„Nem akarok nagyon lenyűgözni”

Szörényi Beatrixszal Mélyi József beszélget

Mélyi József

A Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakán diplomázott 2006-ban. Nemcsak művészetére, de egész mentalitására jellemző az a pragmatikus mesterkéletlenség, ami Magyarországra is elhozta, holott Németországban élt húszéves koráig. Műveivel visszatér egy kevésbé bonyolult, kevésbé technológiai szintre, ez a szemlélet cserébe többféle érzést és jelentést tesz lehetővé.

 
 
Mélyi József: Magyarul gondolkodsz vagy németül?
Szörényi Beatrix: A főiskola idején még nem tudtam magyarul se írni, se olvasni. Most meg már olyan régóta vagyok Magyarországon, hogy teljesen összezavarodtam, nem is tudom, tényleg. Ráadásul még az angol is ott van, a pályázatok, projektleírások nyelve, mindent összevissza fordítok, néha teljes nyelvi káoszban érzem magam.
 
Mikor érkeztél Magyarországra?
Szüleim mindketten magyarok, édesapám ’56-ban vándorolt ki, anyukám a hetvenes években disszidált. Kint találkoztak, és én már ott születtem, 1976-ban, Düsseldorfban. Apukám építész, anyukám orvos. Voltak magyar barátaink, akikkel összejártunk, otthon is magyarul beszéltünk, de a nyelvvel kapcsolatban irányomban nem voltak különösebb elvárások. Iskolás koromban keveréknyelvet használtam, a magyar mindig ott volt a háttérben, de egyre kevésbé volt eleven. Két évet jártam egyetemre Kasselben; ott jött az ötlet, hogy visszamenjek Magyarországra, hogy legyen saját, autentikus képem is róla.
 
De ekkor még nem rögtön a Képzőre mentél.
Nem, a budapesti Iparművészeti Főiskola videó-animáció szakára jelentkeztem. A szakmai, technikai oktatás nagyon jó volt – többek között Szirtes János, M. Tóth Géza és Sárosi Anita tanított –, csináltam katonásan, de egy év után rájöttem, hogy én mást akarok, és hogy ez nem az én világom. Én valójában mindig is képzőművészettel akartam foglalkozni, de úgy gondoltam, 18 évesen az ember még nem jelentkezik a Képzőre. Ezt komolyan vettem, meg talán féltem is – Kasselben sem a Kunstakademie-re mentem, hanem a vizuális kommunikáció szakra. Viszont dolgoztam például a Documenta X-en mint teremőr. Ez volt életem legrosszabb munkája, nem ülhettünk le, nem is beszélhettünk a látogatókkal, nehogy valami butaságot mondjunk, mi kis teremőrök… Mégis meghatározó élmény volt, közelebb kerültem a kortárs művekhez, ez is valahogy beépült a későbbi döntéseimbe. Szóval az Iparművészeti egy éve után kihagytam egy másik évet, nem sok mindent csináltam, viszont jártam például Csoszó Gabi fotókurzusára, ez is a képzőművészet felé irányított. Akkoriban két lehetőséget láttam, vagy Bécsbe jelentkezem az Akadémiára, grafika szakra, vagy Pesten az Intermédiára. Bécsbe nem vettek fel, de nem volt baj, mert közben rájöttem, hogy nem rendelkezem a hagyományos értelemben vett rajztudással, és hogy a mediális nyitottság nekem jobban fekszik. Így kerültem a Képzőre, az Intermédiára.
 
De hát az eddigi műveid jó része grafikai alapú…
A rajztudás hiánya csak egy ideig zavart, aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik. Azt csinálhatom és úgy, ahogyan akarom, ha van valami nehézség, találok megoldást rá.
 
Az Intermédián lazítottak le ezzel kapcsolatban?
Az Intermédián? Nem ismerek embert, aki azt mondaná, hogy az Intermédia a lazításról szólt volna. Sok input volt – az igaz, hogy technikailag nem kérte senki, hogy tökéletes legyen a rajzod, de a tartalom, illetve hogy hogyan képviseled a saját művedet, az nagyon számított. Mindig magasabbra tették a lécet, mint amit akkor éppen meg tudtál ugrani.
 
