A két intézmény egyesítését követően a zálogkölcsönzés folyamatosan növekedett. Ezt elősegítette, hogy az egyesített intézmény a kézizálog-kölcsönzés területén lényegében monopóliumot kapott (új működési engedélyt gyakorlatilag nem adtak ki), a zálogházi közvetítői hálózatot integrálták, a zálogkölcsönzés kamatait és költségeit a banki százalékoknál alacsonyabban állapították meg. A Postatakarékpénztár emellett felhatalmazást kapott a magánkézben maradt zálogkölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások ellenőrzésére, amelyek számát hamarosan befagyasztották. A zálogforgalom fellendülését jól mutatta, hogy míg 1924-ben a zálogház 236 318 zálogtárgyra 3 017 924 pengő kölcsönt folyósított, addig a forgalom 1929-ben már túllépte a 2 millió tételt (2 060 609), illetve a bűvösnek számító 50 millió pengős kihelyezést (53186112). A zálogházi forgalom korszakbeli csúcspontjára 1938-ban jutott. Ekkor a zálogtárgyak száma 3 064 000-re nőtt, a zálogkölcsön összege pedig 61 480 000 pengőre rúgott. A zálogkölcsönzési monopólium hatására a húszas évek derekától az országos kézizálog forgalom 90-95%-a az állami zálogház keretei között bonyolódott. A húszas évtized második felében

a kézizálogba helyezett tárgyak 42%-a ékszer és nemesfém volt. Ez az arány a harmincas évtized első felében 55%-ra nőtt, ami arra utalt, hogy a szegényebb rétegek mellett az úri középosztály tagjai is egyre gyakrabban keresték fel a zálogházat.

 

A forgalom fellendülése jelentős beruházási és korszerűsítési tevékenységet indított el. A zálogház központi székházában többemeletes zálograktárt építettek, ahol megteremtették az értékesebb ruhaneműk, szőnyegek, prémek tárolásának modern feltételeit, molytalanítót és porszívókat használva. A fiókok berendezését is korszerűsítették, az új fiókokat már zálograktárakkal együtt alakították ki, és a beadott értékek tárolására tűz- és betörésbiztos páncélszekrényeket, -termeket építettek.

 

1925-től jelentősen átalakult és kibővült az árverések terén monopóliummal rendelkező Árverési Csarnok tevékenysége, hiszen a fővárosban működő magánzálogházakban ki nem váltott zálogtárgyak is csak itt kerülhettek kalapács alá. Ezen túlmenően a ki nem váltott zálogtárgyakat értékesítő kényszer árverések és a művészi aukciók mellett megkezdték a folyamatosan zajló napi árveréseket, majd 1933 nyarától az önkéntes árveréseket. Utóbbi esetben a zálogtárgy tulajdonosa a kiváltást megelőzően lehetőséget kapott arra, hogy az elzálogosított tárgyat értékesítse és a költségek levonása után fennmaradó összeget megkapja. Az önkéntes árveréseken mindennapi használati tárgyak kerültek kalapács alá: ruhaneműk, ágy- és asztalneműk, a háztartásban használatos kisebb műszaki cikkek, kar- és zsebórák, szerényebb értékű és művészi színvonalú festmények, kerámiák. Az önkéntes és napi árveréseken a tárgyak egyre jelentősebb részét a használtcikk kereskedők vásárolták fel, akik azután azokat saját üzletükben némi haszonnal továbbadták.

 

A rendszeresen megtartott művészi aukciókon - 1941 késő őszén zajlott le a 100. jubileumi árverés - egyre nagyobb teret nyert a műtárgyak értékesítése és ennek révén a mecénási tevékenység növekvő szerepe. Ezek az árverések lehetőséget és teret biztosítottak arra, hogy a nehéz anyagi helyzetű művészek - köztük szép számmal fiatal kortársak - vásznaikat, bronzba öntött, márványba faragott alkotásaikat a műpártoló közönségnek előzetesen kiállításokon - és az azokhoz kapcsolódó fényképes katalógusokban - bemutathassák, majd azt követően árveréseken értékesíthessék. A kiállítások megrendezésére az Árverési Csarnok mellett külön termeket alakítottak ki. A művészi aukciókon lehetőség nyílt arra is, hogy a potenciális vevők előzetesen vételi megbízást adjanak az általuk megvásárolandó tárgyakra. A művészi aukciókon a festmények, rajzok, metszetek, szobrok, plakettek mellett a kalapács alá kerülő értékek között egyre nagyobb arányt képviseltek a könyvek, a porcelán- és üvegtárgyak, a míves ékszerek, a szőnyegek, takarók, függönyök, valamint a kelet ázsiai műkincsek.

