Ha, időről időre felmerül a „Ki a kedvenc festőd?" kérdés, általában kibújok a válaszadás kötelezettsége alól. Ha azonban ezt valamilyen okból kifolyólag nem tehetem meg, akkor Gerhard Richter a válasz. Amivel, mint a statisztikák is bizonyítják, természetesen nem vagyok egyedül. Richter már jó néhány éve a képzőművészeti toplista élmezőnyébe tartozik, a világ legkeresettebb, legjobban fizetett festőinek egyike. Az európai művészlistán pedig töretlenül övé az első hely. Egy német gazdasági magazin, a Capital (amely minden évben közli a világ legkeresettebb művészeinek ötvenes listáját) Kunstkompass címen futó felmérése szerint Richter 2004-ben listavezetőként 300-400 ezer eurós árfekvéssel hagyta maga mögött a művészeti világ olyan jeles képviselőit, mint Louise Bourgeois, Richard Serra, Cindy Sherman, Bill Viola, hogy csak néhány nevet említsünk a névsorból.

 

1972-ben ő képviseli Németországot a velencei biennálén, 1972-től 1987-ig rendszeresen részt vesz a kasseli Documentán. 1997-ben elnyeri a velencei biennálé nagydíját, 1997-ben a Documentán kiállítják az Atlaszt (1969-től kezdődően dolgozik a kollázson, amely központi szerepet játszik az életműben, s tulajdonképpen újságkivágások, illusztrációk, fotók, fotósorozatok, vázlatok, csendéletek, portrék stb. hatalmas gyűjteménye). A 2001-es velencei biennálén bemutatják szakrális festészetként nyilvántartott absztrakt festmény-sorozatát („stációk", Rombusz, 1998); 2002-ben a New York-i Museum of Modern Art a művész hetvenedik születésnapja alkalmából életmű-kiállítást rendez.² Ez utóbbi talán a legnagyobb eredmény, amelyet egy művész elérhet, hiszen kivételes alkalom, hogy a MoMA élő művész előtt életmű-kiállítással tiszteleg. Oldalakon keresztül sorolhatnánk a világ ismert múzeumait, kiállítóhelyeit, ahol Richter egyéni kiállításokkal szerepelt, ugyanígy a közgyűjteményeket, ahol megtalálhatók művei (például a LuMú állandó gyűjteményében is). Természetesen a budapesti kiállítással egyidejűleg is több tárlata látható világszerte, s ezidőtájt a kölni dómba tervez üvegablakokat. De miért is szeretjük, szeretik ennyire Gerhard Richtert?

 

 

Egész egyszerűen azért, mert jó. Minden műfajban jó. Legyen szó fotóról, fotószerű festményekről, politikai tartalmú művekről, lírai absztrakcióról, szobrászat és festészet határvonalain mozgó üveginstallációkról: mindig valami újat hoz, valami újat mutat. Ezért a talán nem túlságosan bizalomgerjesztő elnevezés, a kaméleon. Richtert ugyanis a kortárs német festészet kaméleonjaként tartják nyilván, nem azért, mert annyira észrevehetetlen, amit csinál, hanem, mert annyira sokszínű és kiszámíthatatlan. Ha vannak is műfaji jellegzetességek, témák, formák, színek, amelyekhez konzekvensen mindig vissza-visszatér, képes azokat is megújítani, úgy megmutatni, mintha még soha nem láttuk volna, legalábbis nem így. A richteri oeuvre rendkívül sokszínű. Mintha nem is egy művész életművével lenne dolgunk, annyira heterogén. Nála még a szürke is sokszínű, pedig ez igazán nehezen elképzelhető.

 

 

„Nincsenek szándékaim, rendszerem, irányom. Nincs programom, stílusom, célom." Hajtogatja Richter, ha művészi célkitűzéseiről faggatják. Nem könnyíti meg az újságírók és kritikusok dolgát, ha felvilágosítást kérnek tőle műveiről Richter a kezdetektől fogva kívül marad az aktuális művészeti áramlatokon, trendeken. Bár a hatvanas évek elején a pop art hatására fordul a reprodukció, másolás, sokszorosítás kérdései, s a hétköznapok tematikája, a reklám, a média képei felé, művészetében ezek a témák egészen más módon kerülnek feldolgozásra. A programnélküliséget programjának, a festészetet pedig a gondolkodás egy formájának tekinti.

 

„Arra a kérdésre, mire gondolok, amikor festek, nem tudok válaszolni. Ez olyan, mintha valaki Albert Einstentől azt kérdezte volna, mire gondol, amikor egyenleteket ír? Nem gondolkodott, számolt." Festészetének célja a valósággal való állandó konfrontáció, annak kísérletező kutatása, megismerésének lehetőségei. Az úgynevezett üzenet vagy ideológia abszolút hiánya jellemző munkáira (amit a kevés vele készült interjú is alátámaszt), amennyiben mégis felfedezni vélünk valami ehhez hasonlót, az csak a befogadói képzelet konstrukciója.

