„E sorok írója kevés híján fél százada Közép–Itália félreeső csöpp városkáit járva még látta, hogyan csillant fel a fogadósok szeme a hírre, hogy vendégük Pulszky Károly földije, és hallotta szájukból a még frissen élő történetet arról a férfiúról, akihez foghatóan – a lelkes elbeszélés szerint – nem nyomozott ki, nem vásárolt és nem szállított el képet senki.” (1) Fülep Lajos

Mit szeret az ember az olaszokban? Többek között azt, hogy Róma legfontosabb kiállítóhelyét, ahol a nagy sztárkiállításokat rendezik, egyszerűen csak a Quirinale (Róma hét dombja közül a legmagasabb) lóistállóinak hívják (Scuderie del Quirinale), és még azt is, hogy a Lorenzo Lotto-kiállítás egyik fő támogatója a helyi rész-Szerencsejárék Rt., az Il Gioco del Lotto. 

Mi történik a művészettörténet-írás ligeteiben, ha egy képet nézve még az sem teljesen világos, pontosan milyen jelenetet is ábrázol a mű? Hogyan vesznek el információk – sőt néha maga a kép darabjai is – és aztán milyen értelmezési kísérletek épülnek a megmaradt alapokra? Szellemtörténeti kalandozás Lorenzo Lotto Budapesten őrzött  kulcsműve kapcsán. 

Új típusú műtárgyvásárlási szokás kezd elterjedni Nyugat-Európa múzeumaiban. A válság miatt pénzügyi zavarba került brit arisztokraták sorra kérik vissza letétbe helyezett régi mestereiket Nagy-Britannia állami gyűjteményeiből.
 

A buszok oldalára felragasztott, drámai keresztrefeszítés-poszterekről már az is tudja, akit nem érdekel: A Munkácsy Trilógia a Nemzeti Galériába érkezett.

Ravennában temették Rómát, Mohácson temették nemzeti nagylétünket. Nemzeti nagylétünk emlékét pedig éppen most temetik Budán, a Nemzeti Galéria kiállításán. Nyilván nem rosszindulatból teszik, mondhatni nem is azért teszik, mert tenni akarnak valamit. Nem akarnak semmit, de a múzeum ilyen műfaj, időnként kiállításokat kell benne tartani. Hogy pontosan miért a nemzeti önkép a téma, azt nehéz megmondani, vagy nehéz nem megmondani, a nemzeti önkép mindig lehet téma. Ha van róla mit mondani.

A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának gazdag gyűjteménye mintegy háromezer festményt számlál. Ennek nagyjából 
egyharmada szerepel az állandó kiállításon, de a raktárban őrzött darabok többsége is a szakmabeliek számára jól ismert, 
szakkönyvekben publikált és speciális időszaki kiállításokon bemutatott mű. Ritka tehát a gyűjteményben az olyan festmény, amely még soha, semmilyen alkalomból nem volt látható a nagyközönség számára. Nem sok esély van rá, hogy ezek közül valamelyiket egyszer csak remekműveknek kijáró fogadtatással vezetik be az elit társaságba, méghozzá a világ egyik legnagyobb presztízsű 
kiállítóhelyén. Most mégis ez történt az eddig leginkább csak leltári számán, 1084-esként emlegetett apró képpel, amelynek 
a londoni Royal Academy of Arts színpadán adatott meg a megkésett debütálás lehetősége. Mellette a feliraton pedig egy 
igazán jól csengő név virít: Luca Signorelli. 

Január végén mindkét nagy aukciós ház megrendezte a saját régi mesterek és 19. századi művek árverését.

A londoni Royal Academy of Arts, a globális kiállításipar egyik legrangosabb szereplője Kincsek Budapestről címmel mutatta be a Szépművészeti Múzeum klasszikus csúcsműveit és a Magyar Nemzeti Galéria pár kedvcsináló büszkeségét 2010. szeptember 25. és december 12. között. Soha nem látott esély, hogy a hazai múzeumszféra kiharcolja az őt megillető figyelmet a nagy nyugati intézmények médiavisszhangos világában. Magyar muzeológusok régóta próbálkoznak szenzációsnak ígérkező nemzeti tárlatok összerakásával, felemás sikerrel. (A Magyar Vadak most éppen Belgiumot próbálja meghódítani.) A londoni bemutató rendezője viszont David Ekserdjian volt, a 16. századi itáliai reneszánsz felkent szakértője, ismert egyetemi professzor és komoly monográfiák szerzője, aki pontosan ismeri a helyi közönség ízlését.

