Az elmúlt években egyre inkább előtérbe kerültek azok a művészettörténeti kutatások, amelyek olyan magyar művészek munkásságával foglalkoznak, akik karrierjüket még Magyarországon kezdték, ám ezt követően külföldön futottak be fényes vagy kevésbé szárnyaló karriert. Némelyikük mind a mai napig ismert és népszerű maradt, itthon és külföldön egyaránt, például Moholy-Nagy László, mások viszont idővel eltűntek a köztudatból, életművük pedig feledésbe merült. Ezen művészek egyike Medgyes László is.

A vészjósló Bálványok és démonok címmel október elejéig látható egy izgalmas életmű-kiállítás Csók István festményeiből a székesfehérvári képtárban. A tárlat kurátora az Artmagazin kedvéért megkapargatta a Londonból érkezett, itthon évtizedek óta nem látott bájos gyerekportré előtörténetét. A spanyol infásnőként feszítő Réthi Vera megtér bűbájos barátnőjéhez, Züzühöz – regényes sztori, pesti műkereskedővel, angol tanárnővel és sárga csillaggal. 

Nagy Levente Moholy-Nagy László Budapesten élő unokaöccse, aki hatalmas energiákkal próbál összegyűjteni minden dokumentumot, relikviát, ami a világhírű művészre vonatkozik. Moholy-Nagy külföldön befutott karrierjének minden állomását művészettörténész-hadak kutatják, ő a hazai éveket – beleértve az első világháború Monarchián belüli színterein eltöltött hónapokat – dokumentálja a lehető legnagyobb részletességgel, szinte napokra bontva. Ehhez nagy segítség Moholy-Nagy már ekkor megmutatkozó rendszerező kedve, képessége, mindent megörökítő mérnöki-művészi hajlama – mint az a következőkből kiderül.

Markó és köre: Mítosztól a képig. A Nemzeti Galéria nagyszabású életmű-kiállítást rendezett a 19. század egyik legsikeresebb magyar festőjének, idősebb Markó Károlynak, a szepességi klasszicista piktornak, akit egy firenzei villáig repített a jó szerencse és a tehetség. Klasszikus ideáltájak aranyló naplementével, antik romokkal, precízen megfestett lombokkal és apró mitológiai figurákkal. Élet és festészet Árkádiában.

Gertrude Stein a Nyolcak kapcsán tűnik fel újra és újra a magyar művészettörténet-írásban, mégpedig a fontos „koronatanú” szerepében, aki hitelt érdemlően bizonyítja, hogy magyar művészek is jelen voltak az európai modernizmus születésekor. A 20. század első évtizedében Párizsban élő magyar művészek Steinhez fűződő kapcsolatairól, a városszerte híres szombat esti „jour fix”-ek magyar résztvevőinek ottani szerepléseiről meglehetősen keveset tudunk, a háziasszony alakja azonban egyre sokoldalúbban bontakozik ki előttünk – hála a vele foglalkozó számos tanulmánynak.

Válasz Fáy Miklós Nemzeti önképünk nagy temetője című cikkére az Artmagazin 2010/6. számában

Mielőtt aukciós szupersztárrá és befolyásos bauhäuslerré vált volna, Moholy-Nagy László az első világháborús lövészárkokban kuporgott. Onnan küldözgette barátainak kis rajzokkal ellátott képeslapjait. Most induló sorozatunkban Moholy-Nagy László unokaöccse tárja olvasóink elé az általa összegyűjtött képeslapsorozatot, vagyis a Bauhaus-korszak előtti évek dokumentumait, családi emlékekkel eégszítve ki a belőlük kirajzolódó eseménytörténetet. Adalékok és zsengék - egy rendhagyó karrier tétova kezdőlépései.

