Hardcore absztrakció

Mélyi József

A minap Hans Ulrich Obrist kurátoróriás az Instagram csatornáján posztolta Maurer Dórát, aki jelenleg A FEKETE NÉGYZET KALANDJAI című kiállításon állít ki a londoni Whitechapel Gallery-ben. Maurer művészi gyakorlatával párhuzamos kurátori tevékenységéről Mélyi József írt egy korábbi lapszámunkban.


Majdnem húsz évvel ezelőtt történt, hogy az egyik nagy művészeti intézményünk igazgatónője közölte munkatársaival (köztük velem) a szándékát, hogy a magyar geometrikus absztrakt művészek egyik legszigorúbbikának szeretne hatalmas retrospektív kiállítást rendezni: termeken keresztül párhuzamos, illetve egymásra merőleges fekete vonalak, fehér vásznon. A munkatársak közül csak egyvalaki mert szólni, s ő is csak annyit mondott: „de hiszen ez pornográfia”.
 
 
Robitz Anikó: Bauhaus III., Berlin, 2011, lambdaprint, 100 × 65 cm
 
Azóta sokat változtak a művészeti trendek, a „minden lehetséges”-ben természetesen megkapja létjogosultságát valamennyi geometrikus törekvés is, de a konkrét művészet reneszánszáról korántsem beszélhetünk. A művészet nagy világában kicsit olyan ez a terület, mint a zenei irányzatok palettáján egy alapvető fontosságú dzsessz-szakág, amelynek szűk ugyan a közönsége, de az egész közeget nélküle elképzelni sem lehet.
   Magyarországon a geometrikus absztrakció, a konkrét művészet évek óta egyértelmű központtal rendelkezik, s ez a Vasarely Múzeum, amely a Maurer Dóra által fáradhatatlanul szervezett, magas színvonalú időszaki tárlatok keretében folyamatosan mutatja fel az idevonatkozó irányzatok múltját, illetve hazai és nemzetközi jelenét. A Szépművészeti Múzeum filiáléja olyan ezen a területen, mint egy szentély, s a hasonlat teljességéhez hozzátartozik, hogy a geometrikus művészet világában tevékenykedők köre kívülről néha mármár valóban sajátos jelrendszerrel rendelkező, önálló vallási közösségnek tűnik. Az ironikusnak gondolt pornográf jelző és a hasonlatként nyilván jóval találóbb vallási közösség mögött valószínűleg még mindig ugyanazok az általános és idejétmúlt idegenkedések húzódnak, mint az absztrakt művészet több mint száz évvel ezelőtti kezdeteikor. A Vasarely Múzeum a kiállítások sorozatával tulajdonképpen nem törekszik mindezeknek a tanácstalanságoknak a lebontására, sokkal inkább befelé fordulva, saját territóriumának határait próbálja szilárdítani. A mostani, furcsa címet – Tér mint tér – viselő tárlat is igazolja viszont, hogy a geometrikus absztrakció manapság csak akkor lehet valóban működőképes, ha túltekint ezeken a határokon. Ha nem ezt teszi, ugyanazokban a fogalmakban gondolkodva, ugyanazokat az utakat újra és újra felfedezve, valószínűleg egy helyben jár.
   A Tér mint tér távolabbról nézve, felépítésében nem igazán különbözik a korábbi Maurer-kiállításoktól, a cím és a leírás alapján talán egy kicsit kevésbé szigorú, mint néhány megelőző tárlat. Ha folytatnám az ironikus vonalat, akkor nyilván nem lehetne kihagyni, milyen biztos gyökerekbe kapaszkodik egy olyan bemutató, amelynek emblematikus kezdőpontja Georgi Dimitrov művészete. De ez tényleg méltatlan lenne, bár Dimitrov színes felületjátékának kiemelése – esztétikai indokoltságát tekintve – valóban a hatvanas éveket idézi, sőt erre utal még a művész ars poeticája is: „a művészet a kultúra lényege, társadalmunk értékeit hozza létre”. A kiállítás, mint mindig, most is két térre oszlik, ebből a kisebb az izgalmasabb. A nagyobb teremben sok a párhuzamos vonal, a megmagyarázhatatlannak tűnő, mert direkt op-art utánérzés, a kiérleletlen tér- és mozgáskísérlet. Az egyenes vonalak között mindenesetre legalább három üdítő színfolt akadt, az egyik Haász Kati lendületes elliptikus vonal-együttese, a második Keserü Károly cím nélküli, zenei alapokra építkező, négyzetrácsos szerkezetben rendszerezett színes pöttyökből álló műve, a harmadik pedig Bálványos Levente székekből épített klasszikus konstruktivista tér-etűd sora. Mellettük sok illuzionisztikus alkotás, és főleg sok régi vágású magyarázat. Mintha a harmincasnegyvenes-ötvenes évek óta ezen a területen nem lehetett volna újat kitalálni: ma is minden akkori elem előkerül, ugyanabban a körben forognak a gondolatok.
 
