Az első magyar kortárs galériás: Szalóky Károly

Gréczi Emőke - Topor Tünde

Igazi rendszerváltás kori karriertörténet beatmatinéval, tortadobálásba fulladó megnyitóbeszéddel, népművelői hevülettel, moszkoviták kártyaszobájából lett kiállítóteremmel, kiigényelt pincehelyiséggel, művészek által kifestett sárga Citroënnel, Várfok utcai galériákkal, Françoise Gilot-val. A bajuszáról nem kérdeztük.

 

Szalóky Károly Françoise Gilot műtermében, 2011 májusában
 
Artmagazin: Nem nagyon van arra példa, hogy egy galéria története ennyire összekapcsolódjon egy hellyel. Bár lehet arról tudni, hogy tárgyaltál a Bartók Béla útról is nemrégiben, mégis maradtál és a Várfok utcában fejlesztettél tovább. Miért fontos neked ennyire ez az utca?
Szalóky Károly: Születésemtől kezdve a Várfok utcában élek, minden ideköt, valóban igazi lokálpatrióta vagyok. Iskolás koromban láttam a televízióban a Kerületek vetélkedőjét, attól kezdve elkezdett érdekelni, hogy hol is élek valójában. Ahogy teltek az évek, rájöttem, ahhoz, hogy ez a környék tényleg olyan legyen, amilyennek szeretném, nekem is tennem kellene. Az, hogy az utcában már több galéria is megtelepedett, ennek a következménye. Az okfejtésnek azért egyetlen hibája van: ami nekem fontos, az nem biztos, hogy másnak is az. Hiába hívok ide bárkit, hogy nyisson galériát, tudnia kell, hogy nem fognak özönleni a járókelők a boltja előtt, mint a belvárosban, itt minden egyes betérőért, látogatóért, gyűjtőért keményen meg kell küzdeni.
 
Azért nem itt nyílt az első galériád, igaz, az első nem is a tiéd volt. Beszéljünk egy kicsit a korábbi időszakról. Honnan a vonzódás a képzőművészethez?
Egész máshonnan indultam, hiszen hobbyroadként kezdtem. Ebből pedig egyáltalán nem következik, hogy valaki képzőművészettel foglalkozzon, de szerintem ez vagy megérint valakit, vagy nem. Még a legiskolázottabb, legnyitottabb emberrel sem tudsz feltétlenül Rozsda Endréről társalogni. Nálunk a vizualitáshoz való viszony sehol nincs, én pedig egyszer csak rájöttem, hogy feladatom van ezzel kapcsolatban. 
 
Gyerekkorodban voltak otthon képek a falon?
Nem, én diákként kezdtem képeket gyűjteni, akkoriban képügynököktől részletre lehetett vásárolni Kass Jánost, Würtz Ádámot, Hinczet és másokat. Egy metszet nagyjából ezerötszáz forintba került és tizenkét havi részletben kellett kifizetni. Azért nehogy azt higgyétek, hogy erre költöttem minden pénzem, én is jártam kocsmába, nem tagadtam meg magamtól a „háromszor két decit nyolcszor”. Amolyan nyughatatlan lélek voltam, mindig szerveztem valamit, amiből pénzt tudtam keresni, többek között vasárnap délelőtti beatmatinét a pasaréti művelődési házba, amiért kaptam gázsit. Amatőr együtteseknek, egyéni előadóknak adtam fellépési lehetőséget, Dévényi Ádám például ott lépett először színpadra. Aztán ezeknek a fellépőknek szerveztem máshová is koncertet. Olyan klassz ügynökhálózatom volt diákokból, hogy mindig megtelt a ház. Közben pedig Tolcsvayéknak roadoltam. A hetvenes években katonaként a szekszárdi klubpresszóba szerveztem programokat, és a megyeháza udvarán megrendeztem az első diszkó párbajt, egy valahonnan beszerzett Prónay-féle párbajkódex szabályai szerint. Akkoriban vetélkedő láz volt az országban, én például kitaláltam a sündisznó módszert a pontszámlálásra: táblára írt pontok helyett krumpliba szúrtunk színes fejű gombostűket. Olyan barátaim voltak, akik mindig nyüzsögtek, szerveztek valamit, mindenki meg akarta váltani a világot, legalábbis a többségük. Aztán ez vagy bejött, vagy nem.
 