Ki volt rád nagy hatással?
Csodálkoznék, ha valaki azt mondaná, hogy a Szentjóby nem volt rá nagy hatással: nagyon erőteljesen képviselte a véleményét, gondolkodásmódját – karizmatikus és megkerülhetetlen volt. Sugár más alkat, elsőre kevésbé lehengerlő – tőle gyakran kikaptunk… De mindketten nagyon foglalkoztatták a diákokat, már eleve az, hogy találkozol két autentikus művészfigurával, minden ellentmondásosságukkal egyetemben. Fontos volt látni az életük, a tanításuk és a műveik kapcsolatát, a működésüket egyáltalán, azt, hogy hogyan alakul egy művészpálya.
 

A belső vadon kifordítása, fa, festék, falfestmény, 2008
 
Van még valaki, akit a művészek közül mércének tekintesz?
Tudtam, hogy ezt majd megkérdezed. Nekem nagy probléma, hogy bárkit is néven nevezzek – mindig más. Sokszor, aki hatással van rám, az teljesen mást csinál, semmi köze az én dolgaimhoz – de attól még van benne valami, ami beindít nálam valamit.
 
Pedig gyakran felfedezhetők művészettörténeti reminiszcenciák a munkáidban. Itt van például a hatalmas Malevicsobjekt. Mennyiben tekinthető ez egyetlen műhöz kötődő kapcsolatnak?
Az igaz, hogy vannak visszatérő alakok. Van, hogy valaki újra meg újra felbukkan, de az is mindig más miatt érdekel. Alakul valamilyen kiállítás vagy elkezdek egy témával foglalkozni, és akkor „véletlenül” egy csomó információ, referencia az utamba akad, például egy Malevicsalbum vagy egy szöveg, és ezek halmozódnak. Lassan közelítenek egymáshoz, kapcsolódási pontok alakulnak ki közöttük, és ebből szövődik számomra valami új, meglepő, egy mű, egy kiállítás. Az ember mindig ugyanazokon a dolgokon gondolkodik, de különböző helyzetekben mindig másként használja őket.
 
Mi az, amin mindig gondolkozol?
Nehéz erre nem közhelyes választ adni, de van egy furcsa abszurditás és irónia, amivel szeretem kicsit másképp látni és láttatni a dolgokat, mint amilyennek elsőre tűnnek. Kiemelem, elforgatom, hogy más szemszögből láthassuk. Nemrég olvastam Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című elbeszélését, és ráismertem egy olyan technikára vagy megközelítésre, ami az én munkáimra is jellemző: Mészölynél van egy tárgyilagos leírás az egerek viselkedéséről, aztán néhány ironikus, kritikus mellékmondatban kiderül, hogy mi, emberek hogyan viszonyulunk hozzájuk. Én is valami ilyesmit próbálok megmutatni, az abszurditást, hogy annyira biztosak vagyunk az értékítéletünkben, a humanitásunkban, a jóságunkban. Ezt a bizonyosságot szeretném kimozdítani, arra szeretnék rákérdezni, hogy valóban így van-e?
 
Talán elsőre nem is az abszurditás jutott volna eszembe a műveid kapcsán, hanem az, hogy ez a kibillentés mindig egy léptékben történik: az elmozdulás mindig árnyalatnyi.
Van ebben valami, a korábbi művek is hasonlóak ebből a szempontból. Nem tudom, talán Sugár fogalmazta meg egyszer a munkáimmal kapcsolatban, és ezt nagyon találónak éreztem, hogy nálam minden olyan emberléptékű: semmi sem túl nagy, semmi sem túl kicsi. Egy-két kivételtől eltekintve ez tényleg igaz minden munkámra, nekem ez a lépték tűnik megfelelőnek. Nem akarok nagyon lenyűgözni, általában…
 