A címbeli tömör és találó megállapítást a népszerű világutazó, Rick Stevens Róma útikönyvében találtam, és mondanom sem kell, eszemben sincs most az amerikai szerzők vagy olvasók földhözragadtságán élcelődni. Stevens sem akart ezzel mindent megmagyarázni, csak azt gondolta, jobb, ha képben vannak a Rómába látogató honfitársak, mint ha értetlenkedve nézik azt a sok meztelen pasast a templomban. Az Albertinában egy kicsit körülményesebben mondják el ugyanezt, de néha tényleg ugyanezt mondják. Részben technikai okokból, mint minden pepecselős kiállításon, itt is megtörténik: a vendégek a kiállítás elején még frissek, és belemennek a pepecselésbe, így aztán az első firenzei időszak rajzai csak nagy türelem árán tekinthetők meg. Ott vannak a Masaccio-másolatok, de az ember nem szívesen lökdösődik, miért pont ezért harcoljunk, van még annyi szoba előttünk, legfeljebb visszatérünk.

A világ egyik legrangosabb fotós vására, a Paris-Photo tekintetét éppen a mi régiónkra, Közép-Európára vetette. Így november közepén, az eddig is rendszeres kiállító Vintage-zsal együtt már három magyar galéria viszi ki áruját a nemzetközi fényképbörzére. Ezen ma már meg se lepődünk, pedig a fotóval való kereskedés nem mindig volt magától értetődő. Egy dörzsölt volt CIA-ügynöknek kellett utat törnie a fotógalériák előtt, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban. A 20. századi fotókereskedés története madártávlatból és békaperspektívából egyszerre.

Egy összeomló antik épület felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is a csendes pusztulásra: a pompeji romterület karbantartása sokkal több pénzt igényelne.

A Szépművészeti Múzeumban szaporodnak a remekművek: a korábban is meglévő műtárgyak alá jól csengő művésznevek kerülnek, de műkereskedések és magángyűjtemények mélyéről is bukkannak elő később „új szerzeménnyé” váló művek. Tátrai Vilmos, a Régi Képtár főmuzeológusa – bő negyven kiemelkedő attribúcióval a háta mögött – beszélt nekünk a ritka kincsek felfedezéséről, beazonosításáról – vagyis a művészettörténet napos oldaláról. Szerencsés véletlenek, attribúciós gólpasszok, hedonista tudósok és a megunhatatlan itáliai reneszánsz, Taddeo Gadditól Tizianóig.

Annyira egyszerű és kézenfekvő az ötlet, hogy csak annak örül az ember, nem vetették el éppen emiatt. Vaszary Vaszarynál, unokaöcs a nagybácsinál, olyan, mintha külsődleges volna, mintha Vaszary Piri filmjeit vetítenék a füredi Vaszary-villában. Bár, azt hiszem, ennek is tudnék örülni, de a Vaszary-kiállításnak jobban.

A tavalyi év nagy művészettörténeti szenzációja volt Hans Kaufmann és Rita Wildegans Van Gogh füle – Gauguin és a némasági fogadalom című könyve. A német kutatópáros új elméletet dolgozott ki a legnagyobb közönségkedvenc, Van Gogh borotvás öncsonkításáról. A botránykönyv szerint ugyanis nem ő maga, hanem festő barátja, Gauguin vágta le Vincent fülét, és nem is borotvával, hanem egy párbajtőrrel! A meglepő elméletet rögtön felkapta a sajtó, de lehet-e tisztán látni a festő alakját körbelengő évszázados ködben? Az új megvilágításban: Szentek Élete, intermittens porphyria, a délfrancia Japán, homoerotikus vonzalom és Gauguin kiélezett tőre.

Zichy Mihály örökzöld. Most éppen a Nemzeti Galéria rendezett egy nagyszabású kiállítást életművéből, amihez készült katalógus is, annak rendje és módja szerint. A Corvina kiadó pedig megjelentetett egy nagyalakú díszalbumot a festő munkásságáról, monográfusának, Gellér Katalinnak a részletes tanulmányával.

A magyar barokk művészet történetét nehéz rossz szájíz nélkül elmesélni. Adva van az erőtől és fantáziától kicsattanó új stílus Rómában és Versailles-ban, majd mindez lecsapódik valahogyan Bécsben, végül pedig egész lesoványodva, elszegényedve és megszürkülve lecsordogál a Habsburgok keleti provinciájába. És már kezdődhet is a magyar barokk művészet dicsőséges története, a közép-európai kismesterek és a többre hivatott tehetségek harca a szigorú fátum által erősen szétzilált gazdasági és kulturális feltételekkel.

Firenze polgármestere kénytelen megküzdeni a több mint száz éve a város tulajdonát képező emblematikus műalkotásért, Michelangelo Dávidjáért, ugyanis a Kulturális Minisztérium kijelentette, hogy a márványszobor a központi kormányzathoz, azaz Rómához tartozik. Az Artdaily jelenti.

A londoni Nemzeti Arckép Galéria bemutatja a maga korában nemzetközi hírnévnek örvendő portréfestő, László Fülöp műveit, az 1912–27 közötti periódusra fókuszálva. László Fülöpöt, vagy ahogy később nevezte magát, Philip de Lászlót egész élete a portré műfajához kötötte.