A brit kortárs művészet egyre öregedő fiatal generációjának, a Young British Artists-nemzedékének sztárművésze, Damien Hirst ismét a csúcsra tör. Júniusban nyílik a londoni White Cube Galériában legújabb kiállítása, ahol először válik láthatóvá az Isten szerelmére címet viselő morbid vanitas-szobra. Szakértők szerint az új műalkotás az 50 millió fontos vételárat is elérheti, ami a valaha fizetett legmagasabb érték élő kortárs művész munkájáért. Ma még a rekorder Jasper Johns (80 millió amerikai dollárral); a dobogó második fokán eddig is Hirst állt, akinek formaldehidben úszó tigriscápájáért két évvel ezelőtt 6,5 millió fontot adott az amerikai gyűjtő-milliárdos, Steven Cohen.
Hazánkban a kultúrát feneketlen pénznyelőként tartja számon a döntéshozó közvélekedés. A tengeren túl más a helyzet, legalábbis egy idevágó tanulmány szerint. A non-profit Americans for the Arts szervezet múlt héten tette közzé elemzését az Egyesült Államok gazdaságának és művészetének kapcsolatáról. A több mint száz városnyi mintán alapuló kutatás szerint a képzőművészet és a kultúra 166 milliárd dolláros gazdasági aktivitást eredményez az Államokban.
A radikális orosz kortárs művésztársaság, a Blue Noses a legjobb reklámot mindig a helyi bürokrácia fafejű vezetőinek köszönheti. Az orosz vámhatóságok ugyanis előszeretettel tiltják meg botrányos politikai alkotásaik kivitelét az országból. Fél évvel ezelőtt egy kíméletlen hivatalnok Matthew Bown londoni galeristát szállította le repülőgépéről, több napos vizsgálat alá vetve gyanús alkotásait.
Ahogy a kínai óriás lassan maga mögött hagyja az ideologikus kommunista rendszert és áttér a pragmatikus kapitalizmusra, úgy szabadulnak fel az 1,3 milliárd lakosú ország művészei is. Míg a kilencvenes években nem volt ritka a politikai cenzúra, a kormány ma már nem söpri le az asztalról a művészi szabadság kérdését. Az egzotikumra vadászó nyugati galeristák pár évvel ezelőtt fedezték fel maguknak a kínai kortárs művészetet. A néhány kiválasztott (és zömében Amerikába áttelepült) alkotó mára már komoly ismertségre tett szert nyugaton.
A magyar műkedvelők is élőben izgulhatták végig a New York-i Sotheby's május 15-ei árverését, ugyanis a mamut aukciósház webkamerával közvetítette az eseményt az interneten. Akik inkább ágyban vészelték át – a hazai idő szerint hajnali egykor kezdődő – képzőművészeti eseményt, azok másnap értesülhettek az eredményről. Megdőlt egy újabb rekord: a kortárs(!) aukciók egyestés összeladása. Az elégedett vevők – az árverezőház jutalékával együtt – 254,8 millió dollárt hagytak a kasszánál.
A német licenc alapján itthon gyártott Viva könnyűzenei popcsatorna célba vette a képzőművészetet. Május 12-én került először adásba a minden hétköznap jelentkező kulturális hírblokk (Képben) hétvégi kiadása: a Kép a képben. A Steiner Kristóf által jegyzett miniinterjúk fiatal alkotókra hívják fel a képzőművészet iránt rendszerint nem túl fogékony fiatal korosztály figyelmét.
Az utcán összecsapnak az észt rendőrök és az orosz nemzetiségű huligánok, az április végén zajló harcok egy halálos áldozatot követelnek, a Duma küldöttei május elsején megkoszorúzzák az áthelyezett emlékművet, a feldühödött Fiatal Oroszország vandál tiltakozói pedig erőszakkal üldözik el az észt külügyminisztert a moszkvai követségről. 2007-et írunk. Középpontban az úgynevezett Bronzkatonának, Tallinn szovjetek által emelt felszabadítási emlékművének az átköltöztetése áll.
Hol a helye a kortárs képzőművészetnek napjaink globalizált világegészében? Valahol a hátsó sorokban. A Time magazin idei százas listájára, amin azok a férfiak és nők szerepelnek, akiknek „ereje, tehetsége vagy erkölcsi példamutatása megváltoztatta a világot”, mindössze egy képzőművész jutott be.
