Mire jó a kortárs árverés?
5. rész
A sorozat előző részeiből nagyjából kiderülhet, hogy hányféle érdeknek kell megfelelnie egy kortárs aukciónak. Az összes szempont figyelembe vétele ugyan segíthetné a dinamikus árképzést, azonban az ezzel járó transzparencia nem kedvence a szereplők mindegyikének, így nem is támogatják kellőképpen. Hogy jó legyen a művésznek, a galériásának, az aukciós háznak, az eladónak (ha másodlagos piacról van szó), és legyen rá vevő is – nos, erre talán nem is sok az esély, ha az árverést nem találják ki és építik fel következetesen, ha nem rendelkezik kellő presztízzsel az aukciós ház, a tételsort nem az aktuális gyűjtői preferenciáknak megfelelően állítják össze, túlárazzák a tételeket vagy a vevőket nem ösztönzik eléggé a vásárlásra.
hardcore sex asian porn anal hard porn babe porn movie porn porn watch
A jótékonysági aukció állandó terepe a kortárs árveréseknek, hiszen sok esetben a művész – bizonyos értelemben – kisebb áldozatot hoz a felajánlással, mint a gyűjtő, aki egyszer már pénzt adott a műtárgyért. (Ritka esetben előfordul, hogy klasszikus festményárveréseken szerepel egy-egy tétel jótékony céllal, ilyenkor többnyire a ház a felajánló. És persze az is megeshet, hogy a művésznek többe került előállítani a műtárgyat, mint amennyi bevételt remélhet az árverésen.) Bár elsőre úgy tűnik, hogy a vevő a jótékony, hiszen pénz ad egy nemes célra, szóval ő fizet, valójában a művész, illetve a tétel tulajdonosa a bőkezű, a vevő ugyanis kap valamit, nevezetesen műtárgyat a pénzéért, vagyis nem egészen önzetlen a fizetési hajlandóság. Ez az alaphelyzet, amit persze lehet formálni és árnyalni azzal, ha a vételár egy részét a művész megkapja, illetve ha a vevő a cél érdekében a piaci ár fölött fizet.
A hozzáértők úgy érzik (nem alaptalanul), hogy sokat rontottak a kortárs piac presztízsén a felelőtlenül megrendezett jótékonysági árverések, amelyeket sokszor olyan szervezet jegyez, amelyik semmiféle piaci rálátással nem rendelkezik, időnként az egyetlen „szakember” az árverésvezető – ha éppen nem egy celeb, aki valójában nem sokat segít a tételek eladásában. Sok képzőművész akad, aki nem mond nemet egy ilyen felkérésre: tudják, hogy az árváknak (árvíz-, aszály-, földrengés- és iszapkárosultaknak, bedőlés szélén álló művésztelepeknek, művelődési házaknak, kismúzeumoknak stb.) minden fillérre szükségük lehet, és sokuknál akad otthon mondjuk egy grafika, amit könnyű szívvel a rendezők rendelkezésére bocsáthatnak. Azzal viszont kevesen számolnak, hogy az aukciós licitálást, vételt sokszor komoly lelki tréning előzi meg, felemelni a licittárcsát bármilyen összegnél felér egyfajta belső háborúval. Minden előzmény, előélet, tapasztalat nélkül nem könnyű pillanatok alatt dönteni és nyilvánosan vállalni egy esetleges fizetési kötelezettséget. Ez főleg a „helyi” jótékonysági árveréseken ütközik ki, ahol a legritkább esetben fordul elő egy valamennyire is tapasztalt műtárgyvásárló.
A negatív példák helyett inkább egy működőt érdemes nevesíteni, már csak azért is, mert a Bátor Tábor árverések sikere túlmutat a jótékony célon, valójában felállít egy aukciós modellt, az egyetlent, amelyik a hazai kortárs piacon ma működik.
A sorozat 2005-ben indult, a sikerszéria alapjait Küllői Péter alapítványtevő-műgyűjtő és két galéria együttműködése vetette meg. A Kieselbach Galéria járatos volt ugyan aukciók rendezésében, ám szükség volt a kortárs művészetben avatottabb partnerre, ez akkor a legtermékenyebb időszakát élő Deák Erika Galéria volt. Kieselbachék megmaradtak (ahogy Winkler Nóra árverésvezető is), a partnergaléria az acb lett 2001-ben. A szervezők már a kezdettől nem engedték szabadjára az aukciót, amely mindig is meghívásos volt, vacsorával, kulturális programmal, bálterem helyszínnel. Összegyűlik a kortárs gyűjtők krémje, a hatvan-nyolcvan tételes kínálat pedig mindegyik gyűjtőréteget figyelembe veszi: a grafikák a kisebb pénzűeket, a Kossuth-díjasok a tutira szavazókat, az up and coming művészek a kísérletező kedvűeket szólítják meg. Sokan eleve és eltökélten vásárlási céllal mennek, és mivel összesen nem indul sok tétel, pár biztos vevő elég a licitek emelkedéséhez. A művészek pedig megkapják a leütési ár harminc-negyven százalékát (nem mindenki kéri), így nemcsak a dicsőségen, de a terhen is osztoznak az ingyen közreműködő műkereskedőkkel.
