Mire jó a kortárs árverés?

1. rész

Gréczi Emőke

Miközben szépen gyarapodnak a kortárs művekre épülő gyűjtemények Magyarországon, addig a kortárs árverések enyhén szólva botladoznak, kevés kivételtől eltekintve akár imázsrombolásként is felfoghatók az idehaza eddig tett kísérletek. Vajon ennyire távol állna a magyar néplélektől a kortárs művek árverésen való beszerzése vagy a galériák, aukciós házak képtelenek megbirkózni a feladattal? Érdemes áttekinteni az elmúlt évtizedekben tett kísérleteket az élő művészek, művészet árverezésére, és talán a végére kiderül, hogy mi az a hozzávaló, ami hiányzik a sikerhez, szükséges-e több energiát és kreativitást hozzátenni, többet, mint amennyivel a klasszikusokat és moderneket értékesíteni lehet.

A BÁV 1957-ben indította el – egy évtizedes szünet után – a művészeti árverések sorát, ám a következő harminc évben kibocsátott katalógusokat hiába is böngésszük, legfeljebb élő művészek korai műveivel találkozhatunk – ne felejtsük el, hogy Bernáth Auréltól Molnár C. Pálig, Csók Istvántól Czóbel Béláig sok, ma már egyértelműen klasszikus művészünk élte még aktív időszakát. Ám a Bizományinál szigorúan csak a világháború előtti műveik kínálták magukat. Nem volt ez másként a már a 20. században született, a felsoroltakhoz képest progresszívebb vonalat képviselő alkotók esetében sem, Bálint Endre, Anna Margit, Bán Béla és a többiek neve már szerepelt a 70-es évek árverésein, de szigorúan csak 30-as, 40-es évekbeli művekkel. Ennek oka egyrészt, hogy a rendszer markánsan elválasztotta a kortárs művészetet a klasszikustól, az előbbi kereskedelme a Képcsarnok Vállalat hatáskörébe tartozott, az utóbbi a Bizományi reszortja volt, a szerepeket pedig nem lehetett felcserélni, nem volt átjárás a két kategória között. (Illetve, egyetlen kivétellel találkoztunk: Kondor Béla grafikái közül négy is felbukkant 1975 és 1986 között, de ő valóban párját ritkítja.) A fenti szisztéma azt is egyértelművé teszi, hogy élő művész nem adott be a Bizományihoz, „galériása” pedig tudvalevőleg nem volt, legfeljebb a már említett Képcsarnok.


Kondor Béla: Cirkusz, rézkarc. Kondor volt az egyetlen „kortárs” művész, akit a BÁV árverezett már a 70-es évektől, így ezt a lapját is többször.

Még mielőtt azt hinnénk, hogy a magyarországi rendszer vaskos lemaradásban volt a nyugatihoz képest (sok szempontból igen, de most nem arról beszélünk): az első, kifejezetten kortárs aukciót a Sotheby’s tartotta 1973-ban New Yorkban, amikor ötven pop-art tételt árverezett Robert C. Scull gyűjteményéből. A bő kétmillió dollárt hozó aukció sok szempontból mérföldkőnek számított, hiszen itt érte sokként először a művészeket, hogy valaki nyilvánosan nagyon sokat keres a képeiken – nem véletlen, hogy dokumentumfilm is megörökítette a történteket. A New York-i taxis vállalkozást működtető Scull mindössze nyolc évvel korábban vásárolta meg Jasper Johns Double White Map című művét 10 ezer dollárért a művészt képviselő Ben Heller kereskedőtől, most pedig 240 ezer dollárért adta el. A gyűjtő magától Rauschenbergtől és Warholtól egyenként 2500 dollárért vett műveit 90 ezerért, illetve 135 ezerért tudta értékesíteni – hát fájhatott nekik, az biztos. Az az este sokaknak elcsapta a hasát: a tökéletesen megrendezett, fogadással egybekötött aukciós kiállítási megnyitó, az aktív sajtó, szóval a tökéletes „pr” ma már természetesnek számít, akkor az a művészeknek, galériásoknak nagyon fájt. Az azóta is legendaként számon tartott árverés rávilágított a kortárs aukciók kínos pontjaira: a vevőn és az eladón kívül a művész is érintett, azon az estén pedig lényegében tehetetlen. Az eseményről szóló híradások azt emelték ki, hogy Scull kaszálása bohócot csinált a művészekből, és furcsa módon mintha senkinek sem fordult volna meg a fejében, hogy ezekből az irdatlanul magas árakból a művész is profitálhat. (Az árverés ideje alatt művészek demonstráltak az épület előtt, megpróbálták a vevőjelöltek útját elállni a bejáratnál.) A dokumentumfilmben Scull gyümölcsöző befektetéséről beszél, és kimondja, hogy a művészet az, miközben Rauschenberg gyalázza a gyűjtőt. A történet pedig úgy folytatódott, hogy a pop art árai a magasba szöktek…


