Az a bizonyos ötven nap Nyergesújfalun

Gréczi Emőke

1919 nyarán a Tanácsköztársaság művészeti direktóriuma hívta életre a a nyergesújfalui művésztelepet a Haris közi szabadiskola kihelyezett tagozataként. Lényegében ezek a Kernstok Károly által vezetett műhelyek jelentették Derkovits Gyula művészeti stúdiumait, aki itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Dombai Viktóriával, aki aktmodellként dolgozott mindkét helyszínen. De kik voltak azok a „meztelen elvtársnők”, „pózoló tolsztojánusok”, akik megbotránkoztatták a 133 napig fennálló Tanácskormány idelátogató potentátjait?

 

Derkovits Gyula: Szamuely Tibor portréja, 1919 (Forrás: Szabadiskola Nyergesen. Nyergesújfalu, 2009. Szerk. Wehner Tibor, 24. o.)
 
Kevés kidolgozott mű, ám annál több vázlat, kompozíciós tanulmány és néhány visszaemlékezés maradt fenn az 50 napos nyergesi művésztelepről, ahol életek vettek fordulatot, szerelmek szövődtek, és ami miatt karrierek törtek meg. Az ott készült művek többsége legfeljebb dokumentumértékű, egy valamirevaló kiállítást sem könnyű belőlük felépíteni (pedig két ilyen is volt, az egyik 1969-ben, a másik 2009-ben), a szereplők és a helyzetek mégis nagyon jellemzőek az első világháború utáni évekre, amikor néhány havonta változott a rendszer, a menekültből pillanatok alatt üldöző, az ünnepeltből elítélt lett.
   A Haris köz 2. alatti üzlethelyiség két hosszú teremből állt, az egyikben Vedres Márk tanította formázni a szobrásztanítványokat, a másikban Kernstok Károly és Rippl-Rónai József felváltva korrigált, időnként pedig Egry József is besegített „tanársegédként”. A szabadiskolának összesen 450 tanítványa volt, alkalmanként 65-en dolgoztak együtt. A tömeges érdeklődés nem véletlen, a tandíj olcsó volt, az iskola pedig akár ingyenétkezést is tudott biztosítani a rászorulóknak. A növendékek mellett időnként olyan befutott művészek is megjelentek itt, mint Márffy Ödön, Kmetty János vagy Tihanyi Lajos – ők leginkább gyakorolni jöttek.
   A világháborúból lebénult bal karral visszatérő és a fővárosba költöző Derkovits 1917-től több iskolát is megjárt, de sehol nem maradt huzamosabb ideig. Elégedetlen volt a Lónyai utcai iparrajziskola akt-stúdiumával, a Váci úti Podolini-féle és az Akácfa utcai szabadiskolával, úgyhogy a legtöbbet a Haris közbe járt, de oda sem sokat. Hetekre elmaradt, betegeskedett, vagy megsértődött Rippl-Rónaira, mert az belerajzolt a munkájába.
   Bár nyilvánvalóan nem kapcsolódott politikai szűrő a beiratkozáshoz, úgy alakult, hogy a diákok zöme nemhogy baloldali volt, de sok közülük aktív mozgalmi munkát is végzett (1918-ban vagyunk), a szegény sorsú proletár osztálytársak (mint Derkovits) pátyolgatása mellett a Tanácsköztársaság későbbi vezetőinek rejtegetése, plakátok, szóróanyagok készítése és terjesztése, üzenetek közvetítése is az önkéntes feladatok között szerepelt. Kernstok már a Károlyi-kormány idején is vállalt politikai funkciót, közéleti, a szűken értelmezett képzőművészettől egy lépéssel távolabb álló szerepvállalása azonban korábbról ered: előadásokat tartott a Galilei-körben (ahová egyébként a Haris köziek többen is eljártak), publikált a Jászi Oszkár-féle Huszadik Században. A Károlyi-kormányban már államtitkár és a Radikális Párt esztergomi elnöke. A Tanács-köztársaság pedig megbízta az ingyenes művésztelep megszervezésével, miután átvették – lényegében államosították – a Haris közi szabadiskolát. Bár két szemtanú visszaemlékezéseit is kezünkbe vehetjük, Szamuelyné Szilágyi Jolán 1966-ban megjelent önéletrajza lényegesen alaposabb képet nyújt a szabadiskola működéséről, sőt a művésztelep létrejöttéről is, holott a vonatkozó lexikonszócikkek felsorolásaival – és férjével – ellentétben nem járt Nyergesen abban a bizonyos ötven napban. A mindkét helyen jelen lévő Derkovitsné memoárja lényegesen elnagyoltabb, elsősorban későbbi férje „szerencsétlenségét” hangsúlyozza, mai tudásunk szerint nem keveset ártva ezzel a telep résztvevői között vitathatatlanul legtehetségesebbnek számító festőnek.
 