A ti egyetértésetek az én erőm, gipsz, fém, 2010 
 
Ellentétben Istvánnal... 
(Csákány István, Szörényi Beatrix élettársa – a szerk.) Ne mondd, mert kikapok, hogy így aláaknázom a munkáit… Mi nyilván teljesen különbözőek vagyunk, mármint sok dologban. Vannak érdekes átfedések, témában is akár, de pont léptékben nem, ebből sok vitánk is van. István unszol, hogy miért nem csinálom meg nagyban, hívjak segítőket, toborozzak csapatot, akik felrajzolják majd óriásiban. Én meg ezt egyáltalán nem tartom szükségesnek.
 
Küzdötök egymással?
Igen, bár sokat segítünk egymásnak, azért sokat küzdünk és vitatkozunk, ez elkerülhetetlen. De a különböző munkafázisokban ez jól is jön, közel van az első kritikus szemlélő. Vele ellentétben nálam nagy a mozgástér az első elképzelés és a végeredmény között, de én pont ezt a képlékenységet szeretem. Sokan vannak, akik nagyon feszes koncepcióval vagy vízióval dolgoznak, én azonban kételkedem abban, hogy valóban a végletekig kontrollálható az alkotófolyamat. Tudatosan törekszem arra, hogy integráljam a véletlent, nyitott helyzeteket teremtsek, amelyekbe belejátszhatnak olyan motívumok, amelyek az elején talán fel sem merültek, vagy amiket egy adott pillanatban még nem tudok pontosan a helyükre illeszteni.
 
Amikor végeztél az Intermédián, hogy képzelted el a jövődet? Van erről valami emléked?
Persze, emlékszem. 2005 körül lett a Stúdió a központunk, Istvánnak volt ott műterme, Kaszás Tamásnak, Mécs Mikinek, ott volt velünk Loránt Anikó, Surányi Miklós és Fischer Judit. Mindenki jóban volt mindenkivel, nagyon intenzív munka és élet folyt. Együtt pályáztunk, dolgoztunk, buliztunk, közösen állítottunk ki. Így vészeltük át a legnehezebb időszakot, amikor felmerül a kérdés, hogy kinek kell, amit az ember csinál, hogyan kezdjen beleaz egészbe, és hogyan működik ez az életforma. Visszatekintve nagyon intenzív időszak volt, nyitott jövőképpel, de aztán mindenki elkezdett utazni, összebalhézni, nagyon elfoglalt lett, és lassan szétszéledt a társaság. Valószínűleg természetes ez, de azért kár.
 

Anti-Diva sorozat, papír, vízfesték, 2008–2009
 
Mennyiben volt közös a gondolkodás a művekről?
Többnyire ugyanazokat a művészeket szerettük. Például mind a vvork-ot (vvork. com) bújtuk, aztán kérdezgettük egymástól, kik és mik voltak a jók. Beszéltünk művészetről, sokat kritizáltuk egymást is, de inkább persze minden tetszett. Közös volt az érdeklődés, közösek a témák – elég szoros kapcsolat volt köztünk.
 
Eddigi pályádon kikkel dolgoztál közösen műveken?
Nemrégiben Katarina Sevićtyel csináltunk közösen egy kiállítást és egy kiadványt. De Kaszás Tamással és Istvánnal is többször dolgoztam együtt, például a Bercsényi Galériában vagy a Trafóban, a Kedves Festő kiállításon. Istvánnal a Budapest Galériában is együtt állítottunk ki. Még jóval korábban, 2000-től 2002-ig Sárosi Anitával csináltuk együtt a Kirakatot a Hattyú utca 10.-ben.
 
A Kirakatot visszamenőleg mennyire tartod fontosnak?
A Kirakat tulajdonképpen két részből állt. Az első egy egy évig tartó sorozat volt, ahol a kiállítások, elsősorban installációk, havonta váltották egymást. Egy időben bizonytalan voltam, hogyan kapcsolódik ez hozzám, de újabban egyre több összefüggést találok a későbbi munkáimmal. A második részben kiállítási helyet biztosítottunk egy éven keresztül, főként az osztálytársaknak, barátoknak, bárki jelentkezhetett bármivel. Erre a szabadságra mindenkinek nagy szüksége volt, úgyhogy visszamenőleg fontos projektnek gondolom. 
 
