„Nem könnyű dolog ennek az aszkéta külsejű embernek az egyéniségét megrajzolni. Volt benne valami a zsidó próféták szenvedélyes harcos típusából, akik akaratukat szembe állítják az egész világ akaratával. Lángoló gyűlölettel eltelve minden iránt, ami maradi, ami formájában és eszmei tartalmában már kiélte magát, a modern művészetnek ő volt a legelszántabb, megalkuvást nem ismerő harcosa. (...) Szívós nagy energia volt ebben az alacsony, vékony emberkében. Csodálatos szervező és meggyőző erejű beszélő tehetség. Ha valamit fel kellett építeni, megszervezni, bámulatos lendülettel tudta azt elindítani, és ha már valami komoly dolgot létrehozott, azt mintegy romboló démon, ugyanolyan lendülettel fel is tudta rúgni.” (Tamás Henrik: Rózsa Miklósról)

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán a 24 lapból álló művészönarckép-gyűjtemény lapjait tablószerűen helyeztük el a falon. Középre a gyűjtemény tulajdonosa, a Tamás Henrik által oly szemléletesen jellemzett Rózsa Miklós műkritikus portréja került. Köré Bartha László, Berény Róbert, Bernáth Aurél, Bor Pál, Czóbel Béla, Csorba Géza, Egry József, Ferenczy Noémi, Göllner Miklós, Kmetty János, Kádár Béla, Márffy Ödön, Novotny Emil Róbert, Scheiber Hugó, Schönberger Armand, Schubert Ernő, Szobotka Imre, Szőnyi István, Vaszkó Ödön, Vilt Tibor, Vörös Géza és Walleshausen Zsigmond portréit raktuk.
Kibontakozik előttünk egy modern művészeti panteon, amely a két háború közötti időszak meghatározó alkotóit foglalja magában. A portréegyüttes, noha lapjai külön-külön korábban is ismertek voltak, most látható először a közönség előtt. A grafikák özv. Rózsa Miklósné ajándékaként kerültek a Magyar Nemzeti Galéria jogelődje, a Szépművészeti Múzeum tulajdonába 1951-ben. A műveket azonban a múzeumi osztályozásnak megfelelően név szerint szortírozták, így eredeti kontextusuktól megfosztva pusztán a művészönarcképek sorát bővítették, noha az egy részükön található dedikáció utalt eredeti funkciójukra. A régi leltárkönyv alapján vált egyértelművé, hogy ezek a művek valaha összetartoztak. Lehel Ferenc megjegyzése pedig segített az azonosításban (Nemzeti Művészet, 1934. 5–6. sz. 87.). Tőle tudjuk, hogy Rózsa Miklós, aki a moderneket tömörítő KUT (Képzőművészek Új Társasága) igazgatója volt 1926-tól, székéből való távozása után kapta az önarcképeket búcsúajándékként a fenti művészektől.
Ki is volt „Bátyuska”, alias Rózsa Miklós, akinek életpályája párhuzamosan futott a magyarországi modernizmus kibontakozásának és kiteljesedésének évtizedeivel? Mit tett ő, amiért a művészek a legnagyobb elismerésben részesítették, amikor saját képmásukat örökítették meg azzal a céllal, hogy megköszönjék Rózsának az értük tett áldozatvállalást?
Szépíró, fordító, újságíró, művészetteoretikus, politikus, bankár, de amiért a leginkább számon tartjuk: művészetkritikus, művészetszervező, a mai művészeti menedzserek őse. Újságíróként végigkövette a modern magyar művészet indulását és kifejlődését már a 19. század végétől a vidéki művésztelepeken, de ami ennél sokkal fontosabb: Budapest modern művészi miliőjének kialakításában – mely a modernizmus intézményesülésében manifesztálódott – oroszlánrésze volt. A Nemzeti Szalon titkáraként indult egyesületi tevékenysége, Ernst Lajos vezetése mellett asszisztált a modernek egyre erőteljesebb érdekérvényesítéséhez. A Nemzeti Szalon részéről bekapcsolódott az egyik első modern művészcsoport, a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) ügyeinek intézésébe is. Első jelentős, most már a nevéhez kötődő vállalkozása a Művészház megalapítása volt 1909 decemberében. Azzal a céllal, hozta létre, hogy a Műcsarnoktól és a Nemzeti Szalontól független kiállítóhelyiséget létesítsen a fővárosban, amely elsősorban a modern művészeknek nyújtott bemutatkozási lehetőséget. Így állítottak ki a falain belül a modernek különböző generációi anélkül, hogy egymás érdekeit sértették volna. Nagyszabású, kortárs nyugati kiállításokat szervezett, részben a Művészház segítségével a háború kitöréséig sikerült a magyar művészetnek az európai vérkeringésbe bekerülni.

