Az utánozhatatlan, bársonyos fény

Topor Tünde

Amikor először találkoztam a könyvvel, azt hittem, skandináv krimi, amiben kell lennie egy bécsi szálnak is, hiszen különben miért említődött volna meg a Theophil Hansenről és a Ringstrassestílben épült palotákról szóló cikkünkben. Aztán kiderült, hogy a borostyánszemű nyúl igazából egy necuke. 

 
Ha valaki nem tudná, mi a necuke, annak egy régi cikkünkből tudok idézni: „Ha a kezünkbe kerül egy négy-öt centiméteres elefántcsont szobrocska, lenyűgöző tökéletességű művészi megmunkáltsággal, a hátán két lyukkal, akkor az egy netsuke, s ha nevén akarjuk nevezni, az »u« hangot félig elnyeljük. A szó »ne« előtagja gyökeret jelent, mivel ebből az anyagból készítették a legkorábbi netsukéket. E műtárgyak eredetileg nagyon is funkcionális igényből születtek: mivel a japánok öltözékének, a kimonónak nem volt zsebe, a különböző használati tárgyakat zsinórra fűzve, az öv alatt átbújtatva viselték. A selyemzsinór egyik végére a tárgyat akasztották, ellensúlynak, illetve azért, hogy a zsinór ki ne csússzon, a másikra a netsukét. A faragványok alján vagy hátoldalán lévő két kis lyukon lehetett a selyemzsinórt áthúzni és megkötni, de a szobor saját elemei, egy kar, egy láb vagy más természetes áttörés is ekként szolgáltak.” (Moró Lajos: Mi a netsuke? Artmagazin, 2004/1. 24 o.)
   A könyv elvileg egy necukegyűjtemény rendkívül kalandos sorsát követi. De lassan kibontakozik a másik vonal is, a kalandosság okát jelentő megrázó családtörténet, hiszen a szerző egy, csak a Rotschildokhoz mérhető jelentőségű és gazdagságú zsidó bankárcsalád leszármazottja, az Ephrussiaké, hozzájuk kerültek Japánból a necukék egy párizsi kereskedő közvetítésével. Először Charles Ephrussihoz, akinek fiatalabb fiúként nem kellett a családi üzletben, a gabonakereskedésben, majd bankgründolásban részt vennie, élhetett a szenvedélyeinek, amelyek között előkelő helyet foglalt el a japán lakkdobozok és más iparművészeti remekek gyűjtése. Ha be akarjuk azonosítani: részben róla mintázta Proust Az eltűnt idő nyomában első részének főszereplőjét, a túlfinomult Swannt, és ő szerepel Renoir Az evezősök reggelije című képének hátterében cilinderben és zsakettben a sok trikós bohém között. Egyébként pedig művészettörténész volt, a Gazette des Beaux-Arts főszerkesztője és persze társtulajdonosa, egy Dürer-monográfia szerzője (hiszen gyerekkorában, amikor még Bécsben laktak, az Albertinában látott Dürereket). Műgyűjtő is volt, ő vásárolta tehát a necukékat akkor, amikor Párizs a japanizmus lázában égett. Csináltatott egy vitrint a figuráknak, abból szedegették elő az egyes darabokat, hogy más műkedvelőkkel, például Prousttal nézegessék őket. Pár évvel halála előtt, 1899-ben ezt a zöld bársonnyal bélelt fekete vitrint, benne 264 necukéval küldi nászajándékul az unokaöccsének Bécsbe. Az író ennek a bécsi házaspárnak a dédunokája, és a nagy családi vagyonból szinte egyedüliként megmaradt gyűjtemény nyomába ered, először Párizsban könyvtárazik, és járja be a valaha családi palotákat, majd áttelepül Bécsbe, és ott kutat. Először is megnézi a Ringstrassén álló Ephrussipalotát (Theophil Hansen), majd a családi naplók és levelek mellett levéltári anyagok, korabeli újságcikkek alapján igyekszik megrajzolni déd- és nagyszülei portréját, kikövetkeztetni életformájukat, sőt a necukékhoz fűződő viszonyukat. Itt kicsit átrándulunk Magyarországra is, pontosabban Szlovákiába, hiszen a könyvben szó esik a dédnagymama magyarországi gyökereiről és a kövecsesi birtokon töltött nyarakról is. Viktor von Ephrussi felesége Magyarországról származott, Emmy Schey von Koromlának hívták. Egy kis külön kutatást végezve kiderült, hogy a Schey család kőszegi eredetű. 