A jövő alulnézete – Duna-parti szobrok 3.
A Szabadság hídtól a Lágymányosi hídig – Gőbölyös Luca fotóival
Nehru part, Boráros tér borárus szoborral, zikkurat, márványfüggöny, bronzkörhinta lánccal: csak kapkodja a fejét az ingerszegény környezetből idetévedt marslakó, ha a pesti oldal sorozatunk szempontjából utolsó szakaszára téved. A következő számban pedig jön Buda.
Ha a jövő embere végigsétál majd a Lágymányosi hídig meghosszabbított Duna-korzón, számos furcsa szobrot láthat a múltból. Rengeteg emlékmű, portré és bronzdísz tárul a 21. század végi futurisztikus flaneur szeme elé, egyenként megnézni talán nem is lesz ideje. Miközben a Szabadság híd felől a történelmi személyiségek és események végeláthatatlan sora kíséri útját, a Petőfi hídnál kedélyes, mindennapi jelenetek sokasága, a Nemzeti Színház környékén pedig a múlt nagy színészeinek serege várja, eszébe juthat az elmúlt – de most még előttünk álló – évszázad két szoborállítási alapelve. Az egyik, hogy a sétány mellé szobor is kell. Ez igazán nem újdonság, már II. Vilmos is így gondolta Berlinben, a másik viszont a békés évszázad termése: ha egy szobor a helyén áll, barbárság lenne elbontani vagy áthelyezni. A jövő embere számára nyilvánvaló lesz az is, hogy a század elején a kerületi önkormányzatok kezébe adott korlátlan szoborállítási jog vezetett oda, hogy Budapest a kétezres évek folyamán a sűrű szobrok városa lett.
A láthatóan erős történeti tudattal megáldott jövő embere számára azonban igencsak nehéz feladat lesz eldönteni, melyik szobor állhatott már a 20–21. század fordulója környékén is. Az elmúlt száz évvel kapcsolatban gyakran ugyanilyen nehéz helyzetben van a mai budapesti szobornézegető, aki a jövőbeli potenciális sétány helyén, a villamossínek és az építési konténerek között nemegyszer életét kockáztatva sétál végig. Rögtön az Erzsébet híd és a Szabadság híd között rendeznie kell például önmagában, mely kor emelte és mely kaparta vissza a Tanácsköztársaságra emlékeztető tengerészek domborművét. Az 1949-es felállítás idején a két alak ugyanis még csillaggal ékesített zászlót lobogtatott: a hátrakiabáló figura sarlóval és kalapáccsal, az előretekintő a Népköztársaság akkor épp friss címerével. A két, már annak idején is anakronisztikus alak ma a felségjelektől gondosan megtisztított, fehér zászlókat viszi a semmibe.
A Fővám téren a metróépítés miatt jelenleg a szobrok is pihennek, az első világháborús honvéd emlékoszlop kőtálja a földön áll. A hozzá tartozó emléktábla kormeghatározása sem problémamentes. 1938-ban a magyar–olasz megbékélés jegyében – már a harmincas évek elején együtt masíroztak Pesten a két ország frontharcosai – több olasz és magyar tábornok jelenlétében avatták fel a IV. Károly honvéd és népfelkelő gyalogezred emlékművét. A szoborcsoport a második világháborút is átvészelte, de a gellérthegyi Szabadságszobor felavatását már csak kevéssel élte túl: 1948-ban egyeseknek – egy bizonyos szögből – a puskatusát emelő katona mozdulata a pálmaágas nőalak vagy éppen a hős szovjet katona elleni agressziónak tűnt, így a honvédek emlékét eltávolították. Később a kis ligetbe érkezett Dimitrov mellszobra, majd 1956-os forradalmi fára lógatását követően, mintegy jóvátételként egész alakja, hogy aztán a honvéd emléktábla – a Klebelsberg-szobor ideállításának ötletét elvetve – 1998-ban ismét elfoglalja mindezek helyét.
A Petőfi híd felé, a Nehru parton áll a 2006-ban felavatott, így leginkább megkésettségével tüntető Roma Holokauszt emlékmű, Szabó Tamás alkotása. A szörnyű pusztulásra, a krematórium kemencéjére utaló fekete-arany kompozíció, geometrikus tömbjével, a lángnyelvek absztrahált, mégis körömmel kikapart hegekként történő megjelenítésével komoly kifejezőerejű, megrázó alkotás lehetne. Szabó azonban a tömb belsejében elhelyezett bronzalakkal épp úgy áldozza fel a méltóságot a színpadiasság oltárán, mint ahogy tette ezt a Carl Lutz-emlékmű esetén, a Dob utca egyik tűzfalán. Szobrászi értelemben pedig éppen úgy hibázza el az absztrakció és figurativitás közti egyensúlyt, ahogy ezzel Amerigo Tot a pécsi Komarov-emlékmű absztrakt gépezetéből kinyúló kéz esetében kísérletezett. Lehet, hogy a jövő embere a Boráros téren álló két szoborkompozíció alkotójára, Varga Imrére mint a posztmodern gegek nagymesterére fog tekinteni, de vegyük észre, hogy ez a minősítés már ma is érlelődik. A nagyszentmiklósi aranykincs egyik darabjának felnagyított mását a buszok és villamosok között a régi Nemzeti Színház egyik oszlopára helyezni – ez a merészség már egyértelműen indokolttá teszi a fenti kijelentést.
