Amikor pályája elején bekopogtatott egy New York-i galériába és megmutatta a rajzait, még elküldték, jöjjön vissza, ha majd fest. Mára, nem kis részben neki is köszönhetően, a rajz a többi papíralapú műfajjal egyetemben kiszabadult a fiókokból és elfoglalta helyét a galériák és a gyűjtők falain. William Kentridge esetében még tovább jutott: a vetítővászonra, sőt egyenesen a New York-i Metropolitan Opera színpadára.

Beszélgetés Csák Ferenccel, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójával

Legutóbb Faur Zsófi galériájában láthattunk mustrát ebből a hol zavarba ejtő, hol lenyűgöző, zsúfoltan is szellős, mert szellemes életműből.

Szép az a Bauhaus stílusban, a Tettye oldalába épült családi ház, amelyben lakik, de első körültekintésre is kicsiny: mozdulni is alig lehet benne a felhalmozott Gellér-festményektől, -szobroktól, -kerámiáktól. A legtöbb befutott művész alig őriz néhányat a munkáiból, azok rég más helyeken élik az életüket. Szívesebben tudná Brunó is (mindenki így hívja a művészvilágban) inkább másutt a műveit, legalább az itt maradottak nagy részét? Vagy nem tud nélkülük élni? 

Petrányi Zsolt a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet éléről került 2005-ben a Műcsarnok főigazgatói posztjára. Működése alatt nyerte el a magyar pavilon az Arany Oroszlán-díjat, egyébként először a több mint száz éve megrendezésre kerülő Velencei Biennálék történetében. Újabb pályázatát már nem fogadta el a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Rt., így január 31-én megvált a Műcsarnoktól. Az Artmagazin az elmúlt öt évről kérdezte. 

Ahhoz a festőcsoporthoz tartozik több évfolyamtársával, pl. Fehér Lászlóval,
Nyári Istvánnal, akik legnagyobb kedvvel a környező késő kádári társadalom
tárgykultúrájának banalitását jelenítették meg vásznaikon. (Idesorolhatom
talán Kocsis Imrét, Lengyel Andrást és Barabás Mártont is.) Regős azóta is
következetesen alkalmazza ezt a végső soron pop-artos módszert.
 

Bécs tökéletes szuvenír-nyersanyagot faragott Gustav Klimtből: háromcentis Szecesszió Háza csillámhóeséssel, csókolózó pár narancssárga esernyőn, 135 millió dolláros Adele-portré hűtőmágnesen. De hogyan álljunk a Klimt-brandhez, a romlott kurtizántekintetek, az erotikus nőalakok, a századvégi dekadencia és aranymustrák kisszerű birodalmához? Erről kérdeztük bécsi irodájában az osztrák főváros egyik legsikeresebb múzeuma, az Albertina kurátor asszonyát, Marian Bisanz-Prakkent, aki nemcsak a századfordulós művészet nagy szakértője, de a Szépművészeti Múzeum Nuda Veritas című kiállításának a rendezője is. Ki inspirálta Klimtet, min vesztek össze a szecessziós művészek, mi az a szentélyművészet és mit tartogat a 2012-es esztendő az art nouveau kitartó rajongóinak.

Nem emlékszem rá az Eötvös Gimnáziumból, mert három évvel alattam járt. Most tudom meg, hogy „mellé” is járt: Varga Nándor Lajos szabadiskolájába. Festményein vásári, középkori-monarchiabeli figurák, intrikák, borzalmak közepette folyton feltűnik az időtlen Lovag, aki ő maga.

A rendszerváltás után közvetlenül korábbi megyei művészeti referensként került a műkereskedelembe, ahol – két év képcsarnoki „tanulás” után – majdnem tíz évig vezette a Bizományi Áruház akkor megnyílt Kortárs Galériáját. Annak megszűnése után a cég Aukciós Irodájának élére került, ám három év után elváltak útjaik, s Fertőszögi Béláné visszatért – ahogyan ő mondja – „a humánusabb művészeti életbe”.

A Szépművészeti Múzeumban szaporodnak a remekművek: a korábban is meglévő műtárgyak alá jól csengő művésznevek kerülnek, de műkereskedések és magángyűjtemények mélyéről is bukkannak elő később „új szerzeménnyé” váló művek. Tátrai Vilmos, a Régi Képtár főmuzeológusa – bő negyven kiemelkedő attribúcióval a háta mögött – beszélt nekünk a ritka kincsek felfedezéséről, beazonosításáról – vagyis a művészettörténet napos oldaláról. Szerencsés véletlenek, attribúciós gólpasszok, hedonista tudósok és a megunhatatlan itáliai reneszánsz, Taddeo Gadditól Tizianóig.

A magyar művészeti élet mostanra tudta feldolgozni Birkás Ákos 2000-ben
bekövetkezett stílusváltásának sokkját. Mára talán már nem keltenek megdöbbenést az újságok etnikai konfliktusokkal, politikai zavargásokkal foglalkozó oldalairól ismerős képei, amelyek a robbanással fenyegető témákat finom vonalakkal, vékony rétegben felvitt élénk színekkel, egyszerű kompozícióba
adaptálják. Noha Birkás Ákos – az Arte tvcsatorna portréfilmjének tanúsága szerint – a kollektív feszültségek mögött is a személyes élet megoldatlanságait, a gyerekkorban, a neveltetésben gyökerező belső életproblémákat kutatja, sajátjaiból nem sokat árul el.