Derkovits Gyula: Koncert (Zenélők, Táj alakokkal) 1921–22 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
 
   A baloldali értelmiségi, de meglehetősen szegény családba született Szilágyi Jolán maga is látogatta a Galilei-kör előadásait, Freudot olvasott, irodalmi próbálkozásait pedig Alexander Bernátnak mutatta meg. Legjobb barátnői közé tartozott Révész Ilus, aki Párizsban Isadora Duncannél, itthon Dienes Valériánál tanult táncolni. Szilágyi az első világháború végén Bortnyik és Mattis Teutsch révén kapcsolatba került a Ma folyóirat körével, 1918 nyarán pedig Szőnyi mellett dolgozott Nagybányán. Nála olvashatjuk, hogy bár Rippl-Rónai neve „extravagáns hölgyikéket” is vonzott az iskolába, a kemény mag részt vett az agitációs munkában, sőt a „prolifiúkhoz” (Czumpf Imre, Friedbauer Béla és Kernstok nyergesi mindenese, modellje, Maul János, később Nyergesi János néven festő) képest mintha a lányok lettek volna aktívabbak. Az Erdélyből és Hollósy mellől érkezett Bernáth Ilma férje Lukács Hugó orvosprofesszor volt, a Bolyai-kör elnöke, neves baloldali radikális gondolkodó, Ady orvosa és barátja. Mellette, vagy inkább előtte volt növendék a gazdag polgári családból származó Goszthony Mária, aki Kernstok jobbkezeként Bernáth Ilmával együtt szervezte az iskola ügyeit, később pedig – állítólag – legalább akkora szerepe volt a nyergesi művésztelep létrejöttében, mint Kernstoknak. Ő szerzett pénzt a szabadiskolához és a nyári telephez, valójában a Visegrádi utcai pártközpont utasításait hajtva végre. (Visszaemlékezése szerint személyesen járt Kun Béla lakásán, hogy pénzt kérjen tőle szegény diákok oktatására, akik cserébe majd plakátokat készítenek a pártnak.) Legfontosabb megbízatásuk kétségtelenül Szamuely Tibor bújtatása volt, az „álrokonok” egyikének Szilágyi Jolánt szemelték ki, aki nem sokkal később, nagyjából a harmadik találkozás alkalmával, percekkel a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt hozzáment Szamuelyhez. Pünkösd napján indult le a csoport Nyergesújfalura, néhány ember pedig pár nappal korábban, hogy alkotásra és lakhatásra alkalmassá tegyék a plébániaépület egyik szárnyát (ennek „rekvirálása” később szerepelt a Kernstok ellen felhozott vádak között). Az előőrshöz tartozott a tüdőbeteg Derkovits is, akit viszont nem asztaloskodni, hanem pihenni küldtek le hamarabb. Aztán mentek a többiek, Goszthony Mária, Lukácsné, Czumpf, Friedbauer, Novotny Emil Róbert, Fleischl Cora, Haranglábi Nemes József (neki ez volt a nászútja is egyben), Quittner Károly, Kőnig Dezső, Siedwers Emma, Szente János, Strém Katinka és a modellek, Nyergesi János, Dombai Viktória és a csinos „Kálmán” – néhányuk neve csak a művésztelepnek köszönhetően maradt fenn. „Válogatott” csapatról beszélünk, amibe azok a növendékek kerülhettek, akik vagy rászorultak, vagy kiérdemelték a nyaralást, ami a forradalmi eseményektől látszólag távol zajlott, bizonyos szempontból viszont egészen közel, ugyanis többnyire éppen Nyergesen nyaralt Kun Béláné a családjával, így a kommün vezére nemegyszer meglátogatta a művészeket is (újabb fekete pont Kernstoknak). Ugyanígy tett Szamuely (később ezt is leverték – szó szerint – Kernstokon), miközben felesége, Szilágyi Jolán lemondott a nyergesi képzésről, hogy időnként kiújuló tüdőbaját kezeltesse a Vas utcai Pajor Szanatóriumban, és hogy férje mellett lehessen (persze csak az elmaradhatatlan Lenin-fiúk társaságában).
 
