Rózsadombi műteremlakásában látogatom meg Lossonczy Tamás festőművészt, aki idén töltötte be 101. életévét. Mégis szinte nincs olyan nap, amikor nem mászná meg azt a jó néhány lépcsőt, hogy felmenjen a műtermébe, ahol szinte mindennap rajzol. Feleségével, Pál Édával létrehozták a Párizsi Kék Szalont, s itt ünnepelték a művész 100. születésnapját is. A mikor megérkezem a művészhez, aznap készült rajzaival vár a műteremben. Így aztán a rajzok nézegetése közben természetesen arról faggatom a Mestert, hogy valóban mindennap dolgozik-e még.

Fotó: Lugosi Lugo László

L.T.: Rosszkedvű voltam, hát dolgozni kezdtem, ezek a rajzok születtek, ettől rögtön jó kedvem lett. Úgy érzem, ezekben a rajzokban sok erő van, keménység és a dolgok tisztázása is benne van. Szokott foglalkoztatni, hogy mitől van olykor rossz kedve az embernek, máskor pedig jó, pedig olykor nincs is erre semmi oka.

M.É.: Ennek a képnek például „Az érthetetlenség himnusza” címet adta.

Mert foglalkoztat az ÉRTÉS, a MEGÉRTÉS fogalma, amit persze szinte lehetetlen meghatározni. De azt gondolom, a festő nemcsak fest, hanem olvas, gondolkodik, étkezik, de nem zabálja tele magát, nem issza agyon magát, de hogy milyen mértékben kell a kéz reszketegségét kiparírozni, azt nem lehet sem katedráról oktatni, sem pedig könyvből megtanulni, az maga a mesterség.

Persze, ha már a mestereknél tartunk, az ön egyik meghatározó mestere Vaszary volt.

Vaszary nagyszerű ember volt, de azt hiszem, nekem mindenki a mesterem volt, én a legrosszabb festőtől is tanultam, mert megtanultam, hogy ezt nem, azt pedig igen. Szóval mindenkitől tanulhat az ember. Vaszarytól főleg azt tanultam meg, hogy a problémákat mindig tisztázni kell, azokat nem szabad elkenni, ez olyan alapvető dolog, amiért ő három évig kínlódott velem. Persze én értettem, megértettem, sőt elfogadtam a kritikáját, de a legfontosabb, amit megtanultam, hogy az embernek főképpen magában kell bíznia.

Ezt is Vaszarytól tanulta?

Nem, ezt inkább az évek során…, meg az olvasmányaimból, Széchényitől. A napokban olvastam Naplójából, ahol Széchényi azt írja, vigyázzunk az önkritikával, mert könnyen elveszítheti az ember az önbizalmát. Ha nem bízom magamban, semmit nem tudok csinálni. Vaszarytól inkább azt tanultam, hogy a festő az utcán tanul, és amit ott talál az ember, azt mind fel kell szednie. Kedves mondása volt, hogy kitaposott úton nem teremnek virágok. Állandóan meg kell újulni, csak úgy lehet dolgozni.

Fotó: Lugosi Lugo László

Nagyon sokat tanultam Kállay Ernőtől is, aki író és kritikus volt. ő fedezett fel engem, ez 1943-ban volt, harmincnyolc éves lehettem, amikor az első kiállításom volt az Alkotás Művészházban. Volt ott sok rossz kiállítás is, de ki lehetett állítani.
Amúgy visszatérve a beszélgetés elejéhez, én nem jövök fel állandóan ide a műterembe, de folyamatosan dolgozom és folyamatosan gondolkozom, mert minden egyes munkának a legfontosabb a gondolati előkészítése.

Úgy tudom, hosszú ideig vezetett naplót, mennyiben segítette az írás mindabban, amit az előbb említett, például a megtervezettségben?

Nagyon fontosnak tartom, hogy legalább egy-két szót leírjak naponta. Az emlékezet nagyon csalóka, meg belső tisztázást is jelent. A szó persze egészen más anyag, mint a festészet, a festőnek saját nyelve van, persze, hogy mi a szép, azt ízlése válogatja és állandóan változik, egyetlen dolog van, ami tilos. Nem lehet hazudni, mert attól büdös lesz a kép.
Most hogy már gyengén látok, nem tudok írni és olvasni.