 

 

A harmincas évtizedben a pesti köznyelvben „zaci"-ként emlegetett zálogház forgalmában egyre gyakoribbá váltak a szezonális elzálogosítások. Ennek során nyáron a nemes szőrme és prém bundák, kalapok, gallérok, muffok, keppek kerültek a zálogház gondos őrizetébe, továbbá a nyaralásra, téli üdülésre indulók helyezték el ékszereiket, festményeiket és más értékeiket ideiglenesen a biztos megőrzőnek tekintett zaciban. A zálogfiókok szomszédságában pedig megjelentek a nepperek, akik a lejárt, de a tulajdonos által még ki nem váltott zálogcédulákat, mivel azok kiváltására pénzük nem volt - az árverést megelőzően - töredékáron megvásárolták, majd azokat kiváltották és az így megszerzett tárgyakat használtcikként értékesítették. A húszas évtized végétől a divatja múlt frakkok, ezüstfejű sétapálcák és más hasonló ruhaneműk, kiegészítők tulajdonosai gyakorta úgy szabadultak meg megunt holmijuktól, hogy azokat elzálogosították, majd ott felejtették a zaciban. Mellettük gyakran kerültek a zálograktárak polcaira olyan apróbb értéktárgyak, asztalneműk, kiegészítők is, amelyek szobalányok, inasok, bejárónők kezéhez ragadtak, akik zálogbaadás útján szabadultak meg tőlük.

 

A már említett esetek, továbbá az úgynevezett zálogházi ékszerek megjelenése a húszas-harmincas évtizedben a becsüsök szaktudását alaposan próbára tette, szerepüket jelentékenyen felértékelte. Ezeket az ékszereket ügyes kezű ötvösök oly módon gyártották, hogy valódinak tűnjenek, de tényleges értékük az értük folyósított zálogkölcsön összege alatt maradjon. A zálogházi ékszereket gyártó ékszerhamisítók keze nyomán az aranyozott rézgyűrű úgy vált „valódivá", hogy a rézgyűrűbe beforrasztották egy aranygyűrű próbajelét. Aranylánc esetében az aranyszemek közé szép számmal rézszemeket forrasztottak, azonban a lánc eredeti próbajelét meghagyták. Gyakorta előfordult, hogy a zálogházi ékszer olyan tökéletesre sikerült, hogy még árverésen is értékesíteni lehetett. A szaporodó csalások ellen a zálogház egyrészt a becsüsök felkészültségének emelésével, másrészt anyagi felelősségük kiterjesztésével védekezett. Az a becsüs, aki ilyen ékszert bevett, ellenértékét meg kellett hogy térítse. 

 

A becsüsök számára ez idő tájt komoly veszélyt jelentett az ezüst árának hullámzása is. Az ezüst árának esésekor ugyanis az ilyen tárgyak felbecsült értékük jelentős részét elvesztették, és az értékvesztést levonták a becsüs 4000 pengős óvadékából. Szintén a becsüsnek kellett kártalanítást fizetni akkor, ha az általa felértékelt, de ki nem váltott tárgyat árverésen nem sikerült értékesíteni, hiszen a zálogház veszteségét levonták tőle.

 

 

A II. világháború kirobbanása és nyomában a pengő egyre gyorsuló inflációja következményeként fokozatosan visszaesett a királyi zálogház forgalma. Míg 1940-ben 2 510 642 zálogtárgyra 55 962 000 pengő kölcsönt folyósítottak, addig 1944-ben már csak 714 000 tárgyat zálogosítottak el 50 211000 pengő értékben. A szövetséges haderő első bombatámadásait követően pedig megkezdődött olyan tárgyak - szőnyegek, festmények, bútorok -zálogba helyezése, ahol a cél az értékek ily módon való átmentése lett. Ezt a változást jól mutatta, hogy 1943-ban az elzálogosított tárgyaknak már csak 39%-a volt ékszer és nemesfém, a többi egyéb ingóság. Az ország német megszállását követően pedig a zsidó származásúak és vallásúak szintén vagyonuk mentése céljából helyezték el értéktárgyaikat a zálogházban. A vagyonmentés szándékát jól tükrözte az a tény, hogy 1944 végére a ki nem váltott tárgyak száma ugrásszerűen megnőtt. A királyi zálogház állami rendelkezésre 1944 nyarától részt vett a deportáltaktól elkobzott vagyontárgyak értékelésében, nyilvántartásában, regisztrálásában és feldolgozásában. Ezeket a vagyontárgyakat a háború utolsó hónapjaiban kevés kivételtől eltekintve külföldre szállították.

