Kritikusi önvizsgálat

Rieder Gábor

A debreceni Modemnek többször főhetett már a feje a kritikától, legutóbb a Gerhesféle Kósa Lajos műanyag büszt váltott ki heves össztüzet a napi sajtóból – miközben a szinte a semmiből létrejött intézményben egymást érik a hatalmas tömegeket vonzó tárlatok. Kezdve a nyitó szenzációval, Az igazi da Vincivel, ami bebizonyította, hogy egy vidéki város vadonatúj kulturális intézménye is bevonzhat több mint százötvenezer látogatót. Ez az imponáló start folytatódott az olyan hiánypótló életműtárlatokkal, mint a nagy sikerű Aba-Novák Vilmos-bemutató vagy a Bukta Imre-retrospektív.

És akkor még nem beszéltünk az orosz vagy a lengyel kortárs művészet kuriózumszámba menő kiállításairól, vagy az olyan pikáns falatokról, mint a mai magyar templomépítészet vagy a szocreál képzőművészet. Legutóbb a mindenféle korszakból és stílusból szemezgető Messiások kavarta fel a cívisváros állóvizét, jelenleg Aknay János gyűjteményes tárlata látható, nemsokára pedig Ady és Márffy Ödön hitvese, Csinszka kerül terítékre. (Mindez a régióban különösen aktív – és a Modemet már három éve támogató – E.ON bőkezű támogatásának is köszönhető.)

Ismerve a vidéki helyszínekkel mindig bajban lévő kultúrrovatosokat és a
blockbuster-kiállításokat undorral néző szaksajtót, nem tűnik véletlennek, hogy épp a Modem adott otthont január 15–16. között a műkritikai konferenciának. A tudományos találkozó címe meglehetősen provokatív volt: Miért nincs magyar műkritika? Elsőként a 87 országban terjesztett neves kortárs művészeti folyóirat, az amerikai Flash Art meglepően fiatal főszerkesztője, Nicola Trezzi tekintett vissza a lap múltjára. A sok – nyomtatásban megjelent – provokatív művészeti gesztus mellett meglepő kijelentést tett: a most kezdődő évtized a lapszerkesztők évtizede lesz. A nap további részében elsősorban az elmúlt egy-két évben megerősödő, úgynevezett „kritikai” képzőművészet került terítékre. Tatai Erzsébet szerint a napjainkban kialakult, újfajta kritika a társadalomtudományok szempontjainak felhasználásával elemzi az új funkciójú művészetet.

E sorok szerzője a „kritikai” képzőművészeti projektek posztmarxista szellemtörténeti beágyazottságát vizsgálta és kísérletet tett a múzeumlátogató
középosztálybeli közönség célba vételére, míg Tímár Katalin a Rortyféle
nyelvi fordulat (1967-tól aktuális!) hazai átélését és feldolgozását hiányolta a művészetteóriából. Bordács Andrea szerint szó sincs műkritikai hiányról (pedig hasonlók hangzottak el nemrégiben a Műértő műkritika-vitájában), csak a szerzők nem olvassák el egymás műveit. A konferencia második napján a filozófusok fejtették ki műkritikával kapcsolatos meglátásaikat, Valastyán Tamás a reflexió öröméről értekezett, Bazsányi Sándor a szépirodalomban felbukkanó képleírásokat elemezte, Széplaky Gerda pedig a képzőművészeti műkritika fantáziátlanságára és elméleti csőlátására hívta fel – heves reakciókat kiváltva – a főként gyakorló kritikusokból álló közönség figyelmét. Szerencsére a kortárs építészet területéről érkező előadók (Wesselényi-Garay Andor és Szabó Levente) megnyugtatták a kedélyeket: van még sokkal lejjebb is, az építészeti kritika gyerekcipőben jár a képzőművészetihez képest. Végül a művészettörténet válasza következett, Hornyik Sándor frappáns esettanulmányban vette sorra – Uglár Csaba festékbe dobott csapágygolyóin keresztül – a teoretikus előtt álló nehézségeket, míg Készman József az artworld láthatatlan erővonalait vázolta fel.

Full 001315 Png