Alig pár hónapnyi idő van hátra a régóta tervezett, hosszú előkészítő munkával járó, centenáriumi NYOLCAK kiállítás megnyitásáig, mely az Európa kulturális fővárosa Pécs rendezvénysorozatának egyik legfontosabb pillérprogramja lesz. A Nyolcak Európája munkacímen futó tárlat előkészítő kutatásai során sikerült néhány lappangó mű nyomára bukkannunk, melyek minden bizonnyal a kiállítás csúcsdarabjai lesznek, ám a leltár még mindig jelentős hiányt mutat. Továbbra is főművek hiányoznak.

Idestova hét esztendeje, hogy Passuth Krisztina vezetésével megkezdődött a modern magyar festészet fauve-os gyökereinek feltárását célzó kutatás, amely 2006 márciusában a Nemzeti Galéria Magyar Vadak kiállításához, majd 2008–2009-ben e tárlat helyszínekhez adaptált változatainak egyéves franciaországi körútjához vezetett. Mindeközben magyar, angol és francia nyelvű tanulmánykötetek születtek, hazai és külhoni, magyar és nemzetközi konferenciák tűzték napirendjükre a kérdést. A munka szerves folytatásaként a kutatócsoport jelenleg a Nyolcak centenáriumi kiállításán dolgozik – amelynek Pécs ad majd otthont 2010 végén – abban a reményben, hogy az első magyar avantgárd csoport történetének újszerű feldolgozása hasonló érdeklődést fog kiváltani, mint a magyar Vadak bemutatása.

Önámítás azt gondolni, hogy egy életmű az utókor számára a maga teljességében megismerhető. Ami távolról monolit tömbnek tűnik, az a figyelmes szemlélő számára feltárja valódi formáját, egy folytonos változásban lévő organizmust. Ilyen lélegző, pulzáló szerveződés minden festői életmű, térben, időben alakváltó tünemény. Alkotóelemei, maguk a művek, olykor rejtélyes és beláthatatlan utakat járnak be felragyogva, majd kihunyva. Némelyek folyvást láthatók, nemzedékek közös tudatát meghatározó ikonok, mások halvaszületett teremtmények, amelyek sosem lépik át a műterem küszöbét. Nagyobb részük azonban a jelenlét szürke mezőjében lebeg, leírások vagy reprodukciók raszterhálójában öltve testet, időszakos tárlatok gyorsan szétfoszló emlékképeiben bolyongva.

A Magyar Nemzeti Galéria Borsos József (1821–1883) biedermeier festő és fényképész munkásságát a jövő évben tervezi bemutatni. A szakma egyik nagy adósságát kívánjuk ezzel törleszteni, mert mind ez idáig nem volt olyan kiállítás, amely az œuvre-t – a lehetőségek szerint – teljes egészében bemutatta volna. A mellőzöttség egyik fő oka, hogy a művészettörténészek nehezen birkóznak meg egy olyan életművel, melynek feldolgozásakor szinte semmilyen komoly, eredeti forrásra nem támaszkodhatnak. A művész után – műveit leszámítva – alig maradt fenn dokumentum, életét jóformán csak a kevés számú kortársi beszámoló, az újságcikkekben megjelent közlések alapján tudjuk rekonstruálni.

A debreceni MODEM 2008 nyarán nagyszabású történeti kiállítás keretei között mutatja be a hazai szocialista realista képzőművészet sok vitára okot adó korszakát. Annak is a legbizarrabb, szocreál periódusát, az 1949 és 1956 közötti tematikus festészetet és szobrászatot.

2007. december 14. és 2008. március 26. között Zichy Mihály műveinek nagyszabású bemutatójára készül a Magyar Nemzeti Galéria. A kiállítás apropóját a szentpétervári Ermitázzsal való együttműködés adja, melynek köszönhetően a világ egyik legnagyobb múzeuma mintegy száz darab grafikát kölcsönöz a gyűjteményében őrzött Zichy-anyagból. A Magyar Nemzeti Galéria és az Ermitázs Zichy-grafikáin és -festményein kívül – mely a bázisát adja a tárlatnak – szeretnénk hazai köz- és magángyűjtemények anyagát is bemutatni. A hagyatékból, mely a mai napig a leszármazottak tulajdonában van, számos fontos mű lesz látható, és több gyűjtő is jelezte már együttműködési szándékát. Azonban van néhány kulcsfontosságú alkotás, melynek eddig nem sikerült nyomára bukkanni, ebben kérjük olvasóink segítségét.

állai Ernő 1924-ben szükségét érezte, hogy Márffy Ödön legfrissebb munkáiról önálló tanulmányt közöljön Pogány Kálmán lapjában, az Ars Unában. A sajnálatosan rövid életű Ars Una színvonalas orgánum volt: jófajta papírra nyomott, a két hasábba szedett szövegeket árnyalt tónusú fotók illusztrálták. Kállai mégis szabadkozással kezdi az esszét: „Fekete reprodukciók mindig is sajnálatos lefokozását, sőt meghamisítását jelentik az eredeti munkáknak. Kivált olyankor, amikor stílus és kvalitás úgyszólván teljesen a színek függvénye. Így van ez Márffy Ödön újabb munkáival is, amelyek nemcsak színüket vesztik reprodukcióban, hanem térhatásukat illetőleg is lényegesen elváltoznak. A fotográfiák sűrű, nehéz foltokat jeleznek, holott az eredeti festmények minden ízét szabad napfény és levegő telíti. (…) A fénykép nem tudja ezt a csapongó színvirágzást nyomon követni.”1 Nyolcvan év távlatából túlzásnak tűnik az efféle magyarázkodás. Hiszen ki ne látott volna már valóságot megcsúfoló színes reprodukciót akár a legmodernebb technikával készült, méregdrága kiadványban is, másrészt az Ars Una valóban gondot fordított rá, hogy a legkiválóbb hazai fényképészek készítsék a lapban közölt műtárgyfotókat. A Márffy-tanulmány esetében a nyolc reprodukcióból hét Rónai Dénes, egy pedig Székely Aladár munkája: szépen megvilágított, technikailag elsőrangú felvételek.