Éda asszony ekkor közbeszól, hogy hiszen vannak a „hangos naplók”, amelyeket 1995 óta készítenek, úgyszintén napi rendszerességgel. Erre Lossonczy Tamás közbekérdez, hogy vajon ezek a naplók mind jók-e, és megvannak-e? Persze hogy jók, válaszolja Éda asszony a Mester nagy örömére.

Teljesen más téma, de ha már a művészetéről beszélünk, magát kicsit beskatulyázták az absztraktba.

Ezt fontosnak tartom tisztázni, hogy véleményem szerint csak egyféle művészet létezik. A festészet színekkel és formákkal kifejezett érzésvilág, teljesen mindegy, hogy figurális avagy sem.

De magát mégiscsak beskatulyázták!

Nem baj, csak skatulyázzanak, hát ebből élnek. Ez mind nem érdekes és nem időtálló dolog, az az érdekes, hogy hat-e rám az a mű vagy sem. Mint ahogy nincs rossz és jó művész, legfeljebb van, aki hozzám közelebb áll, mint például Papp Oszkár, akit nagyon szeretek és tisztelek. Remek művész!

A színek mit jelentenek magának?

Erről nagyon nehéz beszélni, pedig már sokan kérdezték. Külön színek nincsenek, kedvenc színem sincs, inkább a színek összhangja foglalkoztat, mint a zenében az akkordok, a harmónia. A színekben is így van, ha valamit kiragadok, a színek együttese sokszor már értelmét veszti.

De az nem lehet véletlen, hogy a szalonját Párizsi kék szalonnak nevezte el.

Persze, mert az gyönyörű szín, bár inkább a Párizs iránti szimpátiámat fejezi ki.

Fotó: Lugosi Lugo László

Gyönyörű műteremlakásban lakik, és egy időben a házban számos művész élt. Ki mindenki?

A házban ez az egyetlen műterem volt, amelyet annak idején nekem ítéltek, de valóban, ez művészház volt. Sok mindenki lakott itt, Bálint Endre, Faragó Pál, Vajda Júlia, sőt néhány napig itt lakott Martyn Ferenc is. Nagyon jó kis ház volt. Sokszor ebédeltünk együtt, látogattuk egymást, jó kis közösség volt, aztán ennek vége lett. Nekem is mindent újra kellett kezdenem negyvenévesen, hisz majdnem mindenem elpusztult. Alig maradt meg egy-két képem. Mindent újrakezdtem.

Az, akihez a festészet mellett ilyen közel áll a zene, a költészet, miért kezdett tanulni a jogi egyetemen?

A családban mindenki katona volt vagy jogász, és mindig azt mondták, hogy megőrült ez a gyerek, hogy festő akar lenni. Pedig én sosem akartam más lenni, engem csak a festészet érdekelt, a karrier sohasem izgatott. Az, hogy mire viszi az ember. De a festészet az igen, ez vigasztalt meg engem mindig, hisz az élet nem vidám majális, s nem örökös hancúrozás. De ez megvigasztal. Az embernek van programja, s azt végig kell csinálni. Igaz, ez sohasem lehet száz százalékos, de én már a kilencvennel is megelégszem! Egy fontos van csak az életben, hogy szabadon dolgozhassam. Hogy megfesthessem a véleményemet!

Végignézve a pályáján, elégedett?

Nem tudom, mi az elégedettség, de sohasem hazudtam, pedig hát többször is kidobtak a szövetségből, aztán meg visszavettek. Én az úgynevezett szocialista realizmust is bevettem, annyira rettegtem a fasizmustól és annyira gyűlöltem, talán ezért. Azt nem tudtam, hogy Sztálin mit csinált, csak később tudtuk meg, én is lassan ébredeztem, hogy ez így nem mehet. Mindenki másba menekül, én a szocialista realizmusba menekültem. Borzasztó dolgokat csináltam, de összefoglalva, megúsztam mindent, igen megúsztam, és újrakezdtem megint mindent, erre talán a legjobb példa az ’56-os képem a Tisztító nagy vihar, amelyben megfestettem a véleményemet … és hát magamhoz tértem.