Nádler István Kibontva című kiállítása január 11-ig látható a Várfok utca 11.-ben


Galéria 19 – A Várfok utcán felfelé, jobb oldalon 19 fa kíséri a járókelőt: ezek köré kerültek a háromoldalú speciális elemek, kortárs művek reprodukcióival. Az egyéni vagy csoportos kiállítások negyed-, illetve félévente váltakoznak
 
A haknik mellett hol volt az első munkahelyed?
A katonaság után Táborfalvára kerültem a művelődési ház élére. Hét évet voltam ott igazgató, Horthy egykori vadászkastélyában laktam, és ha nem jön a szerelem a feleségemmel, talán még mindig ott ülnék. Ez a település csak 58 kilométerre van Budapesttől, de olyan, mintha legalábbis Vlagyivosztokba költöztem volna. Két órát ment a vonat, az állomástól két kilométert kellett gyalogolni a pusztában, olyan világmegváltó jellege volt az egésznek. Tényleg jó kiállításokat rendeztem, bár nem mondanám, hogy szigorúan a kortárs képzőművészetre koncentráltam, a kor igényeinek megfelelően iparművészeket is kiállítottam. Létrehoztam egy kiállítóteret, megfelelő felületekkel és világítással, ami már önmagában is nagy dolog volt. Volt egy barátai köröm a kisképzőben tanító művészekből, segítségükkel tudtam válogatni.
 
Szabadon tudtad rendezni ezeket a kiállításokat vagy volt valamilyen zsűri akkoriban?
Úgy tudom, hogy azokat kellett zsűriztetni, akik nem voltak tagjai a Képzőművészeti Alapnak, az amatőröket pedig a Népművelési Intézet zsűrizte. És úgy emlékszem, hogy csak az egyéni kiállításoknál, a csoportosoknál nem kellett a zsűri. Az igazat megvallva nem törődtem az ilyesmivel. A Képcsarnok zsűrije egyébként úgy működött, hogy a bizottságban művészek is ültek. Az egyik haver lezsűrizte és jól felárazta a másik képét, az meg visszaadta. Aztán ezek a művek egyre csak gyűltek a Képcsarnok pincéiben.
 
Tehát ott tartottunk, hogy Táborfalván már működtettél valamilyen galériát, de közben a fővárosban is szerveztél programokat.
A fővárosi intézményeknél el sem tudják képzelni, hogy miként működik egy vidéki kis művelődési ház, ahol nincsenek a feladatkörökre emberek, mindent neked kell kitalálni és megcsinálni. Minden betűt sablonnal rajzoltunk meg és körömollóval vágtuk ki, majd húztunk egy vonalat a falon és felragasztgattuk. De igen, közben elindult a Vártárlat a Szentháromság téren, ahol a Schönherz Zoltán Kollégiumnak volt egy klubja. Ott már Bodóczkyt, Birkást, Záborszkyt is kiállítottam, akik akkor a fiatal művészek közé tartoztak, messze nem voltak részei a kánonnak. Olyan baromságokat találtunk ki, hogy legyen egy kiállítás Formatervezés a táplálkozásban címmel. Megkértem Augusztot, aki nyitott volt az ilyesmire, hogy készítsen tortákat, színes krémekkel töltsön meg tojásokat, és közismert embereket, például Szörényi Leventét, Tolcsvay Lászlót is bevontuk az eseményekbe. Kitaláltuk, hogy a végén egymáshoz fogjuk csapkodni a tortákat. Kiálltam és beszédet tartottam a kiállításról, Kádár Mityus (Kádár Miklós, 2011-ben elhunyt képzőművész – a szerk.) barátom elővett egy habszifont és a beszédem közben elkezdte fújni rám a habot, én meg hátranyúltam és hozzávágtam egy tortát. Akkor feljöttek a nézőtérről Szörényiék és hatalmas tortacsata kezdődött, a végén a rendezők lerohantak minket és mint „renitenseket” elvittek. A közönség egy darabig döbbenten nézett, és percek teltek el, mire rájöttek, hogy ez így volt kitalálva és elkezdtek röhögni. 1981-et írtunk, mai szóval ez egy igazi, a kiállítási programba illeszkedő performansz volt, de akkor még nem használtuk ezt a kifejezést.
 