A művészettörténet-kutatás, bár tudományos tevékenység, gyakran mégis a bűnügyi regények világára emlékeztet. Nyomozásaink kiindulópontjául rendszerint maguk a műalkotások szolgálnak, s ilyenkor ¬ mint a krimikben általában ¬ a „tettes” kilétét kell felderítenünk.
Most induló cikksorozatunkban éppen fordított a helyzet. Olyan műalkotások reprodukcióit igyekszünk bemutatni, amelyekről már meglehetősen sokat tudunk. Ismerjük az alkotót, gyakran a mű keletkezésének évszáma, mérete, technikája és egyéb adatai is rendelkezésünkre állnak, nem ritka, hogy az egykori tulajdonosok kiléte is ismert, csupán egyetlen, ám a legfontosabb láncszem hiányzik: MAGA A MŰ „KERESTETIK”.
A cikksorozat ötlete pozitív tapasztalatok és naiv vágyak szülötte: az utóbbi években egyre több lappangó festmény került elő, amelyek megismerése árnyaltabbá, teljesebbé tette a modern magyar festészetről kialakult képet. Néha váratlanul - ilyenkor általában a műkereskedelem „felhajtó erejének” köszönhetően - bukkannak elő ezek a művek, de számos alkotás hosszú kutatómunka eredményeképpen került újra a nyilvánosság elé. Vágyaink szerint ezt a művészettörténeti kutatómunkát segítheti cikksorozatunk is, meggyőződésünk ugyanis, hogy a bemutatásra kerülő alkotások zöme nem semmisülhetett meg, csupán lappang valahol, s várja, hogy ismét kiállításokra, monográfiák színes oldalaira kerüljön. Nem remélhetjük, hogy minden eddig elő nem került műalkotás most varázsütésre felbukkan, de bízunk abban, hogy hamarosan sorra bemutathatjuk őket. Optimizmusunkat csupán néhány személyes példa táplálja, de a tendencia biztatónak tűnik.

A Magyar Nemzeti Galéria 2007 őszére tervezi Vaszary János festőművész gyűjteményes kiállításának megrendezését. A művész 1939-ben bekövetkezett halála óta egy alkalommal – immár több mint négy évtizede – találkozhatott a nagyközönség az életmű kiemelkedő darabjaival, a több mint háromszáz műtárgyat felvonultató Vaszary János emlékkiállításon, amely a Magyar Nemzeti Galériában 1961-ben volt látható.
Vaszary modernitásra nyitott, újító szelleme és virtuóz mesterségbeli tudása nyomán fantasztikusan gazdag, stílusában rendkívül változatos életmű született. A kiállítási anyag összeállítása során kiemelkedő szempont, hogy a művészi pálya markánsan eltérő, jól körülhatárolható időszakai művészettörténeti jelentőségüknek megfelelő hangsúllyal kapjanak helyet a tárlaton. Nincsenek könnyű helyzetben a kiállítás kurátorai, amikor az oeuvre legjelentősebb remekműveinek feltérképezésére vállalkoznak. A néhány évtizede még fellelhető, jeles magángyűjtemények napjainkra részben szétszóródtak, átrendeződtek, az alapítók halála vagy egyéb okok miatt megszűntek. Jó néhány remekmű időközben kikerült a művészettörténész-szakma látóköréből. A Nemzeti Galéria a védett műtárgyak felkutatása mellett a műkereskedelmi galériák segítségét is kéri abban, hogy a reményei szerint kiállításra kerülő alkotások jelenlegi tulajdonosaival felvehesse a kapcsolatot.

Szemben a műkereskedelemben manapság tapasztalható érdektelenséggel, Kernstok Károly egyike volt azon művészeknek, akinek nevét és műveit jól ismerte a művelt közönség, képeit pedig szívesen vásárolták a tehetősebb polgárok és a haladó szellemű értelmiségiek. Jól példázza Kernstok kelendőségét, hogy 1911-es nagy, egész pályáját felölelő retrospektív tárlatának megnyitó napján összesen 9 képét kínálták eladásra, a többi már magánkézből, illetve múzeumokból került a tárlatra, az érdeklődő közönség pedig már másnap hiába kereste a megvásárolható műveket, hiszen azok mindegyike elkelt az első napon.
Örvendetes volna, ha gyűjtőink részéről ilyen nagy érdeklődése kísérné mostanában is a megrendezésre kerülő tárlatokat, hiszen mint 1911-ben, ma is fontos lenne, hogy egy-egy életművet ne csak az unalomig reprodukált és kiállított munkákon keresztül ismerhessen meg a nagyközönség, hanem olyan művek is bemutatásra kerülhessenek, amelyek tovább árnyalnák a művészeinkről és a magyar művészet európai művészethez kapcsolódásáról kialakult nézeteinket. Ennek érdekében indult el a Wanted cikksorozat, amelynek keretein belül egy-egy művész vagy művészcsoport lappangó képeit keresik a szerzők, reménykedve abban, hogy a képek tulajdonosai felismerik ezekben az általuk birtokolt műveket, és azokat a kutatók számára hozzáférhetővé teszik.