Úgy tűnik, régóta fontos számodra a nyilvánosság kérdése, mintha mindig ott munkálna a háttérben a köztérhez fűződő kapcsolat. Ennek több jele volt a legutóbbi kiállításodon, a Trapézban, vagy régebben, amikor a szobrok témája került középpontba. Bár a műveid nem monumentálisak, mintha mégis nyitottak lennének a köztér irányába.
Örülök, hogy így látod, néha kicsit tartok tőle, hogy más szemében a dolgaim nagyon  magukba zárkózottak, pedig nem annak szánom, fontos számomra a párbeszéd a művészeten kívüli világgal. Nem zárom ki a köztérre kiterjesztés lehetőségét, szeretném a csápjaimat minél többféle irányba kinyújtani. Például a szobrászat is mindig érdekelt, de valahogy nem jutottam oda, hogy kitanuljam. A technikákkal, a különböző anyagok használatával nagyon jó lenne tisztában lenni. De biztos, hogy ott sem horgonyoznék le: egy-egy technikát használnék, egy-két dolgot megcsinálnék, aztán másfelé fordulnék, mert a sokneműség, a kombinálás számomra túlságosan izgalmas.
 
Konzultáció Maleviccsel, műgyanta, festék, 2008
 
Mi az, amit szobornak tartasz a munkáid között?
Objektnek szoktam nevezni őket; talán a technikai hozzá nem értés is benne van ebben. Olyan sokfélék, vannak köztük átalakított tárgyak is, így az tűnt a legjobbnak, ha egyetlen szót használok mindegyikre. Az objekt tág fogalom, sok minden belefér, a szobor viszont klasszikus ízű, súlyos. Az objekt szó könnyedsége tetszik.
 
A rajzaidban is hétköznapi tárgyak megváltoztatásából indulsz ki, de ott is van egy monumentális lehetőség.
Ez igaz, az objekt is inkább a használati tárgy méretéhez esik közel. Szeretem, ha egy dolog többértelmű.
 

Referenciális tárgyak sorozat, „Öntözőkanna”, fém, festék, 2012


Segédeszköz, plexi, fa, fém, 2013
 
Közönségednek kit képzelsz el?
Van a szakmai közönség, ami a barátokat is jelenti, meg a szakmai közeget, akiknek a véleménye fontos számomra, de az a közönség is érdekes, amire édesapám a jó példa. Építészként van egy olyanfajta vizuális érzékenysége és kíváncsisága, amivel hozzáfér a művekhez. Rögtön látszik rajta, ha valami nagyon tetszik neki (és az is, ha nem): valami történik vele, befogadja és a saját gondolatain szűri át. Az ideális néző nem vár részletekbe menő eligazítást, meri megfogalmazni a saját történetét.
 
Hogyan képzeled el, hol leszel tíz év múlva?
Nem igazán szeretek ilyesmit előrevetíteni, de az azért talán jó lenne, ha tíz év múlva is foglalkoznék még képzőművészettel. Ha stabilabb lenne az életem, ha lennének, akik érdeklődnek a művészetem iránt, és lehetőségem is lenne bemutatni. Nem is igen tudok magamnak nagyon mást elképzelni. Néha azért megkérdezem magamtól, miért jó ez nekem, mert kínlódom is vele eleget. Talán azért, mert nagyon erős vonzereje van az alkotási folyamatnak, annak, hogy egy pillanatra összeállnak a dolgok, minden – jó esetben legalábbis – megtalálja a helyét. Hullámhegyek- hullámvölgyek jönnek, de ha elégedett vagyok a végeredménnyel, akkor minden rendben van, legalább egy rövid ideig. Ez tíz év múlva is jó lenne.
 

Vakrepülés kiállítás – Enteriőr Trapéz Galéria, 2013