José Heerkens: Virradat előtt és hajnalban sorozat, 2010–2012, olaj, vászon, 40 × 35 cm
 
Haász Katalin: A Prelúdium sorozatból, 2013, olaj, vászon, 100 × 130 cm
 
   Az eszközök egyhangúsága leginkább tényleg nem is magukon a műveken, hanem az egyes munkákhoz tartozó leírásokon érhető tetten. José Heerkens filmje és festményei mellett szinte minden ismert kombináció megtalálható. A Virradat előtt és Hajnalban című képeken „fény és tér egymást keresik”, mindkettő „mozgásban van”, a „végtelenség”, a „határtalanság” érzetét keltik, a vertikális és horizontális vonalak „vezetik a teret”, a legfontosabb elemek között ott van az egyensúly, a ritmus és az ismétlés, a fény, a szín és a mérték. A leírásból nem hiányozhat az egyszerűség, a tisztaság, valamint az anyagiság és az anyagtalanság kettőssége. Mintha ezeken az alaptényezőkön túl tényleg nem lehetne más tényezőket bevonni az értelmezésbe (ezeket viszont mindenképpen muszáj lenne). Mintha a geometrikus művészet tényleg kilépett volna az időből, a kortárs művészet idejéből, és úgy tekintene a konstrukció alapelveire, mintha közben nem alakult volna át a világ, mintha nem vált volna ismét érdekessé a társadalmi problémákra érzékeny konstruktivizmus, és időközben a dekonstrukció elméletei sem nyertek volna teret.
 
Otto Reitsperger: A trompe l’oeil sorozat egy darabja, 2014, olaj, vászon, 70 × 70 cm
 
Wolsky András: Kétdimenziós tértriptichon, 2014, akril, vászon, fa, egyenként 100 × 100 cm
 
   Ez a szorosan a klasszikus hagyományokra építő konstruktív rendszer ott válik egyáltalán kézzelfoghatóan emberivé, ahol egy kis hiba van: a nagy tökéletességben, a lecsiszolt tisztaságban egy milliméternyi túlzás. Ilyen helyet találni például Otto Reitsperger trompe l’oeil sorozatának egyik darabjában, egyik szürke festményén, ahol az egyik makulátlanul egyenes és egyenletesen széles vonal egyik végén egy kis gombostűfejnyi túlfutás látható. Ebből derül ki, milyen nehéz elérni a legpontosabb megformálást, amely már gépies benyomást kelt. A kiállítás több művésze is apró gesztusokkal áll ellen a gépies hatásnak, ebben talán tényleg Reitsperger jár az élen, néha még akaratlanul is: Goldberg- variációk című képéből két vízszintes vonal emelkedik ki – a leírás szerint a függőlegesek uralják. A kisebb teremben több a „kilógó” munka, erősebb a konceptuális gondolkodás hatása. A képekbe betörnek a való világ elemei, ebből hol füzetborító- konstrukciók keletkeznek, hol három színből papírspirál-design. Ugyanitt jelenik meg két fontos magyar alkotó: a korábban a tágabb kortárs szcénában is sokkal erőteljesebben jelen lévő Wolsky András Dinamikus és véletlen triptichonja, a tervezhetetlenség hívószavára készített emblematikus munka. Robitz Anikó fotói pedig még az illúziót is kiforgatják: kamerájával geometrikus formákat keres építészeti elemekben, amelyeket kiválaszt, képként definiál, s utólag nem avatkozik bele.
   A kiállítás tehát egyáltalán nem egyszínű, és ott a legjobb, ahol más világok felé nyit teret. Ilyenkor a geometrikus művészet is kicsit könnyebben megközelíthetőnek tűnik, kevesebb az elbizonytalanodás (amelyet paradox módon leginkább a konstrukciók bizonyossága vált ki), kevésbé érezteti a művészet e területének vágyott időn kívüliségét. De azért mindig marad valami a távolságból; és még mindig nem hagy nyugodni egy mondat. Néhány évvel ezelőtt Maurer Dórával készítettem egy interjút, s a végén megkérdeztem tőle, mi az, amit a leginkább szeret a geometrikus absztrakcióban? Azt válaszolta, hogy nem szereti a geometrikus absztrakciót. Ezután megköszöntem neki a beszélgetést, de néha azóta is azon töprengek,
hogyan gondolhatja valójában.
 
Keserü Károly: Papírkollázsok 1–4. XX . század sorozat: Victor Vasarely, 0304071; 0304081; 0304091; 0304101, egyenként 30 × 21 cm
 

Bálványos Levente: Relief 1., 1997, fa, 35 × 74 × 33 cm

 
 
Tér mint tér
Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeuma 2014. szeptember 18-ig