A világ egyik legcsodálatosabb római kori ezüstleletének, a Seuso-kincsnek homályos és véres története tovább bonyolódik. Legutóbb a neves műkereskedelmi lap, a The Art Newspaper szellőztetett meg két hivatalos dokumentumot, amik a tulajdonos, Northampton lord peren kívüli egyezsége miatt eddig nem kerülhettek a nemzetközi nyilvánosság elé.
Tartalom:
REFLEX
KÖRKÉRDÉS: Hogyan képzel el egy ideális művészeti intézményt?
Topor Tünde: Fő terveim ebben a múzeumban… Beszélgetés Geskó Judittal
Gereben Kata: A magyar kapcsolat Beszélgetés Molnos Péterrel
Csizmadia Alexa: Lecsúszunk vagy dumálunk? Tudósítás a legutóbbi Tate-szimpóziumról
Einspach Gábor: Huszadik születésnap hívatlan vendégekkel – TEFAF Maastricht 2007
Tartalom:
Jósvai Péter: Madonna a művész, mindenki múzsája
REFLEX
Mravik László: „Levédve, le…”
Buzinkay Péter: Műtárgyaink védettségéről – hivatalból
Topor Tünde – Winkler Nóra: Art business – beszélgetés Szántó Andrással, a New York-i Sotheby’s Institute of Art tanárával
Tartalom:
Reflex
Körkérdés, a kortárs művészet hazai percepcióját felderítendő
Mélyi József: Flipperpamflet
Kerekasztalbeszélgetés egy befuttatási kísérletről – zsidó kisfiú New Yorkban
Nagy Edina: A festő és a vászon – Birkás Ákos-művek 1975-2006
INTRO
JÖN, JÖN, JÖN!!!
A Szépművészeti Múzeum centenáriumi évének utolsó és egyben fő eseménye lesz a december 2-án nyíló Van Gogh-kiállítás.
Lelki szemeink előtt máris megjelenhet egy, a hóesésben az Andrássy útig kígyózó sor vagy a hosszított nyitvatartástól elcsigázott teremőrök mizantropikus tekintete. Hiszen Magyarországon még sohasem volt Van Gogh-kiállítás, pedig akár mérget is vehetnénk rá, hogy egy közvélemény-kutatás eredménye nem lehetne más, mint az, hogy míg Munkácsy a legnépszerűbb hazai, addig Van Gogh a legismertebb külföldi festőnk. Merthogy levágta a saját fülét, és ez az idő múlásával egyenes arányban tűnik az eddigi leghatásosabb PR-fogásnak.
INTRO
Előző számunkban elhelyeztünk egy kérdőívet, melyben az arculatváltással, illetve a lap tartalmával kapcsolatban kérdeztük meg olvasóinkat. Várakozáson felül, több mint háromszáz kérdőív érkezett vissza. Megpróbáljuk röviden összefoglalni a válaszokat. Eszerint az Artmagazin olvasói a lapot régi árán drágának találták: 65%, megéri az új árát: 90%, a művészeti lapok olvashatatlanok, ez is nehezen: 5%, jobb írások kellenek: 8%, csak a képeket nézi: 6%, minden cikket elolvas: 25%, túl sok benne a kortárs művészet: 50%, túl kevés a kortárs művészet: 50%, örülne nyereményjátéknak: 15%, minden számot elrak: 85%, városban lakik: 70%, az egész családja olvassa a lapot: 55%, még a barátok is elolvassák: 15%, szeretné, ha több lenne a kép és kevesebb a szöveg: 75%, több a szöveg és kevesebb a kép: 25%.
INTRO
Jó dolog ez a kulturális fővárosság. Mióta kiderült, hogy Pécs lesz 2010-ben az a helység, amire egész Európa vigyázó szemét veti, felrémlett Pécs múltjának egy kevesek által ismert fejezete, a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságé. Az a néhány nap, amikor egy festő volt az önállósult régió, a Pécsett kikiáltott köztársaság elnöke. 1921. augusztus 14-től 22-ig tartott ez a furcsa állapot, aminek politikai vonatkozásaival nem foglalkozunk, de aminek szabad szelleme most gondolkozik, hogy feltámadjon-e, vagy nézzen a kulisszák mögé a Pécs – Európa kulturális fővárosa 2010 projekt ügyében, és hanyatt-homlok váljon köddé újabb évtizedekre. (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez a századelő
Pécsét belengő szabad szellem, a pécsi művészek valóságos rajzása – majd kirajzása – valószínűleg inkább valamelyik ciszter paptanárnak köszönhető, mintsem a néhány napos szerb–magyar köztársaságnak, de az ő személyazonosságának kiderítésével a kutatás egyelőre még adósunk.)