Az a kérdés, hogy egy bikafejes ivócsanak hogyan kerül egy oszlop tetejére azonban eltörpül a Borárus szobrának problematikája mellett. Hogy az egykori pesti alpolgármesterről, Boráros Jánosról elnevezett téren egy kőből készült boroshordókkal körülvett bronzfigura áll, nagyjából hasonló tréfa ahhoz, mintha a Liszt Ferenc téren egy molnárlegény szobra állna, liszteszsákokkal. Ha elvonatkoztatunk a gondolat érthetetlenségétől, Varga Imre ötlete tulajdonképpen magára az emlékműállítás nehézségére világít rá, hasonlóan a Várban, a Sándor-palota előtt 2004-ben felállított, majd már Sólyom László elnöksége idején le is bontott harangvirághoz, amellyel Varga a nándorfehérvári diadalt próbálta emlékezetünkbe idézni.
A jelenleg a nyolcvanas évekbe ragadt Boráros tér az elkövetkező száz év során nyilván átalakul majd, közben a most álló szobrok is talán kivételesen új helyet kaphatnak. Kicsit távolabb viszont, a Nemzeti Színház épülete felé – amelyet sem lebontani, sem burával lefedni nem mer majd senki – az idővel egyre abszurdabb, de már ma is burjánzó szobortömeg döbbenti meg az arra járót. A Siklós Mária és Igor Popov által tervezett minősíthetetlen színházépülethez méltó díszítés budapesti párhuzamaként talán csak a Népstadion szoborgalériája kínálkozik, azonban annak történeti dokumentumértéke nélkül. Míg ugyanis a Stadionnál – egyelőre még – látható, nagyrészt szocialista realista csoportkompozíciók sora egy korszak lenyomatának tekinthető, addig a Nemzeti Színház színészportréi – talán Bencsik István bábuszerűen idegen Ruttkai-szobrától eltekintve – kortalanul jellegtelenek. Melocco Miklós, Párkányi Raab Péter és Marton László szobrai patetikusak, emberközeliséget imitálók és a legkevésbé sem egyediek. A munkák nagy része nem több, mint felnagyított fotó nyomán készült öntvény: a zikkurat és a kőhajó által körített maszkabál.
Az épület falán Marton László domborművein egyszerű arcok jelennek meg, megkülönböztethetetlen férfiak és nők: Gábor Miklós Pécsi Sándorra hasonlít, Sulyok Mária Somogyi Erzsivel keverhető. Az oszlopra állított (bárcsak inkább ivócsanak lenne ott!) Básti Lajos Párkányi Raab Péter művén kigyúrt felsőtestű, hosszú hajú Chippendale-fiú, a Melocco kőleplébe csavart Tolnay Klári pedig kő helyett papírból van hajtogatva. A szobrok csaknem kizárólag azokat a művészeket ábrázolják, akiket ma a Nemzeti Színház hőskorával azonosítunk. Közelmúltunk, mindenekelőtt a hatvanas évek – a Film, Színház, Muzsika fénykora! – nagy színészeit, akik a filmvásznon és – Soós Imre kivételével – már a tévében is megjelenhettek; arcuk és alakjuk generációk emlékezetébe vésődött. De mi a helyzet azokkal a színészekkel, akiket a ma élő generációk már nem láthattak? Mit mondana a ma emberének, ha hasonló felfogásban ott láthatná Uray Tivadart mint Prosperót, Lehotay Árpádot mint Cyranót vagy Márkus Emíliát mint a kaméliás hölgyet? Valószínű, hogy száz év múlva ugyanilyen legendás név marad Major Tamás vagy a mindent jótékonyan elboronáló idő jegyében épp mellé állított Sinkovits Imre. A szobrok akkorra utolsó értéküket, emlékeztető jellegüket is elvesztik: Sinkovitsból Mózes marad, Majorból III. Richárd. A szerep felülírja az embert.