1859-ben adták át a sikeres kereskedő, Schey Fülöp pénzén épült kőszegi zsinagógát, amihez iskola és rituális fürdő is tartozott. (Az épületegyüttest pár éve botrányos módon adta magántulajdonba az ottani képviselőtestület, mostanra omladozik.) Schey Fülöp létesítette az ottani zsidó temetőt és ravatalozót, és az Albrecht főhercegről Albrechtinumnak elnevezett szegényintézetet, amelyben négy izraelita, négy katolikus és két protestáns szegényt láttak el. Schey Fülöp 1859. március 3-án, unokaöccsével, Frigyessel, a mi necukékat kapó Emmynk édesapjával együtt nemességet szerzett (koromlai előnévvel), majd pár év múlva, magyarországi zsidókként először, bárói címet is. Schey Fülöp később is figyelt Kőszegre, jelentős összeget áldozott a városon áthaladó Győr–Grác vasútvonal kiépítésére, az ottani Óvoda Egyesületnek pedig 18 000 Ft-ot és egy házat ajándékozott azzal a feltétellel, hogy megkapja a főalapítói címet, az intézményt Erzsébet királynéról nevezik el és az óvodába a vallási különbségeket figyelmen kívül hagyva veszik fel a gyerekeket.
   Unokaöccse, Frigyes az 1830-as évek közepén telepedett le Bécsben, ahol a Landauer bankházba házasodott be. Ő alapította a bécsi Kereskedelmi Kamarát és a Stadttheatert, és pár évig a bécsi tőzsde alelnökeként is működött. Nagybátyjától ő örökölte azt a Vág folyó völgyében fekvő, Bécshez közeli sopornyai birtokot, amihez Kövecses-puszta is tartozott. (A könyvben a boldog vidéki tartózkodások színterét csak Kövecsesként emlegetik, de így egy másik, ma szintén Szlovákiához tartozó helyiséggel össze lehet keverni.)
   Visszatérve a necukékhoz, a kifinomult ízlésű nászajándék a japanizmustól érintetlenül hagyott, konzervatívabb ízlésű bécsi rokonoknál nem nagyon találta meg a helyét, a szerző dédnagymamájának öltözőszobájában kapott helyet, ahol a vicces kis faragványokkal a gyerekek játszhattak, miközben mamájukat hosszú órákon keresztül fésülte, fűzte be és öltöztette a komornája, Anna. Noha Anna életéről, családjáról, sorsáról semmiféle adatot nem talált a szerző, mégis ő lesz a könyv abszolút főhőse. A necukék közül a japánok a fából faragottakat tartották a legnagyobb becsben, mert azok a hosszú használat során a kimonó selymétől jellegzetes, utánozhatatlan, bársonyos fényt kaptak. Itt a könyvben szereplő egész necukegyűjtemény úgy maradt meg, hogy amikor az Anschluss után az Ephrussi családtól mindent elvettek, a családtagokat elvitték és a Gestapo költözött a palotába, szinte minden értéket összecsomagoltattak a cselédekkel, és elszállítottak a zsidók műkincseit osztályozó hivatalba. A necukés vitrint nem tudták mire vélni, azt ott hagyták, így Anna, aki a házbeli cselédszobájában maradhatott és takaríthatott a gestapósokra is, egyenként, a szoknyazsebében hordta át őket a matraca alá, úgyhogy az ő, valószínűleg barhent szoknyája is adott nekik némi fényt. Amikor már a háború után a szerző nagymamája visszatért Bécsbe, Anna előszedte a necukékat, sírva, hogy csak ennyit tudott számukra megőrizni. Hogy mindezek után mi lett a necukék sorsa, hogyan kerültek Japánba, illetve hogy honnan szóródott szét az Ephrussi család Európa különböző városaiba, majd kiderül a könyvből. A necukék közül a megmaradtakat pedig meg lehet tekinteni a szerző honlapján. A polipos elég extrém.
 
http://www.edmunddewaal.com/writing/thehare-with-amber-eyes/gallery-3/netsuke/
 
 
Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl. Az elrejtett örökség.
Fordította: Sóvágó Katalin. GABO kiadó, 390 oldal, 3490 Ft