 

Jelenetek a Formatervezés a táplálkozásban című kiállítás megnyitójából
 
Vezetted a Lágymányosi Közösségi Házat és a Kamaraerdei Ifjúsági Parkot. Hogyan emlékszel ezekre az időkre?
A kettő valamikor egy igazgatás alá tartozó intézmény volt, mindkettőt vezettem, mert kitaláltam, hogy mivel az egyikben nyáron, a másikban az év többi részében van a szezon, lehetne a technikát és az embereket ésszerűen ide-oda mozgatni. Túl nagy intézmény volt a kettő együtt, így később választanom kellett, és szerencsére Kamaraerdőnél maradtam. Lágymányos egy pártház volt korábban, és mivel már gyengült a rendszer, ezeket a házakat is elkezdték megnyitni. Amikor odakerültem, meg kellett változtatnom az intézmény jellegét. Tudni kell, hogy ez a Lágymányosi lakótelep széle, itt laktak a káderek, a keleti és a nyugati emigráció, tehát a moszkoviták és a spanyolosok is, akik utálták egymást. Én meg még csak párttag sem voltam, úgyhogy furcsán néztek rám, amikor azt mondtam, hogy nem lehet a nagyteremben kártyázni, mert ott rendezvény lesz. És amúgy sem lehet verni nyilvánosan a blattot, mert nem mutatnak jó példát az ifjúságnak. Mondtam én, a hosszú hajammal, ráadásul magam is szerettem kártyázni. Megígértettem velük, hogy nem játszanak pénzben, de közben figyeltem, és az első alkalommal, amikor előkerült a pénz, kitettem őket, és megnyílhatott a „kártyaterem” helyén a Lágymányosi Galéria, ami a mai napig működik.
 
A Lágymányosi Közösségi Ház tulajdonképpen egy alternatív hely lett.
Már akkor is az volt valamennyire, játszott ott a GM49 vagy a KFT. Emlékszem, az egyik KFT-bulin piros-kék ételfestékből csináltunk Vasas palacsintát, lehetett kapni lábujjpáladék levest és a Laár irdatlan káromkodások közepette szolgálta fel a „flekkent parasztosan” nevű ételt. Kamaraerdőn pedig megrendeztük a művészeti szakközépiskolák országos találkozóját a főiskolai találkozók mintájára. Akkor még nem úgy működött, hogy felkértél egy ügynökséget, neked kellett kreatívnak lenni. Mindenfélét kitaláltunk, megszerveztük például az első country találkozót az Asztalos János Parkban, ami ma a Ludovika parkja, 17 ezer fizető néző jött el. Mivel nem volt ott megfelelő áram, kábeldobokat kellett vennünk, amit rögtön a buli után meg eladtunk. Kamaraerdőn egyébként 1999. december 31-ig dolgoztam.
 
 
Akkor már régóta működött a Várfok Galéria. Térjünk vissza hozzá: honnan jött az ötlet, hogy saját galériát nyiss és hogyan kaptál rá engedélyt?
Egyszerűen csak szerettem volna egy galériát nyitni, erre pedig nem volt korábban példa. Léteztek itt-ott használtcikk-kereskedő besorolás alatt dolgozó műkereskedések, de én hivatalosan galériát akartam. Az első engedélykérő levelet 1987-ben írtam, de csak 1990-ben tudtam kinyitni. A Várfok utcában, a saját házamban volt egy helyiség, amit bérbe vettem a tanácstól, és a nyitásra támogatókat szedtem össze, pályázatokat írtam, volt még főállásom is, tehát az eladás egyáltalán nem volt szempont a működtetésben. Egyéni vállalkozóként nyitottam meg, és mert kellett a vállalkozásba egy (Művészeti) Alap-tag, bevettem csendestársnak Kádár Mityust, és azért volt Várfok Műhelygaléria a nevünk, mert azt írtuk a kérvénybe, hogy ez tulajdonképpen egy nyitott műterem lesz. A ház és minden része akkor még tanácsi tulajdonban volt, úgyhogy a lakókkal addig cserélgettem a pincerészeket, amíg össze lehetett nyitni az én pincerészemet a kiigényelt helyiséggel. Egyébként megfogalmunk sem volt, hogy működik és hogy néz ki egy galéria, Lakatos László volt a belsőépítész, barcsi mészhomok téglával borította a falat.
 