Société Réaliste: A jövő a múlt folytatása más eszközökkel - Futura Fraktur, 2011, 105x73x7 cm
Szempontunkból viszont sokkal fontosabb, hogy nem csak a Bátor Tábor nyer ezekkel az árverésekkel. Bár az eredmények kissé torzítják a valóságot, mégis adnak egy kis esélyt arra, hogy a művészek (és galériásaik, gyűjtőik) lássák, mi lenne, ha… A Bátor Tábor árveréseire úgy is tekinthetnénk, mint egy kis önálló államra egy nagyobb állam területén, amelyik a saját törvényei szerint működik, láthatóan hatékonyabban. A szervezők már a kezdetektől felvállalták, hogy az eseménnyel a kortárs piacot éppúgy szolgálják, mint a súlyosan beteg gyermekek táboroztatását. A sikersztori különösen a válság óta látványos, hiszen 2009 óta nemcsak az árverések, de a galériák forgalma is – a vevők számával együtt – jelentősen csökkent, ami nem feltétlenül látszott meg az árverések eredményein. Ugyanakkor be kell látni, hogy ez nem tart így a végtelenségig. Ahogy a galériák is a külföldi piacok felé látják a kiutat, úgy a Bátor Tábor árverések is ebbe az irányba indultak, felismerve, hogy még egy profi módon felépített aukció sem képes vevőt „termelni”, legfeljebb azokat tudja megszólítani, akik valóban venni akarnak és tudnak. Márpedig ők ma nincsenek túl sokan. A kört tehát tágítani kellett, mégpedig nemzetközi anyaggal, amivel – amellett, hogy így nem egy világhírű művész munkájával gazdagodott az anyag – több potenciális vevőt lehet megszólítani. Küllői Péter szakmai előéletének helyszíne, London felé indult el, ma már együttműködik a Tate Modern a régió kortárs művészetével foglalkozó bizottságával is. A legutóbbi árverés anyagát is külföldi kurátorok közreműködésével szemlézték és állították össze, így indult tétel Günther Ueckertől, Daniel Spoerritől, Peter Peritől (Péri László Angliában élő unokája) és Rita Ackermanntól is.
Az összleütés rendszerint a harminc-negyvenmillió forintos tartományba esik, a legmagasabb árak 1 és 2,5 millió forint között vannak (Bak Imre, Bukta Imre, Szűcs Attila művei ezt rendszeresen elérik).
Hogy a jótékony cél nélkül milyen eredményességgel működne a sorozat, vagy működne-e ma egyáltalán, nem tudjuk (csak sejtjük), mindenesetre ma ez látszik az egyetlen sikeres modellnek a kortárs árverések terén. Ez különösen akkor szembetűnő, amikor más aukción ugyanezen művészek esetében még jóval alacsonyabb összegekre sem érkezik licit, ami arra engedne következtetni, hogy nem egyetlen kortárs piac van Magyarországon. Nyilvánvalóan egy piac van, a különbség a szisztémában és a fentebb már vázolt hiányok valamelyikében (presztízs, színvonal, árképzés, vevők távolléte, ad hoc jellegű rendezés) rejlik.
A kudarcok ellenére többen nekifutnak újra és újra kortárs aukciót rendezni, talán azzal a motivációval, hogy húsz-harminc tétel eladása – ami egy száz tételes árverésen csúnya eladási aránynak tűnik – még mindig több, mint ahány művet sok galéria egy év alatt el tud adni. Ilyen formán mégis sikeresnek látszik a rendezvény. Ám ha a kereskedő hosszabb távon gondolkodik, a művészet, a piac és a galéria tekintélyét nézi, akkor jobbat tesz, ha nem kezd bele egy árverés megrendezésébe, főleg ha nem rendelkezik az összes szükséges komponenssel egy ilyen rendezvény lebonyolításához.
Borsos Lőrinc: Boyconvoy diptichon, 2010, olaj, akril, vászon, fatábla, 20x30x5 cm (2 db)
A cikk képein szereplő művek a legutóbbi Bátor Tábor árverés anyagából valók.
Kapcsolódó anyagaink:
Mire jó a kortárs árverés? 1. rész
Mire jó a kortárs árverés? 2. rész
Mire jó a kortárs árverés? 3. rész
Mire jó a kortárs árverés? 4. rész