbbviszi a képeslapjaiból áradó „unheimlich” hangulatot: a művet a Gólya pincéjében szinte teljes sötétségben hallhatjuk, érzékelhetjük. Az akusztikus tölcsérek hangjai képezik az alapját annak az egyszerre digitális és „kőhangszernek”, amit a pincetérben kipróbálhattunk és amelynek három hangsávját lézer irányította – miközben végighúztuk ujjunkat a kőlapon felváltva és egyszerre is megszólaltattuk őket. Az egyre erősödő morajlás és a sötét tér egészen nyomasztó hangulatot kelt. A megidézett dallamok és hangszerek (mint például a wagneri kürt) mind a hatalom mibenlétére reflektálnak és olyan kérdéseket vetnek fel, hogy ebben a hangáradatban vajon megszólalhatnak-e egyéni hangok, „más hangszerek” és hogy hogyan olvad bele az egyén hangja a közös zengésbe?


Baglyas Erika: Edzőtábor   Fotó: Ká Zoltán

A kiállítás talán legizgalmasabb eleme éppen az, hogy nemcsak bemutatja ezeket a különféle megoldási kísérleteket, hanem hagyja, hogy a munkák párbeszédbe lépjenek egymással és egymásra hatásuk következtében új értelmezéssel gazdagodjanak.



Egy lehetséges múzeumépület.    Fotó: Halmos Ádám

A jövőre vonatkozó spekuláció szempontjából a Fuga kiállítása egy lépéssel továbbmegy: mi lenne, ha egy utópia tényleg megvalósulna? Istvánkó Bea projektje, a Szatellit-módszer avagy a Magyar Guggenheim egy fiktív jövőbeli szituációból indult ki – és ily módon kapcsolódik a Terra Novához: mi történne, ha a Guggenheim terjeszkedési területébe Magyarország is bekerülne és Budapesten nyitna egy szatellit intézményt? Ez az elképzelt szituáció jelentette a három szakaszból álló féléves projekt kiindulópontját, amely során a képzőművészet-elmélet szakos hallgatók először egy kérdőív segítségével felvázolták, milyen lenne számukra az ideális múzeum. Ezt követően elméleti szakemberek összegezték az eredményeket, majd kidolgozták a konkrét kiindulópontokat. Végül három egyetem hallgatóinak bevonásával négy főbb terület – intézményrendszer, építészet, kommunikáció és gazdasági hatások – szempontjából gondolták végig ezt az elképzelt helyzetet, és az erre készült projektfeladatok alkották a kiállítás magját, interdiszciplinárissá téve azt. A tárlat egyik legszimpatikusabb eleme éppen a különböző egyetemek (BME, MKE, MOME) bevonása és a közös munka elősegítése volt. A projekt megpróbált kilépni a belterjesség csapdájából – bár a csoportok külön dolgoztak, lehetőségük nyílt belelátni a többiek munkájába is és azok ismeretében alakítani tovább sajátjukat. Míg a Terra Novánál egyéni reakciókat, megoldási kísérleteket láthattunk, itt az együttműködésen volt a hangsúly. Noha egy fiktív projekten dolgoztak a résztvevők, a közös cél érdekében olyan komolyan veendő munkák születtek, amelyek más kollaborációhoz is jó példát mutathatnának. Hiszen a kiállítás felvetése több szempontból is aktuális: elég csak a Liget leendő múzeumépületei körül kialakult vitákra gondolni. A kiállítás azt hangsúlyozza, hogy egy ilyen horderejű ügyben elengedhetetlen a transzparencia, a használók és a tervezők párbeszéde, a tervek nyilvánossá és megvitathatóvá tétele. Ezt támasztja alá az is, hogy az előkészületek különböző fázisai már a megnyitó előtt is nyomon követhetők voltak: a kiállítás blogja folyamatosan frissült azokkal az információkkal, amelyek arról tudósítottak, hogy éppen hogy áll a munkafolyamat. Ezen kívül a záró, kiértékelő beszélgetés is ezt a stratégiát tükrözte. Ennek fényében még inkább sajnálatos, hogy a jelenleg is zajló gigaprojektek nem ezt a mintát követik.


Kiállításenteriőr.   Fotó: Zombori Balázs

A kiállítás központjában álló Guggenheim-jelenség nemzetközi szempontból sem lefutott ügy, bár a projekt magyar aktualitását elsősorban a kérdésfelvetés teljes hiánya adja. A franchise-múzeum nemzetközi viszonylatban még mindig alapvető érzékenységeket sért, tehát a kiállítás nem csak szűk hazánkból nézve értelmezhető. A hamarosan Abu-Dhabiban nyíló Guggenheim miatt a szakmát továbbra is megosztja a múzeum, mint franchise megjelenése, a sztárépítészek által tervezett intézményhálózat, és amint azt a talán legismertebb, bilbaói példa is mutatja, egy város ily módon történő felvirágoztatása. Ahogy Ébli Gábor fogalmaz a Lettrében (Magyar Lettre International, 19): „A multinacionális vállalattal tagadhatatlan hasonlóságot felmutató elképzelés alapja a kommunikáció felgyorsulása, a turizmus tömegméretűvé válása és a több lábon állás igénye volt, míg célja adott kiállítások egyszeri összeállítása, majd utaztatása és a holding helyszínein való többszöri bemutatása.” A kritikai hangok megélénkülését mutatják többek között a Guggenheim Abu-Dhabi kivitelezésén dolgozó munkások melletti szimpátiatüntetések is. Idén májusban például a G.U.L.F. (Global Ultra Luxury Faction) művészcsoport hajtott végre a New York-i intézményben egy, a munkásokat támogató akciót az éppen nyitva tartó futurista kiállításon, tehát a Guggenheim-kérdés magyar és nemzetközi viszonylatban is él, noha korántsem mindenütt minősül utópiának.


Lakosi Krisztián és Lakosi Richárd grafikai tervei  


Fiktív merchandise-termékek   Fotó: Halmos Ádám

A Fuga profiljába illeszkedő kiállítótérben haladva, amelyet nevezhetünk akár bemutatótérnek is, fehér elválasztócsíkok jelölik a különböző szegmenseket: így haladunk a grafikai arculattól, a belsőépítészeten és dizájnon át az építészetig. A megelőlegezett arculat magával ragadó. Lakosi Krisztián és Lakosi Richárd grafikai tervei, amelyeket a betűk gyűrődései, behajtásai tesznek dinamikussá, tényleg használatra kész, egyedi munkák. A hagyományos, a pályaműveket szemléző kiállítótér melletti kisebb terem projekt room-má alakult át: itt láthatók azok a munkák, (az MKE hallgatói által), amelyek a múzeumra, mint intézményre, a múzeumlátogató és a tér viszonyára reflektálnak. Noha az alkotások nem nélkülözik az iróniát és az önreflexiót, a kiállítás másik részéhez képest az az érzésünk támadhat, hogy a projekt room kevésbé kidolgozott.


Kabinetkiállítás a Fugában.   Fotó:Zombori Balázs

A Magyar Guggenheim egyrészt fikció, másrészt nagyon is valóságos a budapesti helyzetben, ahol naponta felmerül a kérdés: lehet-e „ideális” múzeumot tervezni. A kiállítás címe nem zárja ki az önironikus értelmezést sem, amelyet legjobban a Tanúból ismert „magyar narancs” testesít meg.