Hogy alakult ki a galériád művésznévsora?
Nem kell ezt túlmisztifikálni, akihez odamentem, az mind jött kiállítani. Gerhes, Gerber, Kicsiny Balázs, Kungl György, El Kazovszkij, Bukta, Regős, Szotyory, Szirtes voltak az elsők, és amikor bezárt a Népszínház utcai Pandora Galéria, jött Mulasics és Nádler. A galériát egyébként Bodóczky-kiállítással nyitottam. Tőle sokat tanultam, volt külföldi tapasztalata. Akkor nem volt nehéz megtartani a művészeket, mert nem volt más kiállítóhely, a művész pedig örült, hogy tudta, valahol bizonyos időközönként kiállíthat. Szóval megvalósítottam a gyerekkori álmomat, de az igazság az, hogy nem azokkal, akikkel ezt először tervezgettem, nem azokkal a barátaimmal, akikkel meg akartam váltani a világot, akik között volt textilművész, keramikus. Nehéz volt elfogadniuk, hogy itt Bukta Imrét fogok kiállítani, akiről még csak nem is hallottak. De én azt kerestem, számomra mi az érdekes. Akkoriban még az egész galériázás nem az eladásról szólt. Fontos volt persze, hogy ne kerüljek anyagi kényszerhelyzetbe, ne kelljen elvtelen kompromisszumos dolgokat kiállítanom, de épp ezért mindig szereztem támogatókat.
 

Készül Gerber Pál műve a legendás sárga Citroënre. 1996
 
Milyen volt a galéria közönsége? Nem is voltak vevők? A művészek sem várták el, hogy eladj?
Az elsődleges közönség a művészek baráti köre volt, aztán ez a kör kezdett kinyílni. Közben kialakult egy fiatal menedzser réteg, akinek az életmódjához hozzátartozott, hogy nem tömegterméket, hanem műalkotást tesz ki a falára. Ez a réteg alkotta a gyűjtői köröm magját. És közben felnőtt nálam egy csomó fiatal művészettörténész, kurátor, mint például Csóka Edina, Erdős Ibolya, Böhler Nóra, Készman Józsi, egy kezemen meg sem tudom számolni őket. Szolgálatnak tekintettem az egészet, úgyhogy még szombaton és vasárnap is nyitva tartottunk, holott akkor még dolgoztam Kamaraerdőn is. Később rájöttem, hogy nem kell ezt ilyen eszetlenül csinálni, ezért átálltunk arra, hogy vasárnap és hétfőn szünnapot tartunk.
 
Tudsz még példát mondani arra, hogy kiknek a gyűjteménye alapozódott meg nálad?
Az ismert gyűjtők közül többek közt Bodnár Zoltán, Gerendai Károly is nálam kezdett kortársat gyűjteni, Pozvai Zsolt is már nagyon fiatalon elkezdett idejárni, vagy Somlói Zsolték, akiket Nagybánya aurájából kellett kiszakítani, közben persze nagyon sokat beszélgettünk. Úgy emlékszem, hogy az első kép, amit megvettek, egy palatáblára készült Bukta volt.
 
Mikor állítottál ki először külföldön? És melyik vásáron?
A hátratett kézzel való turistás nézegetést nem számolva az 1998-as FIAC volt az első, amit támogatók, többek között Somlói Zsolték segítségével tudtam megfinanszírozni. Az első alkalom 7 millió forintba került (a további két alkalommal együtt összesen 17 milliót kellett összeszednem erre a célra). Egyetlen Böröczszobrot adtam el, pedig az összes újság tele volt velünk. Mulasicstól elájultak, de nem vették meg. Marha nehéz volt kelet-európaiként odamenni, pedig nem volt nagy ügy bejutni, mert Hegyi Lóránd benn ült a kuratóriumban, és nagyon akarta, hogy legyen magyar kiállító. Pályáztam, de lehetett sejteni, hogy elfogadják a jelentkezésemet. Hét évre visszamenőleg az összes meghívómból el kellett küldenem egy-egy példányt, ezzel igazolni azt, hogy tényleg galériaként működöm. Az a FIAC még más volt, mint a mostani: nem a Grand Palais-ban, hanem egy sátorban volt a vásár az Espace Branly nevű területen, közel az Eiffel-toronyhoz. Amikor rendeztem a standomat, a szomszédban éppen Magritte-ot, Picassót és Picabiát szögeztek a falra. Akkor még töményen jelen volt vásárokon az, amit addig csak a tankönyvekben láthatott az ember. Úgyhogy ott álltál kelet-európaiként, büszkén és tátott szájjal, de fogalmad sem volt, hogy mit is kellene csinálni. Ma nehezebb lenne ekkora hírverést kapni, de talán könnyebb volna eladni. Akkor csodáltak, de nem vett senki semmit. Amikor először ott vagy, simogatják a fejed, másodszorra már konkurencia vagy, háromszor-négyszerötször ott kell lenned, hogy elfogadjanak. Nem tettem jól, hogy feladtam a FIAC-ot, de nem bírtam anyagilag. Inkább kisebb vásárokra akartam menni, türelmetlen voltam és anyagi sikerekre vágytam. Volt olyan év, amikor voltam a FIAC-on, az ARCO-n és Kölnben is. Az nem semmi kiadás volt. Lényegében akkor nőttem fel, és jöttem rá, hogy az eladás mennyire fontos.
 
