Egyetemes tehetséggel a közép-európai történelem vad hullámverésében. Töredékes portré dr. Szász Jánosról, aki jogászdoktorként lett fényképész, fényképészként fotóművész, majd fotóművészből tanár és idegenvezető. Az okok: osztályidegen származás, meg nem alkuvó profizmus, zöld hályog. Elégtétel egy kiváló pécsi fotósnak.

Todo o Nada – Minden vagy semmi

Mario Testino ötvennégy képet bemutató legújabb kiállítása a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban várja szeptember közepe óta az igazi high-fashion kedvelőit. A kiállítás címe, Todo o Nada (Minden vagy semmi), Testino állandó, két alapvető alkotóelemére utal – divat és meztelenség. A világhírű, legendás perui fotós megint egy izgalmas összeállítással tiszteleg örök témája, a Nő előtt. Letisztult, érdekes, intim beállítások, hihetetlen szépségű modellek, színésznők.

A világ egyik legrangosabb fotós vására, a Paris-Photo tekintetét éppen a mi régiónkra, Közép-Európára vetette. Így november közepén, az eddig is rendszeres kiállító Vintage-zsal együtt már három magyar galéria viszi ki áruját a nemzetközi fényképbörzére. Ezen ma már meg se lepődünk, pedig a fotóval való kereskedés nem mindig volt magától értetődő. Egy dörzsölt volt CIA-ügynöknek kellett utat törnie a fotógalériák előtt, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban. A 20. századi fotókereskedés története madártávlatból és békaperspektívából egyszerre.

Az előző számban „leleplező cikk” látott napvilágot Robert Capa A milicista halála c. képével kapcsolatban (miszerint a kép „hamis”, megrendezett). E cikkben jó pár motívum zavaró a művészet és a fotográfia szerelmesei
számára, de nem az, hogy a kép esetleg megrendezett...

MOME diploma 2010 különdíj
Az Artmagazin díjat alapított, amelynek nyertese minden évben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Tanszékén diplomázó hallgatók közül kerül ki.Az idei év nyertese a fotográfia szakos Tóth Barnabás.

„Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.”
Juhász Gyula: Fotográfiák

Míg Robert Capa a 20. század világhírű krónikásává, egyik legismertebb és legjelentősebb fotográfusává vált, addig a legendás fényképészpáros másik fele, a társ, a partner, a barátnő, Capa híresen nagy szerelme, akivel szó szerint vállvetve végigexponálták az első médiaháborút Spanyolországban, Gerda Taro feledésbe merült.

„Személyre szabott tárgy” rovatunk szerzői egy-egy számukra fontos műtárgyról mesélnek – szubjektíven. Ezúttal Markója Csilla művészettörténész mutatja be Nádas Péter Önarckép szélharanggal című fényképét. A mű 2009. október 22. és 2010. január 10. között volt látható a Stuttgart melletti Fellbach városka galériájában, azon a tárlaton, aminek anyagát az író maga válogatta
1959 és 2003 között készült fényképeiből. A kiállítás kíséretében megjelent Nádas Péter Schatten an Mauern (Árnyékok a falakon) című fotóalbuma, melyhez az utószót Joachim Sartorius írta.

„A világ legnagyobb háborús fotográfusa” védjeggyel Robert Capa-kiállítás járja az országot, miután az állam megvásárolta az International Center of Photographytól a magyar származású fotóriporter számos felvételét. Capa-lázban égve jogos a kérdés: hogyan születettek a fotográfia legendái a baloldali propaganda és a CIA, a menedzserek és az értelmiségiek össztüzében? Kik és hogyan állítottak szobrot Capának a halála után? Megrendezett volt-e a milicista? Valóban Capa kezében volt-e akkor a kamera? Mi történt a D-Day negatívjaival? Mi mindent tett meg Capa a sikerért?
 

Kepes György (1906– 2001) születésének centenáriumára
Száz esztendeje, 1906. október 4-én született Kepes György a Heves megyei Selypen. Olyan családból származott, ahol az írástudás és a világ megismerésének vágya meghatározó erejű volt. A 19. század végén volt egy orvos sarkkutató a családban Kepes Gyula (1847–1924) személyében, de akadt köztük filozófus, ügyvéd, szabadságharcos, diplomata, mûfordító és újságíró is, itthon a család legismertebb tagja valószínűleg, a ma már médiasztárnak számító Kepes András. Elsősorban az ő, valamint mûvészek, tisztviselôk és szakemberek együttes erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az életmű 1991-től Egerben, a Kepes György Vizuális Központban megismerhetô.

2007 őszén igazi nehézbombaként robbant be a hazai művészeti életbe Szilágyi Sándor Formabontók I., Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. című monográfiája és a könyvet megelőző kiállítás. Szinte minden, a hazai képzőművészeti életben jegyzett sajtóorgánumban megjelent az eseménnyel kapcsolatos kritikai írás, amelyek a visszafogottól az igen éles, már-már személyeskedésbe hajló hangvételig terjedtek.

Nem járhatott messze az igazságtól William M. Ivins, amikor 1952-ben megjelent, s alig ötven év elteltével A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címmel magyarra is lefordított könyvében feltételezte, hogy 1800 és 1900 között több sokszorosított kép keletkezett a világon, mint a korábbi időszakokban összesen. A 19. század közepétől, a rotációs nyomdagép feltalálásától az illusztrált könyvek, folyóiratok, újságok mindennapi fogyasztási cikké váltak.
 

