A magyar művészet egyik legeredetibb alkotója a kilencvenes évek elején induló nemzedéktársaihoz hasonlóan posztkonceptuális: egymásra épülő ironikus, abszurd és mérnöki pontossággal megtervezett projektjei, „termékcsaládjai” a művészet és a valóság peremhelyzeteit vizsgálják úgy, hogy Lakner hol a menedzser vagy a dizájner, hol a növénynemesítő vagy az építészmérnök szerepébe bújik. Interaktív találmányai a kiállítótermekben megszokott viselkedésformákat írják felül, a nyilvános terekben elhelyezett, „rejtőzködő” projektjei pedig a városi terek lakóit késztetik arra, hogy áthangolják a köztérrel kapcsolatos elképzeléseiket.

A hatvanas-hetvenes években a magyar plakát újra feltámadt, jó fél évszázaddal az első aranykor, Bíró Mihály vagy Bortnyik Sándor emblematikus falragaszai után. A korszak egyik kulcsfigurája, a pop-art plakát hazai harcosa Kemény György. Flippergép a pártüdülőben, imperialista pornó, kirúgott reklámosok és habzó szájú vállalatigazgatók. A Nyugat illúziója a Kádár-kor ölén.

Szubjektív körséta München múzeumnegyedének új ékkövében, a két éve megnyílt Brandhorst Múzeumban. Színes kerámiarudak, hi-tech természetes fény, újfestők, pop-art és absztrakt mesterek. Esettanulmány egy lélegzetelállító múzeumcsodáról és élménybeszámoló egy világhírű magángyűjteményről egy sokat látott művész tollából.

Fantasztikusan látványos könyvet jelentetett meg a Taschen a nemzetközi kortárs múzeumépítészet remekműveiről. Meddig lehetnek sikeresek a turista hadakat vonzó expresszív épületkreációk? A műalkotássá minősült, gyakran a funkciótól függetlenedett múzeumok képesek-e hosszútávon is működni? Történeti áttekintés és színes-szagos épületfotók a sztárépítészek egónövelő műfajáról, a kortárs múzeumról. Profi tippek a jövőbe vesző Pesti Múzeum Negyedhez.  

A Műcsarnokban újabb világsztár művész a vendégszereplő: most Michael Borremans nevét kell megjegyeznünk. Szerzőnk még a genti műtermébe is utánament a halk szavú belga festőnek, hogy kipuhatolja a különös hangulatú képek titkait. Egy jól csengő márkanév esete a szürrealizmussal és Stanley Kubrickkal. 

Gondolást még nem, de kínai fagylaltárust és pizzériatulajdonost könnyen találni Velence turisztikai csomópontjain, és a vaporetto menetszelében meglibbenő nyári ruhák azt is látni engedik, hogy a permanens testdíszítésre fogékony európaiak közt nemzetiségre való tekintet nélkül dívik a kínai-írásjegy tetoválás. Ám most nem erről az invázióról, hanem az 54. Velencei Biennálé sokrétű és különböző üzeneteket hordozó hangsúlyos kínai képzőművészeti jelenlétéről lesz szó.

Jól kereső tehetség, ügyes provokatőr, narcisztikus bohóc. Különböző vélemények a legismertebb kínai képzőművészről, akinek az egész világon számtalan önálló kiállítása volt, saját országában azonban még egyetlenegy sem. Nemcsak képzőművészeti alkotásokat, hanem épületeket és emberjogi akciókat is jegyez. Lételeme a kommunikáció, a publicitás, a láthatóság. Az interneten napjának minden percét megosztja – életvitele a legfontosabb alkotása. 

Ed Templeton 1972-ben született, Los Angeles mellett nőtt fel. Tinédzseréveit a gördeszka és a punk zene határozta meg, nagyon fiatalon lett hivatásos gördeszkás és csak 21 volt, amikor saját streetwear céget alapított. Szenvedélyesen fest és rajzol, Schiele, Balthus, David Hockney voltak rá nagy hatással. Fotózik is, fiatal kora óta, máig analóg géppel és maga hívja elő a képeit, amikkel maga, felesége, barátaik, családjuk életét, gördeszkás turnékat, partikat, edzések sérüléseit dokumentálja. 

A hazai közegben a kiállítások kapcsán főleg az ún. intézményi sztárkiállításokról esik a legtöbb szó, pedig a sztárkiállítás kifejezést úgy is megközelíthetnénk, hogy a (művész)sztárok kiállítása. Ebből a szempontból mindenképp figyelemre méltók Tót Endre ez évi megjelenései a nagyvilágban.

A neves zürichi művészettörténész, Bice Curiger, akire a következő nyáron megrendezendő Velencei Biennále főkurátori szerepét osztották, előállt koncepciójával. Az 54. biennále – kellően többértelmű – vezényszava az ILLUMInations.