Már a kilencvenes években voltak csírái a hazai kortárs vásárnak. Ez volt az Art Expo, ahol te is kiállítottál.
Méghozzá az első galéria voltam, aki részt vehetett rajta. Az Art Expót Beke László és Gergely Mariann alapította azzal a céllal, hogy a művészek állítsanak ki rajta. Fontos kezdeményezés volt, mert azt mutatta, hogy a műveknek piacra van szükségük a rendszerváltás utáni új helyzetben. Próbálták az eladásokat az intézményesült formák felé terelni, miközben nem voltak még galériák. Az első Art Expo Kőbányán volt egy raktárépületben, a következő a Közgazdasági Egyetemen, aztán kikerült a vásár a BNV területére. Ekkor állítottam ki a Citroën Kacsámat, amit többen festettek ki, Kazovszkij, Gerber, Szirtes, Regős és Szotyory, amolyan guruló galéria volt. Aztán eladtam és szétrohadt szegény. Amikor a vásár kikerült a BNV-re, elkezdtek komoly standárak kialakulni. A magas helypénzek elleni tiltakozásul a Pandora galériás Baranics Andrással sztrájkba kezdtünk: a büfé egyik asztalára kiraktunk egy táblát, hogy a Várfok Galéria és a Pandora Galéria standja, volt nálunk mappa a művészek portfóliójával, azt mutogattuk az érdeklődőknek, a rendezők pedig megőrültek tőlünk. Volt olyan vásár is, amikor zárás után ellopták a Böröcz szobraimat, de a vásárt egyébként támogató biztosító nem fizetett, arra hivatkozva, hogy nem volt betörés.
 

A Várfok Galéria standja 2000-ben a FIAC-on, Fehér László műveivel
 
Komolyan nem volt akkor más galériás? A Dovin még nem működött?
A Dovin pár évvel később lett galéria, akkor még más profilú vállalkozás volt, azt hiszem, ingatlannal foglalkoztak és néha az irodájukban csináltak egy-egy „kiállítást”. Erdész László a szentendrei Műhely Galériát vezette, de az még nem a saját galériája volt. A szentendrei Artéria Galériát egy művészközösség birtokolta, a Golovics Lajos vezette Na-Ne Galéria nagyon hamar bezárt. A Knoll működött, de az nem magyar tulajdonú volt. Nemsokára aztán létrejött az első galériás egyesület Éri Gyöngyi vezetésével, amihez erős kompromisszumokkal sikerült tíz tagot összeszedni. Érvényesíteni akartuk az érdekeinket, ebből a szempontból hatalmas lépés volt, hogy egyáltalán létrejött. Idővel történtek aztán átalakulások, egy időben Jurecskóék csinálták, aztán Délceg Kati lett az elnöke, én az alelnök. És amikor néhány akkortájt alakult fiatal, de ma már nem létező galéria aknamunkájaként már-már megszűnt, nagy munkámba került, hogy megakadályozzam a szétverését, így az átalakulás után, kis hibákkal, de tényleg működik, mint Magyar Kortárs Művészeti Galériák Országos Egyesülete.
 