Egry József: Gondolkodó önarckép. 1932

Rózsa Miklós második jelentős vállalkozása a KUT-hoz kapcsolódott. Noha nem ő alapította a társaságot, de működése egybeesett fénykorának idejével. A társaság tevékenységéhez köthető pozitív mérlege: két folyóirat (KUT, Uj Szin), reprezentatív katalógusokkal kísért kiállítások a Nemzeti Szalonban, külföldi szereplések. A Modern Kiállítás Szervező Bizottság létrehozásával a Tamás Galéria arculatváltását érte el, ezáltal a KUT-tagokat juttatta kiállítási lehetőséghez. A hivatalos, állami mecenatúráért való lobbizás mellett a magánmecenatúra fejlesztése, műpártolók szerzése is az ő érdeme volt. Ő maga ugyan nem volt gyűjtő, de Oltványi-Ártinger Imrének, vejének a kortárs művészetbe történő bevezetésével lényegében a Gresham-kör asztaltársaság egyik generálóját is tisztelhetjük benne, melyet a KUT „elégtelen működése” hívott életre. A külföldre emigrált magyarokat hívta újra a KUT kiállításaira, a korszakban egyedülálló módon a Bauhaus szellemében dolgozó építészek munkái gazdagították a KUT tárlatait.
Rózsa határozott egyénisége, szenvedélyessége azonban nem mindig találkozott a KUT-tagok helyeslésével. Ahogyan korábbi vállalkozását (Művészház) hangos botrányok kísérték, úgy a KUT-ban való működése sem volt zökkenőmentes. Az első látványos szakítás Vaszary János KUT-ból való távozása volt, nem sokkal Rózsa színre lépése után. A KUT lényegében Vaszary irányítása alatt fejlődött ki, aki igyekezett saját pozícióit erősíteni. Egyrészt művei számban jelentősen domináltak a kiállításokon, másrészt a progresszív művészet utánpótlását a saját (és Csók) növendékeiből összeállt UME (Új Művészek Egyesülete) tagjaiból kívánta megoldani. Vaszary elképzelése megbukott azáltal, hogy az UME tagjait nem vették fel együttesen a KUT-ba, másrészt Rózsa reorganizálta az addig szabad asztaltársaságként működő csoportot, jelentős műpártolótagság bevonásával. Kapcsolatainak köszönhetően a hivatalos kulturális elit bekapcsolásával erősítette a KUT és ezáltal a saját pozícióit. A terve, hogy a modern művészetet hivatalossá tegye, végül is elbukott. Egyrészt a jelentős támogatást magáénak tudó Vaszary távozása révén szétszakadt a modernek tábora. A modernek gyengülését, egymás ellen való acsarkodását kihasználva a műcsarnoki művészek lobbizása sikeresebbnek bizonyult a hivatalos körökénél. A Magyarországra is begyűrűző világgazdasági válság pedig meghiúsította a kulturális kormányzat élén Klebelsberg Kunó nagy ívű terveit. A kulturális vezetésben történt váltás (Karafiáth Jenő) pedig végképp megpecsételte a modernek sorsát (mind Vaszaryét, mind Rózsáét). A Rózsa által épített „légvár” (Bernáth Aurél kifejezése) összeomlott, például a KUT 1931-ben már önálló kiállítást sem tudott szervezni.
Rózsa felesége révén bekerült az egyik legjelentősebb bankárdinasztia, a Madarassy Beck család körébe. Ennek következtében élete során anyagi gondokkal nem kellett számolnia. Míg lelkületében a legprogresszívebb törekvések támogatója volt (pl. a kommunista Munka-kör fiataljait protezsálta), addig családi hátterének köszönhetően politikai nézeteiben a konzervatív-liberális elithez állt közel. A kommün alatt A Hét egyik vezető újságírójaként fogalmazta meg kritikáit a Károlyi-rezsimmel, majd a kommunista diktatúrával szemben. A húszas évek elejének egyik legjelentősebb kulturális vállalkozásában, a Corvin mozi létrehozásának egyik kezdeményezőjeként a Horthy-korszak legbefolyásosabb politikusaival ült egy kuratóriumban. Rózsa éppen erre a kapcsolatrendszerére számított, amikor belefogott abba az eleve lehetetlennek tűnő vállalkozásba, hogy a többségében baloldali gondolkodású modernek érdekeit a legmagasabb politikai szinten képviselje. A nehézségekre és az ellentmondásra utalnak az önarcképeken megfogalmazott dedikációk is. Kádár Béla például így ír: Rózsa Miklós! Még nem tettük le a fegyvert, van még mit mondanunk. Márffy a harcos évek emlékéül ajánlja portréját, Berény a halaszthatatlannak gondolt közös igyekezetek emlékére, Csorba Géza pedig a rossz gazdasági viszonyokra utalt feliratával.