 

Az ország területén 1944 végén, 1945 tavaszán végigvonuló különböző nemzetiségű haderők nem kímélték a zálogházakat sem. A budapesti központi zálogházból mintegy 200 000 tárgyat hurcoltak el, és hasonlóképpen kifosztották a huszonnégy fővárosi és vidéki fiók raktárait is. A szervezetten fosztogató katonai egységek magukkal vitték az ékszereket és a nemesfémtárgyakat, az órákat, a szőnyegeket, a jobb minőségű ruhaneműt, az írógépeket, a fényképezőgépeket, a látcsöveket, mindent, amit értékesnek tekintettek. A háborút követően pedig a kibontakozó hiperinfláció tette lehetetlenné a zálogkölcsönök folyósítását. Az elzálogosításra alkalmas tárgyak körét nemcsak a háború utolsó szakaszában külföldre hurcolt vagyontárgyak - ékszerek, nemesfémek, festmények, könyvek és mások - csökkentették, hanem az is, hogy a 8400/1946. számú minisztertanácsi rendelet erőteljesen korlátozta a magánszemélyek birtokában tartható ékszerek és nemesfém tárgyak mennyiségét. Ilyen körülmények között az állami zálogház fiókjai 1946. augusztus 1-jéig lényegében csupán pénzváltással és csekkforgalommal foglalkoztak. Ugyanakkor a háborút követően újrainduló Árverési Csarnok napi árverésein, majd aukcióin folyamatosan emelkedett a kalapács alákerülő és értékesített tárgyak száma.

 

A forint megjelenését követően -1946. augusztus 1. - szigorú korlátok között indult újra a zálogházi tevékenység, hiszen előbb 200, majd a kibontakozó inflációval párhuzamosan fokozatosan emelkedve 1200 forintban rögzítették a zálogkölcsön felső határát, központilag - a pénzpiaci viszonyoktól elszakítva - határozták meg a kamatot és az egyéb díjakat. Az állami zálogház forgalmát az országban ekkor tizenkilenc fiókkal indította újra. A forgalom dinamikusan fejlődött: 1947-ben 1 347 000 zálogtárgyra 60 600 000 forint, a következő esztendőben 1869 000 tárgyra 131 700 000 forint kölcsönt folyósítottak. A zálogtárgyak között az ékszerek és nemesfém ingóságok aránya 45-47% között mozgott. A korábbi évtizedekhez képest megemelkedett a ki nem váltott tárgyak aránya, amely elsősorban azzal függött össze, hogy sokan így próbáltak megszabadulni a birtokukban lévő, de a jogszabályok által tiltott mennyiségű ékszertől, nemesfémtől.

 

Magyarországon 1947-1948 fordulójától a gazdaság egyre nagyobb területére terjedt ki az államosítás. Ez az államosítási hullám 1948 kora nyarán elérte a magánzálogházakat is, amelyeknek értékeiket, ügyfeleiket üzleteikkel, fiókjaikkal együtt 1948. június 1-jével a Postatakarékpénztár zálogházi részlegének kellett átadniuk. Miközben a magánzálogházak átvétele zajlott, a Postatakarékpénztár más üzletágait az állami kézbe került pénzintézetek között szétosztották, és ezzel párhuzamosan napirendre vették a zálogházi üzletág sorsának a rendezését is. A minisztertanács 1948. augusztus 5-én úgy döntött, hogy létrehozza az Állami Zálogház és Árverési Csarnok Nemzeti Vállalatot, amely, mint az 1773-ban alapított királyi zálogház jogfolytonos utóda, átveszi a Postakarékpénztár keretében működő zálogházi üzletágat és az Árverési Csarnokot. Ezzel gyökeresen új szakasz kezdődött az állami zálogház életében.