Zömök, kinézetre bivalyerős, mégis a legtörékenyebb anyaggal dolgozik: üveggel. Káprázatosan hajlékonyak újabb művei, megmunkálási fokuk, kiszámítottságuk maximális. Megannyi gondosan megtervezett, mégis szeszélyesnek tetsző kaland. A látszólagos öntörvényűség mögött szigorú törvénytiszteletet találok.
 

Azt mondja, húszezer műtárgyat adott el életében, és arra büszke, hogy ezek közül soha egyetlenegyet sem hoztak vissza neki. Akkor lett műkereskedő, amikor ilyen foglalkozás szinte még nem is létezett Magyarországon, és akkor szállt ki az üzletből, amikor a műtárgypiac éppen a topon volt. Szekeres Anna a Centrál Kávéházban ad randevút az interjúhoz, amikor belép, azonnal talál ismerőst, akivel gyorsan vált néhány mondatot, majd egy kávé és egy gyümölcslé mellett két órán át mesél a kezdetekről, a „régi szép (műkereskedelmi) időkről”.

Ézsiás István munkálkodását figyelve, két dolog tűnhet a szemünkbe: műveinek címében nagyon gyakran tiszteleg a modernizmus úttörői előtt, illetve az általa szervezett közös szobortárlatok Magyarország (és a világ) számos csücskébe eljutottak. Szenvedélye a csoportos megmutatkozás, ezúttal azonban hadd halljunk most az egyetlen és egyéni Ézsiás Istvánról!

A nagyszerű Csiky Tibortól a „Csiky Akadémián” tanult szobrászatot, mint többen, más szobrászok is. Nagámi (Nagy Gábor Mihály) azóta is az ott tanultakból él. De hogyan él és miből? S ebből mi áll csak rá, és mi a többi magyar szobrászra is?

Újabb képein mindenütt hálók, ezek domináltak október–novemberi, Ráday Galéria-beli kiállításán és a róla szóló új könyvben. Meg merjem-e kérdezni, hogy fél évszázad elteltével is még mindig a börtönrácsok emlékei a képeit behálózó alakzatok?

 

A fényesre polírozott, indiai motívumokkal festett babák és az ugyanezt a figurát feldolgozó, hatalmas festmények közt úgy mutattak a budapesti műkedvelők, galériások és művészek, mintha egy hollywoodi filmben lennének, ahol a főhős egy látványosan elit művészeti partin tűnik fel.
Chintan Upadhyay indiai művész alkotásai ugyanis mintha összefoglalnák mindazt, amit jelenleg a cutting edge képzőművészet jelent a médiában.

 

2007. június 8-án bombaként robbant a hír: az esztergomi studiolo reneszánsz falképeit Sandro Botticelli készítette. A szenzációs felfedezés mögött a restaurálásokat tíz éve vezető Wierdl Zsuzsanna és az ELTE művészettörténeti tanszék professzora, dr. Prokopp Mária kutatásai álltak. A Firenzében bejelentett új attribúciót felkarolta a politika és felkapta a média – csak a szakma fogadta hűvös elutasítással. Művészettörténész-körökben sokan csóválták a fejüket, de a nyilvánosság előtt kevesen vállalták fel véleményüket. Dolgozhatott-e egy sztárfestő az esztergomi várhegyen? Miről árulkodnak az átfestések alól előkerült eredeti ecsetvonások? Működhet-e a stíluskritika a nedves vakolatra készült alárajzolás és alászínezés alapján, ha a freskó felső rétege, maga a „festmény” lekopott? És főként: mekkora művészeti piacot jelentett a quattrocento Magyarország? Az Artmagazin a falkép restaurátorát faggatta az elmúlt évtized legnagyobb vihart kavart hazai régészeti felfedezéséről, a lekapart rétegekről, a Botticelli-attribúción ülő átokról és a legújabb hipotézisekről.

Glenn Brown negyvenes évei közepén járó, csendes, nehezen oldódó férfi. Budapesten a Ludwig Múzeumban, az életművét bemutató kiállításon találkozunk. Finom szürke gyapjúzakóban érkezik, rövidre vágott ősz haja van és szemüveget hord – olyan, mintha az oxfordi egyetem könyvtárába menet zavarnám meg. Nem szeret interjút adni, fényképezni, filmezni egyáltalán nem is engedi magát. Többször elmondja, hogyha valami nem tetszik neki, arra nem fog válaszolni, biztosítom, hogy ez szíve joga, mialatt ő kurátorára néz, aki folyamatosan nyugtató pillantásokban füröszti.

Még március 7-ig látható  a Ludwig Múzeumban a Keleten a helyzet című  videó-válogatás, amelynek alapjául az úgynevezett Transitland-projekt szolgált. A projekt két magyar résztvevőjével, Kálmán Ritával és Stepanović Tijanával – akik egyben a kiállítás kurátorai is voltak – Keserű Luca beszélgetett.