Nem véletlen, hogy Hollywoodban a híres sztárok csak tenyér- és talplenyomatot kapnak, mert minek is szobrot emelni egy szerepnek? A Nemzeti Színház körüli szobrok jelenénél két dolog hátborzongatóbb: a múltjuk és a jövőjük. A múltból elsősorban az a többé-kevésbé elfeledett tény, hogy Melocco tervei, a kortárs tiszta építészetet ellenpontozva már Bán Ferenc Erzsébet téri alkotására is rátelepedtek volna; a jövőből pedig az a szánalmas perspektíva, hogy a szoborállítás nem zárul le: két évvel ezelőtt a még mindig csak negyvenhárom éves Párkányi Raab Péter elkészítette a Bánk bán szerepébe merevedett Bessenyei Ferencet. Reszketve várjuk, mikor hirdetik meg újra a színház aranykorát. A Szabadság hídtól délre eső partszakaszon tulajdonképpen egyetlen olyan szobrászi mű akad, amelynek idejét a ma embere első látásra is meghatározhatja. Jovánovics György Az Épülés Szelleme – Nagy Corvinus Napóra című alkotása, amely a Corvinus Egyetem új épületének homlokzati falára készült, az utóbbi két évtized – a helyi viszonyok ismeretében – legutópisztikusabb kezdeményezése, az Universitas program keretében.
A datálást persze elsősorban maga az épület segíti, amely a korszak jellegzetesen visszafogott külső jegyeit mutatja, a letisztult geometrikus szerkezettel vagy az ablakok elé ültetett, plasztikus hatást keltve megmozgatott árnyékolókkal; a főhomlokzaton pedig eleve helyet hagytak egy „nagyméretű műtárgynak”. Végül is az elkészült mű – hiába hangsúlyozza az avatás óta maga Jovánovics, hogy ez lenne Magyarország második legmagasabb szobra – elsősorban nem a nagysága miatt érdemel figyelmet. A „nagyméretű műtárgy” ugyanis önmagában nem feltétlenül monumentális; az Épülés Szelleme viszont monumentalitásával emelkedik a hagyományos épületszobrok fölé. Jovánovics alkotása, hasábok és pálcák geometrikus és ritmikus rendszere, az életmű második felének gerincét alkotó reliefek és dobozszobrok köztéri folytatása. Megvalósulása mintegy visszamenőleg értelmezi újra a korábbi, kiállítótérbe szánt konstrukciókat, mégpedig épp a realizált monumentalitás szempontjából. Az 1988-ban a szöuli olimpiai parkban felállított Trójai papírgyár vagy az 1956-os forradalom mártírjainak emlékére a 301-es parcellába készült alkotás után ezáltal ismét előtérbe kerül a Jovánovics kisebb műveinek hátterében is meghúzódó architektonikus szerkesztés és a rejtett építészeti szándék.
Míg azonban a reliefek és dobozok innen nézve sokkal inkább, mint korábban, az építészet előtti tisztelgésnek tűnnek, addig a mostani alkotás valójában klasszikus szobrászi hommage, az anyagszerűség, a kompozíció és a színezés szempontjából pontosan végiggondolt és kivitelezett plasztika. A falhoz szinte lebegve kapcsolódó fémelemek fehér felülete az anyag meghatározásának bizonytalanságát hozza magával, s ugyanúgy, ahogy a gipszreliefek esetében, a térrétegek finom hangsúlyozása mellett itt is a súlytalanság hatását kelti. Az épülettel bonyolult – de egymást korántsem zavaró – kölcsönhatásba lépő, a konstruktivista elveket valóban utópisztikus módon a valóságba átültető szobrászi alkotás egyaránt tekinthető az utca felé nyíló absztrakt reliefnek vagy a megfelelő nézetből – vagy megfelelő dimenzióban – feltáruló építészeti tervnek vagy modellnek.
A műnek a valóságban egyelőre nincs nézete. Jovánovics szándéka szerint az épülethez illeszkedő „kompozíciónak egyesítenie kell az egészen közeli, a közép és a távoli nézetekre érvényes pillantást”, azaz az Adolf von Hildebrand által több mint száz évvel ezelőtt lefektetett – és épp száz évvel ezelőtt magyarra fordított – relief/szobor-elmélet szerint kellene láthatóvá válnia. Jelen pillanatban a hildebrandi elveket még felülírja a rendezetlen Duna-part, a villamosvezetékek erdeje és az erős forgalom. Talán száz év múlva, a jövő embere, aki a Duna-parti sétányt történelmi palimpszesztként éli meg, már a szobrászi szándéknak megfelelően nézheti az épületet, rajta a környezetéből egyre inkább kilógó fémplasztikával, amelyről sehogy sem hiszi el, hogy egy időben keletkezhetett a Nemzeti Színház díszítményeivel.