Mit várjon az ember, ha biennále címén az érzékeit és érzelmeit veszik célba, és ha a művészet meg akarja érinteni? Vajon a szenzáció mely értelmezése nyer teret? Csillámokkal teletömött érzelmi légballonokra vagy netán művészeti paradigmaváltásra számítsak? Mert szögezzük le az elején: ez lehet itt a tét.
 

Eli Broad, Los Angeles tudatos mecénása és világszerte irigyelt kortárs gyűjtő új múzeumot épít az angyalok városában.
 

A Galerie Eigen+Art – ahol többek között Neo Rauch is befutott – meglepő módon nem hivatalos idén az Art Baselre. Gerd Harry Lybke galerista tiltakozik.

Ahhoz a festőcsoporthoz tartozik több évfolyamtársával, pl. Fehér Lászlóval,
Nyári Istvánnal, akik legnagyobb kedvvel a környező késő kádári társadalom
tárgykultúrájának banalitását jelenítették meg vásznaikon. (Idesorolhatom
talán Kocsis Imrét, Lengyel Andrást és Barabás Mártont is.) Regős azóta is
következetesen alkalmazza ezt a végső soron pop-artos módszert.
 

A világ egyik legrangosabb fotós vására, a Paris-Photo tekintetét éppen a mi régiónkra, Közép-Európára vetette. Így november közepén, az eddig is rendszeres kiállító Vintage-zsal együtt már három magyar galéria viszi ki áruját a nemzetközi fényképbörzére. Ezen ma már meg se lepődünk, pedig a fotóval való kereskedés nem mindig volt magától értetődő. Egy dörzsölt volt CIA-ügynöknek kellett utat törnie a fotógalériák előtt, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban. A 20. századi fotókereskedés története madártávlatból és békaperspektívából egyszerre.

A fenti kód nem a csúcstechnológia legújabban kifejlesztett repülőgépének, és nem is egy vitatott arányban hasznos vagy káros új gyógyszernek, hanem egy kortárs képzőművészeti magángyűjteménynek, és egyben bemutatóhelyének a neve, méghozzá szomszédos nagyvárosunkban. Ha valaki Bécs belvárosában sétál, érdemes betérnie a Stephansplatztól két percre lévő kis utcába, és ott a bécsiek számára is új kortárs művészeti helyszínre, a T-B A21-be.

Érdekes kérdés, hogy milyen motivációk vannak, lehetnek a mögött, ha egy privát gyűjtő nyilvánossá, bárki számára hozzáférhetővé teszi nívós kollekcióját? A kérdés aktuálisát jelzi a nagy port kavart Flick gyűjtemény év eleji, berlini bemutatója is, amelynek sajtóvisszhangja sokkal inkább a társadalmi kontextusra, és annak etikai vonatkozásaira koncentrált, mint magára a gyűjteményre. Azóta is egyre több kiállítás és konferencia aktuális témája a kortárs köz- és magángyűjteményezés, illetve annak reprezentációja.

A Dél-dunántúli Építész Kamara által a pécsi Breuer Marcell-emlékmű megtervezésére kiírt meghívásos pályázat abból az alaptézisből indult ki, hogy a klasszikus emlékműszobrászat a nyugati világban a múlt század közepén elvesztette korábbi relevanciáját, a 20. század végén pedig az ellenemlékművek formájában tért vissza a közgondolkodásba. Magyarországon viszont, miközben a köztéri művek elsöprő többsége ma is a 19. századi szobrászat örököse, az elmúlt évtizedekben az emlékmű fogalmának újragondolására nem került sor, a kortárs képzőművészek közül pedig kevesen jutottak köztéri megbízáshoz.

Nem emlékszem rá az Eötvös Gimnáziumból, mert három évvel alattam járt. Most tudom meg, hogy „mellé” is járt: Varga Nándor Lajos szabadiskolájába. Festményein vásári, középkori-monarchiabeli figurák, intrikák, borzalmak közepette folyton feltűnik az időtlen Lovag, aki ő maga.

MOME diploma 2010 különdíj
Az Artmagazin díjat alapított, amelynek nyertese minden évben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Tanszékén diplomázó hallgatók közül kerül ki.Az idei év nyertese a fotográfia szakos Tóth Barnabás.

Belfast utcáin járva szembetűnő a város kétarcúsága. Az egyik oldalon látható a viktoriánus korban kiépült városközpont, több turistalátványosság, mint például a Belfast Eye vagy a H&W gigantikus hajógyára, ahol többek közt a Titanic is épült, vagy a Queens Egyetem grandiózus campusa. Ez a modern Belfast, a 21. század turistái számára. Viszont van egy másik Belfast is, ahol még mindig érezhető a feszültség, itt a munkásnegyedek házait magas falak választják el egymástól és az épületek oldalain csöndben pusztulnak a nagy, színes freskók. Ez a másik Belfast a 20. század egyik legérdekesebb művészeti tradíciójának, az északír urbánus népművészetnek az otthona. Terrorista street art, protestáns királyokkal, éhségsztrájkolókkal és az Orániai Renddel.