A Várfok Galériának volt több leágazása, az utcában és máshol is.
A Tárnok utcai iskola gyönyörű kukatárolójában nyitottunk Baraniccsal közösen egy galériát, kifejezetten turistáknak szóló kínálattal, aztán persze kitúrtak a műnép művészetisek. A Spiritusz Galériát eredetileg máshol alapítottam, de elhoztam ide az utcába, és itt működött a Garázs Galéria és az éjjel-nappal látogatható Portál Galéria. De működött galériám az EMKE irodaházban is, legutóbb pedig a Corvin-negyedben lévő 300 négyzetméteres ArtBlokkban mutattam be kortárs képzőművészetet.
 
Időközben sorra nyíltak az új galériák. Hogyan élted meg, amikor elvitték a művészeidet?
Ez nagyon bonyolult kérdés. Ahhoz, hogy valami galériának legyen nevezhető, folyamatosan bizonyítani kell, és szerintem legalább hét év következetes munkájával kell igazolni, hogy a szóhasználat jogos. A Mérleg utcai Vadnai Galéria éppen hét év után zárt be, szomorú történet. Van, hogy valaki kvázi be nem vallott hobbiként létrehoz egy galériát, ad neki egy hangzatos nevet, összeszed művészeket, sok esetben úgy, hogy teljesíthetetlen ígéretekkel magához csal addig más galériához tartozókat, és persze ily módon szétver egy addig működő kapcsolatrendszert. Aztán a hit és szaktudás nélkül működtetett „hobbi-galéria” ideig-óráig tartani tudja magát a kezdeti elképzelésekhez, de utána óhatatlanul átalakul bolttá, aztán megszűnik. Mára már tudom, nem elnevezni nehéz egy galériát, hanem sok-sok éven át jó színvonalon, következetesen működtetni. Egy nagy múltú galéria Párizsban tájékozódási pont, komoly referenciákkal, míg Budapesten nekem konkurenciám lehet egy frissen nyitott lakásgaléria vagy egy új vállalkozás, amelyik agresszív kommunikációval nyomul. Az arányok is felborulnak, mert most a vásárokon van a hangsúly, holott legalább annyira fontos, hogy itthon is megfelelő színvonalon mutasd be a művészeidet és folyamatosan jelen legyél.
 
Voltak nagy „elhagyók”, ami megviselt téged?
Voltak ilyenek, persze, és ilyenkor nagyon megkeseredik az ember. Nehéz erről beszélni. Többéves együttműködés után szembesülsz azzal, hogy a munkádat semmibe veszik, nem értékelik. Egy galériát működtetni drága mulatság, mert az nem elég, hogy feldobálsz képeket a falra, hanem alkalmazottakat fizetsz, nyomtatványokat gyártasz, fenntartasz egy nagy rezsijű helyiséget, mindezt sok-sok pénzért. Tudom, hogy hiába ígér bárki bármit, az nem lehet több, mint amit én hosszú távon kihoztam a közös munkából. Lehet, hogy valami fellángol egy rövid ideig, de aztán majd úgyis beáll arra a szintre, amit elbír ez a környezet. Nem lehet megerőszakolni egy nem létező piacot. Ezenkívül nekem az a kényszerképzetem, hogy felelek a műtárgyak sorsáért, még akkor is, ha már eladtam őket. Folyamatosan tudatnom kell a gyűjtővel, hogy hogyan alakul a művész sorsa, és ha megszakad egy kapcsolat, akkor azt a vevőnek meg kell magyaráznom.
 
***
 

Szalóky Károly Rozsda Endrével, 1999-ben
 
Rozsda Endre és persze Françoise Gilot egy kicsit kilóg a kínálatodból. Hogyan jött létre velük a közös munka? A mostani Nemzeti Galériabeli kiállítás megnyitóján elhangzott, hogy az utolsó időszakban te voltál, aki kizárólagosan képviselte Rozsda Endrét.
A FIAC-on voltam 1998-ban, ott találkoztam Cserba Júliával, aki közreműködött a Műcsarnokban rendezett Rozsda-kiállítás előkészítésében-rendezésében, és ő kérdezte meg, hogy elmennék-e Rozsda műtermébe. Rögtön igent mondtam, kapva kaptam az alkalmon, hogy megismerkedhessek vele (aztán újra meg újra kimentem hozzá, mert akkor már mindenképpen ki szerettem volna állítani). Júlia mutatott be, elmondta, hogy ki vagyok, milyen kiállításokat rendezek, Rozsda meg csak méregetett, először elég bizalmatlan volt. Hosszú évek óta nem volt galériása, maga adta el a képeit, méghozzá elég magas áron, de mégis, hiányzott neki, hogy nincs galériája. Nagy hibának gondolta akkorra már, hogy a Galerie Fürstenberggel megszakította anno a kapcsolatot. Én is mindig mondom, hogy az a nyilvánosság, amit egy galériával való tartós kapcsolat ad, pótolhatatlan. Rendkívüli kincs, hogy a művész bizonyos alkotói periódusokat rendszeresen be tud mutatni egy ismert helyen. Szóval elkezdődött az együttműködésünk, és a nagy tragédia, hogy egy évvel később Rozsda meghalt.
 