Derkovits Gyula: Rajzóra a nyergesi szabadiskolában, 1919 (tus, papír) | Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Gyűjtemény
 
   Ha a napirendet nézzük, inkább építőtáborra emlékeztet a művésztelep, ugyanis a fiatalok reggeli előtt már kaszálni mentek, és délután is várt rájuk mezőgazdasági munka. A kettő között alkottak és fürödtek, bár az elkészült művek, a fürdőző-csónakázó kompozíciók tanúsága szerint ez a két tevékenység sokszor egymásba folyt. Képtelenség közel egy évszázad elteltével kinyomozni és megítélni mindazt, ami ott történt, mindenesetre a rengeteg ott készült akt a Nyolcak művészete után már nem is tűnik túlzottan nagyszámúnak. Annyi bizonyos, hogy a csoport életvitele enyhén szólva megbotránkoztatta Kun Béláékat éppúgy, mint a nyergesi őslakosokat. Miközben Pesten a modern művészet krémje agitációs plakátokat készített, itt, az egyébként többnyire nélkülöző és éhező művészek árkádiájában szó sem volt politikáról és mozgalomról. Szamuelyék nehezményezték is, hogy a baloldalinak gondolt alkotók nem mindegyike aktivizálta eléggé magát. Szilágyi Jolán elmeséli, hogy Szamuely a Fészekben találkozott pár művésszel, akiket erősen bírált, hogy nem festenek forradalmi képeket. Márffy erre azt válaszolta: „Már megcsináltuk a mi külön forradalmunkat.” Tibor nevetett – írta Szamuelyné. Pedig közéjük is lövethetett volna, írjuk mi…
 

Derkovits Gyula: Rippl-Rónai József korrigál, vázlatfüzet, 1918–19, 34. oldal Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Gyűjtemény
 
   A feltételezésnek van is némi alapja: amikor Szamuely meglátogatta Kun Bélánét Nyergesen, betért Kernstokhoz (Derkovits ekkor készített portrét róla), de felháborodottan távozott: akikkel találkozott, azok „fellengzős, fülledt, lelkendező, pózoló sznobok, tolsztojánusok. Legszívesebben egy kézigránátot hajítottam volna közéjük”. A „tolsztojánus” jelző akkoriban szitokszónak számított, többször el is hangzik Szamuely szájából, csakúgy, mint az „ál-forradalmár” vagy a „Raszkolnyikov-rajongó”. Szamuely egyébként rátapintott a lényegre. A pesti forradalomból kiszabadulva a pártmunkás Goszthony Mária Tolsztoj Evangéliumát olvasta fel a többieknek, Derkovits művészetéből elmaradtak a munkásábrázolások, helyette idillikus tájba helyezett aktokat rajzolt, miközben a többiek ápolták és tejkúrán tartották. Maga Kernstok pedig Buddháról tartott előadásokat az érdeklődőknek. Molnos Péter Derkovits-monográfiájában idézi Rabinovszky Máriusz egy levelét, mely szerint „Kernstok gyümölcsösében a sváb parasztok rémületére a fák tetején elvtársnőnek szólított pucér modellek hajigálták meg egymást barackkal”. Novotny Emil Róbert pedig úgy emlékszik vissza, hogy „eszmeileg igen nagy volt a zűrzavar”.
   Volt, pontosabban lehetett még egy vendég a Haris közi szabadiskolából, noha nem szokták felsorolni a művésztelep lakói között: Boncza Bertát, Csinszkát Ady halála után a költő barátai közül többen is pártfogásukba vették. Horváth Béla, Kernstok monográfusa szerint az özvegy többször is járt azon a nyáron a művésztelepen. Ahogy Márffy Ödön is – a korábbi felületes ismeretség és a Haris közből eredeztethető munkakapcsolat talán pont ekkor vált komolyabbá. Mindenesetre a következő évben már házasokként költöztek be a nyergesi Kernstok-villába, miután annak tulajdonosa emigrálni kényszerült. Az idillnek ugyanis egy pillanat alatt vége lett: a tanítványok megtudták, hogy Kernstokot kihallgatásra vitték, nagyjából ebből tudhatták azt is, hogy a kommün megbukott. Kernstok bűnéül rótták fel az erkölcsi fertőt, a plébánia részleges elfoglalását és a népbiztosok látogatásait, ám különböző közéleti funkciói sem szóltak mellette, holott valójában közvetlen politikával sosem foglalkozott. Az esztergomi börtönből a fővárosi gyűjtőfogházba került, onnan Pór Bertalan és Márffy Ödön közbenjárására szabadult, majd Münchenbe emigrált.
 