Robert Scull gyűjteményének árverési katalógusa 1973-ból

Nagyot fordult azóta a világ, mondhatjuk úgy is, hogy ma a jó kortárs aukciós ár az eladó hasznára, de a művész dicsőségére – és hasznára válik.

De térjünk vissza hazánk műtárgypiacára, ahol még sokáig nem kellett a művészeknek szembesülniük hasonló, tőlük független és váratlan árképzésre. Az egyetlen hivatalos közvetítő, a Képcsarnok nyilvános, de fix árai nem okozhattak meglepetést, de képenként nagyobb összegek forogtak a művész-gyűjtő viszonylatokban, ám nem nyilvánosan. A szisztémán a Műgyűjtők Galériája változtatott, amikor nem választotta el a kortársat a klasszikustól, az eladhatóság volt az elsődleges szempont. Már a 80-as évek derekán a nyugat-európai aukciós házakban nyomokban fellelhetőek voltak magyar kortárs képek, így Bak Imre 1986-os akril műve (Dekadent) 1987-ben a Christie’s amszterdami termében, vagy Keserü Ilonáé (Marilyn and the sea, 1987) 1989-ben Milánóban. Itt-ott kínálták az akkor már egy ideje külhoni Hantaï Simon, Csernus Tibor, Kallós Pál, Sándorfi István, Vasarely vagy Konok Tamás képeit is. És ugyan a Műgyűjtők Galériája 1988-ban elindította Csernus Ipari táját 20 ezer forintról és 50 ezerért el is tudta adni, a következő két évben pedig Gyarmathy Tihamér két kompozíciójára talált vevőt, azért lássuk be, a árverés továbbra sem volt természetes közege a kortárs művészetnek.


A Képcsarnok által többször is kiadott Művészéletrajzok, 1985.
Készült a kortárs magyar képzőművészet jobb megismerése érdekében, a műkereskedelmi dolgozók és műgyűjtők számára.

Furcsa, hogy éppen a Bizományi kap majd észbe először, és kezdi el a kortársak árverezését, miután létrejön a Kortárs Galériája a 90-es évek elején. (A másik vonalat a jótékonysági aukciók indítják el, hiszen művészektől kérni „valamit” egyszerűbb, mint gyűjtőtől, aki azért a műtárgyért korábban már adott pénzt.) Bizonyos szempontból nekik volt a legkönnyebb dolguk, mivel több vezető is a Képcsarnoktól érkezett (Wein Miklós, Fertőszögi Béláné), és ahogy Fertőszöginé az Artmagazin egyik korábbi számában (2010/4.) nyilatkozta, az egykor a Képcsarnoknál vásárolt képek újraértékesítését tűzték ki célul elsődlegesen. Ebből azért lehetett tudni, hogy melyik kortárs körből merít a cég, és hogy ide nem tartoznak például az Ipartervesek és a legfiatalabbak, az biztos.

Folytatjuk…

Kapcsolódó anyagaink:
Mire jó a kortárs árverés? 2. rész
Mire jó a kortárs árverés? 3. rész
Mire jó a kortárs árverés? 4. rész
Mire jó a kortárs árverés? 5. rész