Hogy láttad, akkoriban mennyire volt problematikus a viszonya Magyarországgal?
Azt hiszem, már túl volt azon, amik miatt elment innen, hol franciának, hol magyarnak vallotta magát. 1943-ban hazajött Párizsból, amikor ott ellehetetlenült a helyzete, itthon bujkálnia kellett, egyszer el is kapták, sokat szenvedett, de megúszta. A háború után pedig az Európai Iskola, ami reményt adott a szabadságra, nagyon rövid ideig élt. Rozsda ’56 után elmenekült innen, de a képeitől nem vált meg, fontos volt neki, hogy valamilyen módon minden kijusson utána. Az életénél is fontosabbak voltak a művei. Amikor az 1999-es FIACra kivittem egy képét, már nagyon beteg volt. Kérdeztem tőle, hogy mennyiért rakjam ki. Mondta, hogy 500 ezer frankért. Óriási összeg volt, átszámítva akkor 20 millió forint. Előtte adott el 300 ezerért, és annyiért én is el tudtam volna adni, pedig az is horror összeg volt. De nagy levegőt vettem, és kitettem annyiért. Az életművét nagyon sokra tartotta, és nagyon odafigyelt rá. Egyszer Szentendrén bezáratott egy kiállítást, mert műtermi maradékból meg az ötvenes évekbeli, itthon hagyott műveiből állt, és nem akarta, hogy ezek alapján alkossanak képet a művészetéről. Pedig tudjuk, hogy a művész halála után a „műtermi szemét” fogalma azért nagymértékben átalakul, ráadásul azon a szentendrei kiállításon voltak jó képek is. Én egyébként 1999 óta 15 csoportkiállítást és 12 egyénit csináltam Rozsdának, abból kilencet a Várfokban.
 

Françoise Gilot galériát avat a Várfok utcában, 2007-ben
 
Vannak Magyarországon Rozsda-gyűjtők?
Vannak, és szerencsére egyre többen. Én azt gondolom, hogy Rozsdát a mi következetes munkánk hozta vissza a köztudatba, az 1998-as műcsarnoki kiállítás e nélkül az „utógondozás” nélkül elszállt volna a semmibe. A mostani Várfok Galéria-beli kiállítás anyagát a galéria művészettörténészei rakták össze, míg a Nemzeti Galéria kiállításának kurátorául Kopeczky Rónát, egykori várfokos gyakornokunkat javasoltam, remélve, hogy a fiatalabb, frissebb szem új szemléletet jelenthet. Ő mellé jött be a franciák részéről David Rosenberg, aki Párizsból egyengette a budapesti kiállítás útját. Más szemléletű lett a kiállítás, mint amit én elképzeltem, de nem lett rossz így sem. Én talán nagyobb hangsúlyt fektettem volna a nemzetközi kontextusra, hogy ne utalásokként, hanem hangsúlyosabban jelenjenek meg a híres, nagy kortársak. Noha a kiállítás gondolata már két éve megfogalmazódott, csak fél éve kezdődött el az érdemi munka, így talán kevés volt az idő és a rendelkezésre álló pénz ahhoz, hogy a fontos múzeumokban megtalálható jelentős művek Budapestre jöhessenek. Egyébként Rozsdának és Júliának köszönhetem Françoise Gilot-t is. Egyszer csak valamelyikük szólt, hogy Gilot pont Párizsban van, ha esetleg meg akarnék vele ismerkedni, akkor csak rajta. Gilot a Picasso mellett töltött majd 11 év ellenére is saját jogon lett képes ismert és elismert művésszé válni, az élet nagy ajándékának tekintem, hogy 2000 óta folyamatosan dolgozhatok vele, az pedig elismerésre méltó, ahogyan igyekszik ápolni Rozsda szellemét.