 

 

A Kölnben élő művész 1932-ben született Drezdában. Művészeti tanulmányait a drezdai művészeti akadémián végzi, majd 1961-ben, a berlini fal megépítése előtt Düsseldorfba költözik, itt folytatja tanulmányait. 1971-től 1994-ig a düsseldorfi művészeti akadémia professzora. A hatvanas évek elején kezd kísérletezni a fotóalapú festészettel, amely aztán meghozza számára a máig töretlen népszerűséget. Ekkor használ először (különböző témájú) fotókat, illusztrációkat festményei alapjául. Ezeket viszi fel felnagyítva, ekkor még elsősorban szürke-fehérben a vászonra. A módszer ugyan a fotórealizmussal rokonítható, ugyanakkor a festményekre jellemző körvonalazatlanság, az elmosódó kontúrok eltávolítanak a fotók realizmusától (Rózsák, 1993). A festmények témái lehetnek portrék, csoportképek, csendéletek, tájképek, s nagyon fontos, folyton visszatérő téma a felhők és a tenger. (A művész nem tagadhatja, nem is tagadja romanticizmusát, amely a Caspar David Friedrichre jellemző témaválasztásban is megnyilvánul.)

 

 

Richter a valódi fotórealizmussal is kísérletezik, főleg a nyolcvanas évektől kezdődően, ekkor keletkeznek a különleges precizitással és perfekcionizmussal kidolgozott festmények (Jég, 1981), s ehhez a módszerhez tér vissza aztán például a családtagjairól készített „festmény-felvételek" esetében is (Betty, 1991). Itt már megjelennek a színek, a tökéletes kontúrok, a korábbi körvonalazatlansággal szemben ezek a munkák hiperrealistának minősíthetők.

 

„A szürke is egy szín, néha a legfontosabb számomra" - jelenti ki Richter pályafutása kezdetén. Ennek megfelelően a szürke-sorozatok a fotóalapú festményekkel közel azonos jelentőségűek a richteri életműben. Az első „szürke a szürkében" képek (Csövek, 1967), a szürke „rétegek" szintén a hatvanas évektől kezdődően állandó összetevői az életműnek. A szürke a nagyszámban készült tenger- és felhősorozatok, s a későbbi üvegfestmények (vagy inkább installációk?) alapszíne. Richtert a szín-felület viszonya, a színfelvitel technikája foglalkoztatja a monokróm festményeken (automatizmus, ha szürke, akkor már monokróm...), ahol a szürke tulajdonképpen nem-színként van jelen. Azóta is szériában készülnek a szürke-sorozatok, amelyek a mű megismételhetetlenségébe, egyediségébe vetett hiten ejtenek súlyos csorbát. Ugyanez a törekvés fedezhető fel természetesen a fotóalapú festmények hátterében is: a művek kiindulópontja, az alap is megismételhető, s tetszés szerinti mennyiségben reprodukálható, s erről készülnek aztán a richteri „másolatok". A szürke-sorozatok variációi az általában nagyméretben készült (225 x 125 cm) üvegfelületek (Nyolc szürke, 2002 - a műegyüttes ma a bilbaói Guggenheim múzeum tulajdonában van), amelyek a festészet-szobrászatinstalláció határterületein mozognak. Itt nemcsak a szín, de maga az anyagválasztás is döntő jelentőségű: a tükröződés, a képfelszínen kirajzolódó árnyékok, az üvegfelülettel való állandó kísérletezés, a játék szintén a művek részét képezik. Különösen e művek tekintetében nem elhanyagolható a rendezés, a világítás stb. szerepe. Richter számos esetben maga rendezi kiállításait, ügyel a világításra, a természetes-mesterséges fény megoszlására a kiállítótérben.

 

 

A LuMúban rendezett kiállításon erre ugyan nem került sor, ám a művész kilencvenes években készült munkáiból átfogó válogatást láthatunk. A kiállítás címét, a Survey-t (Áttekintés), egy 1998-as offset munkáról kapta, mely tulajdonképpen egy grafikon. Ezen Richter az európai kultúrát szerinte leginkább meghatározó művészeket tüntette fel, 1300-tól a mű keletkezéséig.Mivel a kilencvenes években készült művekben is megtalálható a richteri életmű valamennyi jelentős aspektusa, ezért a kiállítás olyan áttekintés ad, amelynek segítségével a kaméleon korábbi munkásságáról is képet alkothatunk.