Láthatatlan emlékmű

Szikra Renáta

Jochen Gerz Budapesten

A mindig heves vitákat kavaró, interaktív és/vagy olykor láthatatlanná vált köztéri műalkotásairól világszerte ismert képzőművész, Jochen Gerz a Goethe Intézet meghívására november 9-én járt Budapesten, ahol a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak is tartott előadást. A berlini Művészeti Akadémia tagja, a Braunschweigi Képzőművészeti Főiskola tiszteletbeli tanára 1966-ban települt át Párizsba, 2007 óta pedig Írországban él.

Az előadás középpontjában két legismertebb köztéri műalkotása állt: az 1986-os hamburg-harburgi Fasizmus elleni emlékműve és a saarbrückeni 2146 kő – antirasszista emlékmű. Ezek a művek valójában nem is sorolhatók a hagyományos emlékmű kategóriába, hanem James E. Young terminológiáját követve az ellenemlékművek (countermonument-countermemorial) példái. A patetikus, heroizáló emlékműkultusszal szemben Gerz emlékhelyeinek célja nem a vigasztalás, hanem a provokáció. Nem lehet csak úgy elmenni mellettük, nem érinthetetlenek – és nem is maradnak érintetlenek – mert interakcióra késztetnek. Nem vállalják át az emlékezés terhét, hanem visszadobják a közösségnek a labdát. A hamburgi emlékmű 12 méter magas, ólomborítású oszlopába egy acélirónnal bárki belevéshette nevét, illetve véleményét a fasizmusról. Ahogy megtelt az elérhető felület, úgy süllyesztették le fokozatosan a földbe – a süllyedő oszlop ma- gával vitte és eltemette a közel 70 ezer vésetet, a pozitív és negatív reakciókat egyaránt; az egész 1993-ban tűnt el teljesen. Abban az évben avatták fel a saarbrückeni emlékhelyet. Gerz és tanítványai a tartományi parlament előtti tér kockaköveiből szedtek fel titokban, éjszakánként egyet-egyet, majd belevésték azoknak a német településeknek a nevét, ahol a II. világháború előtt zsidó temető létezett. A vésett köveket lefelé fordítva helyezték vissza eredeti helyükre. Csak három évvel a munka megkezdése után léptek a projekttel a nyilvánosság elé, nagy politikai vihart kavarva. A „gerillaakciót” végül a Kastély tér átkeresztelése legitimálta: A láthatatlan emlékmű terén az emlékezés helye az emlékmű materiális teréből áthelyeződik az alkotókban és későbbi szemlélőkben keltett gondolatok és érzelmek világába.

Gerz előadásában külön kiemelte, hogy a köztéri műalkotás esetében legfontosabbnak a megbízást tekinti. Ha nincs rá igény, nincs köztéri mű, emlékmű sem. Maga a megbízás és az idea megszületése hosszú folyamat, a városvezetéssel folytatott folyamatos egyeztetés eredménye, amelybe Gerz mindig bevonja a helyi lakosságot is. Ez is fontos része a műnek, ha nem ez a mű maga. A Brémai körkérdés (1995) esetében például a helyi Művészeti Akadémia diákjaival 50 ezer brémai lakosnak feltett három kérdéssel igyekeztek kideríteni, mit kezdenének a lakosok a köztérrel, igénybe vennék-e ehhez a kortárs művészet kínálta lehetőségeket, és részt vennének-e a köztéri mű létrehozásában. Ezt követően nyilvános vitafórumokon közel 300 résztvevővel arra a következtetésre jutottak, hogy a köztéri műnek elsősorban a közösség gondolataiban kell megjelennie, nem szükséges materializálódnia. Így a mű voltaképpen az együttgondolkodásnak állít emléket, az egyik brémai hídon kialakított kilátópontban. A résztvevők nevét felsoroló fémlap mellett, a letekintő egy üveglapon keresztül önnön tükörképét, azon túl pedig a vizet látja. A művet az alkotók azoknak dedikálták, „akik megállnak itt és valami olyat néznek, ami nem létezik”.

 
Full 002878