Göllner Miklós. Önarckép. 1932

Az ajándékozók között a legkülönbözőbb generációk képviselőit találjuk. A legidősebbek közé az egykori Művészház kiállítói tartoznak: Kádár, Scheiber, Schönberger, a Nyolcakból Márffy, Czóbel és Berény. A Párizsba emigrált, a Tamás Galéria kiállításaiban tevékeny szerepet vállaló Walleshausen Zsigmond, az örökös KUT-tagok, Bor Pál, Vörös Géza, az egykori „új progresszív” kiállítók közül Schubert Ernő, Göllner Miklós is ajándékoztak. A legfiatalabb művész Bartha László, aki karrierjét szintén a KUT-ban alapozta meg, de már nem a Rózsa alatti periódusban. Ő Bernáthhoz, Kmettyhez, Ferenczy Noémihez, Szőnyihez, Szobotkához, Egryhez, Vilthez, Berényhez, Novotny Emil Róberthoz hasonlóan a Gresham-törzsasztal egyik tagja volt, akikkel Rózsa szoros kapcsolatot ápolt a KUT-ból való távozása után is.
Az önarcképgyűjteményhez ebből a szempontból szorosan kapcsolódik Oltványi Imre 50. születésnapjára, a Gresham társaság által 1943-ban készített fényképes tabló. Itt a középpontban elhelyezkedő Oltványi mellett tűnik fel „Bátyuska”, éppen abban az esztendőben, amikor Szőnyi megfestette portréját önarcképgyűjteménye záróakkordjaként. Az 1943-as esztendő nemcsak az önarcképgyűjtemény lezárását jelentette, de egy korszakét is. Ebben az évben tartotta utolsó kiállítását a KUT, melynek működését először a nyilas hatalom, majd véglegesen a kommunista diktatúra akadályozta meg.
Miután a lapok keletkezési ideje az 1929–1943 közötti periódusra tehető, nehéz egységet találni. Annyi bizonyos, hogy Vörös Géza 1932 júniusával keltezett kettős portréja az egyik legelső a Rózsának dedikált lapok közül. Tehát az ötlet, hogy egy ilyen gyűjtemény létrejöjjön, már közvetlenül Rózsa távozása után megszületett (1932. május). Több fázisban adták át a lapokat. Egy biztosan körülhatárolható csoportot ez év karácsonyán átadott művek jelentik (Márffy, Berény). Szintén 1932-es datálású Bor, Egry, Göllner, Vaszkó Ödön műve. Bernáth Aurél a Gresham-asztalnál rajzolt önportréját nyújtotta át Rózsának 1937-ben. A készülési időnek megfelelően tükröződnek a stílusjegyek egyes portrékon. Vaszkó Ödön a Neue Sachlichkeit naiv modorában ábrázolja magát, Berény az art deco dekoratív frappáns megoldását nyújtja, Vörös Géza kettős portréja a l’École de Paris hangulatát idézi. Kmetty műve a kubizmus jegyeit hordozza, Schubert Ernő a konstruktivizmust és a kubizmust egyesíti, Scheiber Hugó 1930 körüli kubo-expresszív stílusát ismétli. Mások stílusoktól függetlenül rajzolják magukat. A „lélekbetekintő” (Farkas Zoltán kifejezése) lapok közé sorolhatjuk Egry József és Kádár Béla portréját. Minden portré más és más, melyek híven tükrözik a KUT sokféleségét is.
Az önarcképgyűjtemény kifejezi azt a szoros érdekszövetséget, egymásrautaltságot és együvé tartozást, ami művészt, gyűjtőt, esztétát, művészetszervezőt elválaszthatatlanul összeköt a művészet világában, akkor is, most is.

2007/3. 64-67. o.