Szilárdi Béla absztrakció és figuralitás között egyensúlyozó, transzavantgárdból táplálkozó festészete nem ismeretlen a hazai kiállításjárók körében. Annál inkább mozgalmas élete! Az idősödő festő egy regényes visszaemlékezésben vet számot múltjával, izgalmas élete egymást követő állomásaival. Vannak művészek, akik mindig rosszkor vannak rossz helyen – Szilárdi Béla nem ilyen, ő mindig a legjobb pillanatban érkezett, vele született érzékkel talált oda mindig a legforróbb aktualitáshoz.
 

Nem járhatott messze az igazságtól William M. Ivins, amikor 1952-ben megjelent, s alig ötven év elteltével A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címmel magyarra is lefordított könyvében feltételezte, hogy 1800 és 1900 között több sokszorosított kép keletkezett a világon, mint a korábbi időszakokban összesen. A 19. század közepétől, a rotációs nyomdagép feltalálásától az illusztrált könyvek, folyóiratok, újságok mindennapi fogyasztási cikké váltak. A pontosan és korlátlan mennyiségben megismételhető képek számának exponenciális növekedésében azonban ennél is fontosabb szerepet játszott a fényképezés, illetve a fényképek nyomdai sokszorosítását lehetővé tévő fotómechanikai eljárások feltalálása és elterjedése. Az arányok változását jól érzékelteti, hogy míg a felvilágosodás korának egyik legtermékenyebb, több mint négy évtizeden keresztül tevékenykedő könyvillusztrátorának, Daniel Chodowieckinek az oeuvre-je kb. 2500 rézmetszetet tartalmaz, addig Borsos József közel húsz év alatt – mint Farkas Zsuzsa monográfiájából kiderül – 48 000 negatívot és több százezer fényképmásolatot készített. 

Bár a fénykép iránti vásárlókedv felélénkülésével sorra születnek a fotóvásárok szerte a világon, a műfaj koronázatlan királya még mindig a Paris Photo. Idén november 18–20. között tizenharmadjára gyűltek össze a 19. századi, a modern és a kortárs fotográfia a francia fővárosban. A szervezők savanyú összesítése szerint a standokon mérsékelt forgalom zajlott, de a látogatók száma (40 ezer) rekordot döntött. A részt vevő 102 kiállító – galériák és kiadók – 23 országot képviselt.
 

Zolnay Pál 1973-ban bemutatott Fotográfia című filmjének főhősei – a fotós, a retusőr és az énekes – vidékre utaznak, ahol házról házra járva ajánlják fel a helybelieknek, hogy fotót készítenek róluk és környezetükről, illetve amennyiben erre igény van, felújítják régi képeiket. A fényképek ürügyén zajló beszélgetésekből megrázó sorstörténetek mellett a fotós és a retusőr konfliktusa rajzolódik ki, mindebből pedig a dokumentum és fikció általános ellentmondása. Ez az alapvető ellentét a fotótörténet kezdetei óta számtalan formában bukkant elő, legélesebben pedig azóta, hogy a hetvenes évek végén megtörtént a műfaj újraértékelése, többek között a Douglas Crimp által is hangsúlyozott „deviáns fotográfiai gyakorlat” megjelenésének hatására. Akár dokumentációról, akár fikcióról van szó, ami abban az évtizedben még „devianciának” számított, mára nagyrészt beépült a főáramba. Ha például ma valaki meztelen emberekről készít képeket, akkor a téma szűkebb meghatározásában vagy a formai megoldásokban nagyon erős provokatív szándék megléte kell ahhoz, hogy a fotós átlépje a közízlés virtuális vagy valós határát. Más vizuális művészeti ágakra ugyanígy jellemző a „deviancia” határainak kitolása.

A fotográfia sokáig azonos volt a meg nem kérdőjelezhető realitással, a valósággal magával. Majd az utóbbi egy-két évtizedben – főként a manipuláló médiának és a digitális fényképezőgépeknek köszönhetően – már a fotónak sem hiszünk. A Pécsi Galéria Kiterjesztett Valóságok címmel olyan fotósokat gyűjtött össze, akik szabadon élnek a fénykép új lehetőségeivel.

A nagy múltú BÁV Zrt. tavaly tavasszal indította útjára a nagy sikerű Mesélnek a Műkincsek című előadás-sorozatot. A Bécsi úti központban tartott esti rendezvényeken eddig már szóba került a rejtélyes Seuso-kincs ügye, a műkereskedelemben felbukkanó zsidó szakrális műtárgyak, az antik fegyverek, P. Bak János festészete, a nemzetközi műkincspiaci trendek és az ellopott remekművek sorsa is.

A Szépművészeti Múzeum ez év nyarán megint világsztárokat felvonultató tárlattal örvendezteti meg látogatóit. A kiállítás különlegessége, hogy a hazánkban a hagyományos művészeti ágak mellett kevésbé favorizált műfaj, a fotográfia mestereinek műveiből ad válogatást, ráirányítva a figyelmet arra az ellentmondásos helyzetre, hogy míg a fotó művészetként való elismertsége igencsak gyerekcipőben jár Magyarországon, nincs még egy olyan művészeti ág, amelynek nemzetközi vérkeringésébe az ország ennyi élvonalbeli alkotót adott volna.

Az alkotások mögött rejtôzô történetek, a mûvészek személyes kapcsolatai nyomán kibontakozó kölcsönhatások tára kifogyhatatlannak látszik a mûvészettörténetben. A Magyar Vadak címû kiállítás is számos érintkezési pontra világít rá a 20. század eleji francia és magyar mûvészeti élet körébôl. Ilyen többek közt Czóbel Béla és Kernstok Károly közös, Rippl-Rónai Józsefhez írt levele, amelyre Szücs György hívja fel a figyelmet a kiállítás katalógusában (1). A Párizsból, 1908. február 23-án keltezett levélben Czóbel mellékelten „Matisse reprodukciókat” küldött idôsebb festôtársának.