Ahhoz képest, hogy mekkora kincseket őriznek a múzeumokban, egész ritkán kerül sor rablásra. Azért is érte a széles közönséget meglepetésként a február 15-én kelt furcsa hír: két Árpád-kori kőfaragványnak lába kelt a Magyar Nemzeti Galériából. 

Két ismert Vaszary János-kárpit nagyméretű, pasztellel készült terve: lappangó művek, amelyek váratlanul „estek ki” a Széchényi Könyvtár egyik gyűjteményének szekrényéből. Hogy kerülhettek a Nemzeti Könyvtárba? És ki melyik oldalt ül egy falusi esküvőn – avagy megfelelő oldalukról nézzük-e a kárpitokat évtizedek óta?

Búvárkodás a pesti ipartörténet mélyén. A tetőcserepek, a saját szabadalmú keramitkockák és az elektromos szigetelők árnyékában dísztárgy-szekció is működött a kőbányai Drasche-gyárban. Jó másfél évtizeden keresztül kiváló szecessziós és art deco iparművészeti tárgyak készültek itt. Majd jött a gazdasági válság, a nippek és az államosítás. Kései igazságszolgáltatás egy elfeledett, letagadott díszkerámia-gyárnak.

Amikor a KÉVE szellemi atyja Szablya-Frischauf Ferenc az 1910-es években lakásművészeti-tervezés órát tartott, azt kérte harmadéveseitől, hogy tervezzék meg egy munkás, illetve egy kishivatalnok hallját, ami – a korszak egyre kisebbedő lakásaival számolva – egyúttal a lakószoba és az ebédlő funkcióját is betölti. Kiss Éva művészettörténész remek összefoglaló munkájában egy egészen rövid, mintegy szűk harminc évet felölelő időszak bútorterveit és tervezőit mutatja be.
 

A magyar szecessziós bútortervezők gazdag – és rendszerint nevesíthető – életműve már igazán megért egy könyvet. Meg is jelent Somogyi Zsolt kötete a témában az Iparművészeti Múzeum most zajló nagyszabású kiállításához kapcsolódva. A könyv formába öntött katalógus sorra veszi az összes fontos bútordarabot, irányzatok szerint csoportosítva.

A hazai bútorművesség hosszú-hosszú ideig engedelmesen követte a nemzetközi divatokat, az empire-től a tonettszékig. A századfordulón ütötte fel a fejét az egyénieskedés, ekkor született meg (építészeti intencióra) az első valóban nemzeti stílus, a magyaros szecesszió. Az ízig-vérig modern nyugati irányzat a népi motívumok beolvasztásával találta meg az utat a meglehetősen konzervatív ízlésű hazai polgárság szívéhez.

A 12. századból már írásos forrásokkal rendelkező muranói üvegművészet erősen ellaposodott az utóbbi időben. A Velence melletti kis sziget hajdan a világ legfelső elitjét szolgálta ki luxusminőségű tükrökkel és üvegcsillárokkal, ma elsősorban a tömegturistának gyártja a tucat csecsebecséket. Azért is volt nagy meglepetés az idei Velencei Biennále kapcsolódó rendezvénye, a Glasstress, ami a legjobb kortárs művészek – videoanimációtól az installációkig terjedő – munkáit vonultatta fel. (Ebbe beletartoztak Jan Fabre maguk alá piszkító, párkányon üldögélő galambszobrai és Mona Hatoum tarka üveg kézigránátjai is.)

A magyar származású dr. Gyugyi László a budapesti Műszaki Egyetemen végzett villamosmérnökként, majd 1956 után külföldi egyetemeken tanult tovább. A műszaki képzettség mellé a tudományok mestere és a filozófia doktora fokozatokat is megszerezte, majd mérnökként dolgozott, először Angliában, aztán az Egyesült Államokban, Pittsburghben. Évtizedekig volt a Westinghouse nevű kutatási, fejlesztési cég stratégiai kutatásainak vezetője. Nevéhez 78 amerikai szabadalom, ötvennél több szakmai publikáció és két könyv megírása fűződik. A Zsolnay-kerámiákat az 1970-es évek elejétől kezdte felkutatni, s az évek során nagyszabásúvá bővült gyűjtemény 2002-ben részt vett az Iparművészeti Múzeum és a Pécsi Zsolnay Múzeum által New Yorkban szervezett Zsolnay-kiállításon, most pedig a New York-i magyar kulturális évad keretében rendeztek bemutatót 167 darabjából a Forbes Magazin galériájában.

Hat nyeregtáskalap, két töredék és egy imaszőnyeg. Tizenkilencedik századbeli nomád asszonyok szőttesei. A legegyszerűbb, egyetlen motívumot ismétlő szőtt minták ideális bevezetést adnak a kilimológiába, a tradicionális szőtt és csomózott szőnyegek tanulmányozásába. Az ilyesféle, iparosodás előtti nomád szőttesek aránylag egyszerű kompozíciói ötletes, eredeti rajzbeli és színhasználati improvizációk által kelnek életre. A két kurdisztáni táskalap például a majdnem azonos középmező motívumaik és alaptervük ellenére mégis
meglepően különböző képet ad. A két szőnyegnek méreteiben, színvilágában, valamint mezőmotívumaik közepében rejlő apróbb különbségein túl vannak olyan markáns vonásai is, amelyek egyedivé teszik őket.

A metrón rohanva átfutom Lesznai Anna életrajzát, zárásig van még három órám, csak elég legyen, sebtében váltok egy diákjegyet 180 forintért, engedélyt szerzek a fotózáshoz, még arra is marad egy percem, hogy a múzeum könyvesboltjában körülnézzek: sajnos a kiállításhoz semmi katalógus! Most azon gondolkozom, hogy én, egyszerû halandó – és szerintem rajtam kívül még vannak így egypáran – néhány órája azt sem tudtam, hogy megboldogult Lesznai Annával már nem fogok tudni a képzômûvészetérôl, vagy iparmûvészetérôl, vagy mirôl is, személyesen beszélgetni, több tudáshoz az Art shop sem igyekezett segíteni. De ami késik, nem múlik, immár jegyzetekkel felszerelkezve vágok át a nyolc állandó és tizenhat idôszaki kiállításon, hogy végre kétteremnyi mennyiségben zúduljanak rám az új információk. Az ajtóban kék lepkés tarisznyát nyom kezembe a barátságos teremôr úr, ez múzeumpedagógiai kellék, van benne zsírkréta meg filctoll, hogy a lurkók lemásolhassák a 3x3 méteres falikárpit kacskaringós-szecessziós indáit, ha esetleg kedvet kapnának. A sikerélmény nem garantált, de a tarisznya kedves.