„Az a modern ház, aminek lapos teteje van és rikító kék vagy zöld a színe, stílusa Bauhaus, berendezése csőbútor, beépített fürdőkáddal és kaktuszvirággal.” Becz Jenő 1936-os, végül is frappáns összefoglalója az a sztereotípia, ami a Bauhaus említésekor azóta is az átlagember eszébe jut. Ha azonban valaki végigjárta a pécsi kiállítás termeit, és a katalógust is figyelmesen elolvasta, Bauhaus-felfogása jelentősen változhatott – főleg mert történeti összefüggések között találta magát, illetve a Bauhaus történetét a magyarok szerepének szempontjából látja majd. Úgy tűnik, a művészettörténész-szakma farkastörvényei megköveteltek egy ilyen válogatást – meg kellett próbálni kicsit arrébb lökdösni a Bauhaus archív dokumentumhegyein üldögélő németeket, és helyet csinálni a nemzetközi szakirodalomban méltatlanul keveset említett magyaroknak. Vagyis azoknak, akik a pont akkor szétesett Osztrák–Magyar Monarchia magyarországi részéről érkeztek német nyelvtudás birtokában a Bauhausba, illetve akik magyar, vagy nem sokkal azelőtt még magyar területről követték őket az évek során először Weimarba, majd Dessauba.

1909 szilveszterén kitört a festészeti forradalom Magyarországon. Összeállt nyolc Párizst megjárt fiatal festő, a vezérnek született Kernstok Károly, a mindenben tehetséges Berény Róbert, a hivatalnok fiú Márffy Ödön, a süket bohém Tihanyi Lajos, a tragikus véget ért Czigány Dezső, a faragatlan fauve-nak titulált Czóbel Béla, a reneszánszért lelkesedő Pór Bertalan és a névsorból rendre kifelejtett Orbán Dezső. Három nagy kiállítást rendeztek, útjára indítva a magyar avantgárd festészetet. A legendás Nyolcak történetét – a pécsi Európa Kulturális Fővárosa programsorozat lezárásaként – nagyszabású kiállítás dolgozza fel, a lehetőségekhez képest rekonstrukciós szándékkal. (1)

A nagy aukciósházak hozták a formát a múlt heti modern és impresszionista árveréseken. Kisebb sikerek, kiegyensúlyozott kereskedés.

A világ egyik legrangosabb fotós vására, a Paris-Photo tekintetét éppen a mi régiónkra, Közép-Európára vetette. Így november közepén, az eddig is rendszeres kiállító Vintage-zsal együtt már három magyar galéria viszi ki áruját a nemzetközi fényképbörzére. Ezen ma már meg se lepődünk, pedig a fotóval való kereskedés nem mindig volt magától értetődő. Egy dörzsölt volt CIA-ügynöknek kellett utat törnie a fotógalériák előtt, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban. A 20. századi fotókereskedés története madártávlatból és békaperspektívából egyszerre.

A műalkotások tőkeként való adása-vétele egy újabb lökést kap: hamarosan beindul az első műtárgytőzsde Párizsban. Az on-line rendszer az értéktőzsdék szokásos mechanizmusát követi.

Nem titok, hogy a művészeti könyvpiacot padlóra küldte a recesszió. Évek óta tartó sorozatok akadtak el, az albumdömping alábbhagyott, a szakkönyvek kéziratai a szerzők winchesterein pihennek. Azért a képzőművészeti könyvkiadás nem ért teljesen véget: remek múzeumi katalógusok születnek és a kiadók idén is kirukkoltak néhány hiánypótló vagy csak egyszerűen kiváló albummal. Az Artmagazin összeszedte az esztendő legjobb kiadványait, a mind tartalomban, mind képanyagban a Bauhauskatalógus első helyét ostromló, méretében azonban vitathatalanul első helyezett Nyolcak-katalógus (lásd Artmagazin 2010/6. 30-41. o.) mögül.

Az előző számban „leleplező cikk” látott napvilágot Robert Capa A milicista halála c. képével kapcsolatban (miszerint a kép „hamis”, megrendezett). E cikkben jó pár motívum zavaró a művészet és a fotográfia szerelmesei
számára, de nem az, hogy a kép esetleg megrendezett...

„Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.”
Juhász Gyula: Fotográfiák

Míg Robert Capa a 20. század világhírű krónikásává, egyik legismertebb és legjelentősebb fotográfusává vált, addig a legendás fényképészpáros másik fele, a társ, a partner, a barátnő, Capa híresen nagy szerelme, akivel szó szerint vállvetve végigexponálták az első médiaháborút Spanyolországban, Gerda Taro feledésbe merült.

A Szépművészeti Múzeum egy – eredetileg 2011 tavaszára tervezett, de előreláthatólag csak 2011 októberében megnyíló – nagyszabású emlékkiállítás keretében kíván méltó emléket állítani a 20. századi magyar polgári műgyűjtés legendás alakjának, Jánoshalmi Nemes Marcellnek. (A gyűjtőről lásd többek között Németh István „Legendák és tények Nemes Marcellről I–III” címen korábban megjelent cikksorozatát az Artmagazin hasábjain.) (1) 

Miközben november első hetében már második alkalommal rendezik meg az Abu Dhabi Art Fairt az Egyesült Arab Emírségek egyik központjában, addig a szomszéd metropolisz sem tétlenkedik: a Christie’s ugyanis október 26-án modern és kortárs aukciót tartott Dubaiban.

A Dunakanyar festője címmel nyílt kiállítás Szőnyi István műveiből a Szentendrei Képtárban (ami meglepő módon újabban egybe van nyitva a szomszéd kávézóval, ki tudja, miért).

Nem azt nézem, amit kellene. Persze soha nem lehet tudni, hogy mit kellene nézni, még mindig jobb vagyok, mint a szentendrei főtéri teraszról betévedők többsége, akik a WC-t keresik a festmények között. Nem tudom, van-e olyan közöttük, aki a Szőnyi-képeket látva elfeledkezik a szükségről, és legalább elmosódott színek elmosódott emlékét viszi magával haza. Szőnyi amúgy is kimondhatatlan név, ha megtartotta volna a Schmidtet, talán jobban emlékeznének rá, hogy ki is volt az a festő, akinek a képeit láttuk, amíg a klozetot kerestük.

Két kiállításon is találkozhatott mostanában a közönség Márffy Ödön műveivel: az egyik Debrecenben, a Modemben A másik Csinszka címmel sorakoztatott fel olyan műveket, amelyek házasságuk tizennégy éve alatt születtek (Márffy 1920-ban vette feleségül az akkor még csak 26 éves Ady-özvegyet), míg a Kogart Házban áprilisban nyílt Márffy-kiállítás kronologikus rendben mutatja be az életművet, átfogóbb válogatásban, mint a legutóbbi, 1958-ban az Ernst Múzeumban helyet kapott, gyűjteményes tárlat. Rockenbauer Zoltán, a kiállítások ötletgazdája és rendezője, Márffy-monográfiák és a nemrég megjelent Csinszka-könyv szerzője vezeti végig az Artmagazin olvasóit a budapesti helyszínen.

476 oldalas monográfia, illetve A halandó múzsa című könyv megjelenése, a könyvet megjelenítő tárlat Debrecenben, majd életmű-kiállítás Budapesten
a Kogart Házban – az utóbbi néhány évben ezek az események irányították a figyelmet a Márffy-életműre. Csinszka még a síron túlról is intézi férje sorsát,
hiszen a könyvek szerzőjét és a kiállítások rendezőjét, Rockenbauer Zoltánt először Csinszka alakja érdekelte, a Márffy-életmű a Csinszka-kép hátteréből vált ki, hogy aztán egyszerre induljon el a tudományos feldolgozás és a közönségsiker útján. Mi is két nézőpontból mutatjuk be, kritikaiból, ami a monográfiát is értékeli, majd pedig bennfentes információkat adunk róla.