Derkovits Gyula: Erotikus jelenet VI., 1920, papír, akvarell | Magyar Nemzeti Galéria - Szépművészeti Múzeum
 
   Utóélet I.: Derkovits itt készült munkái ajtót nyitottak az Árkádia-művek és a Pandämonium című erotikus mappa felé, melyet Reiter László grafikus és kiadó megbízásából készített 1920-ban. Pontosabban az eredetileg megbízott ifjabb Kernstok Károly adta át a feladatot a rászoruló művésznek, akinek nemcsak pénz, hanem további illusztrációkra szóló felkérés is jutott. Bár felesége kényszerű pénzkeresetként állítja be a munkát, és a Mi ketten kötetben nem is tér ki annak témájára, az ugyanekkor akvarellben megfestett sorozat nem hagy kétséget afelől, hogy Derkovitstól nem állt távol a téma. A jelenetek, miként az Árkádia-korszak több darabja is, a nyergesi kompozíciókban gyökereznek. Goszthony Mária Villachig menekült, majd Firenzébe ment tanulni, közben nemhogy szakított korábbi mozgalmi társaival, de egyre nagyobb szerepet töltött be életében a vallás. 1923-ban egyenesen Horthytól kapott amnesztiát, apja birtokán kápolnát építtetett, képein szakrális témák jelentek meg. 1989-ben hunyt el, valamikori háza Bárdibükkön üvegművészek alkotóhelye lett. Friedbauer Béla szintén Olaszországba emigrált, ott börtönbe került, élt Párizsban és Bécsben, 1945-ben egy magyarországi munkatáborban hunyt el. Fleischl Cora 1930-bana Szovjetunióba emigrált férjével együtt, 1935-ben adtak utoljára hírt magukról. Haranglábi Nemes József közel tíz évig Párizsban élt, később magas rangú katonatiszt lett, állítólag ő vitte el személyesen a Vörös Hadsereghez Horthy fegyverszüneti kérelmét. Kőnig Dezső szintén Olaszországba emigrált, 1926 után a Goldberger Textilgyárban tervező, majd 1931-től 1974-ben bekövetkezett haláláig Dél-Afrikában élt. Bernáth Ilma férjével Bécsbe emigrált. Nem szakított a kommunista párttal, Bécsben, Berlinben is illegális pártmunkát végzett, 1933-ban férjét hátrahagyva Moszkvába költözött, ahol 1946-ig élt. Quittner Károlyról nagyjából annyit tudni, hogy Svédországban saját mostohafia lőtte le. Szilágyi Jolán 1919 után élt Bécsben, Berlinben, majd Moszkvában, ahonnan 1948-ban tért haza, közben és utána is elsősorban karikaturistaként működött.
   Utóélet II.: Nyergesújfalun ma is van Kun Béla tér.
 

Derkovits Gyula: Nagy fa alatt, 1922 | Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
 
 
A tejkúra
Philipp Jakob Karell, az észt születésű, ambiciózus fiatal medikus az 1830- as években írta doktori disszertációját a tartui egyetemen, ám a jószerencse a tehetséges orvos mellé szegődött, aki a század közepén már Szentpéterváron praktizált, sőt idővel a cári udvar (egyik) háziorvosa lett. I. Miklós cárt gyakran kísérte el külföldi útjaira és nemcsak feleségét, de fiát, II. Sándort is kezelte. Nevét a legkülönfélébb krónikus betegségekre (szív- és keringési problémákra, emésztési panaszokra, a máj megbetegedéseire, hurutokra, asztmára, reumatikus fájdalmakra és főképpen a tüdőbajra) sikerrel alkalmazott tejkúrája tette ismertté. A tejkúra páciensei napi három-négy alkalommal fogyasztottak lefölözött tejet úgy, hogy a fél-egy csészényi adagtól a második hét végére a napi két literig jussanak el. Pihenőkúráról lévén szó, a páciensek időjárástól függően lenvászonba vagy gyapjúba takarózva, lehetőség szerint éjjel-nappal szabad levegőn tartózkodtak, különösen, ha tüdőbajban szenvedőket gyógyítottak ezzel a módszerrel. Ők általában az első hét végén átestek egy krízisen, amikor felköhögték a tüdejükben felhalmozódott váladékot, utána viszont a megfigyelések szerint drasztikusan csökkent a betegséggel együtt járó görcsös köhögési inger. A több mint száz évvel ezelőtti tej nyilván nem azonos összetételű a maival, Karell és követői holstein-fríz tehenek nyomelemekben és vasban gazdag, frissen fejt és nyomban lehűtött tejét részesítették előnyben, mert úgy tartották, a forralás az emészthetőség rovására megy, míg a helyes felhasználás még a vérképet is javítja. A tejkúrával és pihenéssel együtt járó súlygyarapodás életmentő volt a betegség későbbi stádiumaiban sokszor vészesen lesoványodott tüdőbajosok számára. „A tej élet, erő, egészség” toposza kétségtelenül mélyen belénk ivódott, holott ma egyre gyakrabban hallani, hogy a tej és tejtermékek nyálkaképző hatása miatt kifejezetten tejmentes diétát javasolnak a felső légúti hurutban, asztmában és egyéb tüdőbetegségekben szenvedőknek. (Sz. R.)
 
A cikk megszületését a B.Braun támogatta.