Velázquez a szomszédban

Mészáros Zsolt

A rendezők lelkesült nyilatkozatai alapján kivételes tünemény lett a spanyol barokk mesternek szentelt tárlat, valami olyasmi, amit a földnek ebben a sarkában eddig még nem lehetett (és jelen nemzedéknek nem is lesz több alkalma) látni.

 
Felipe Prospero infáns, 1659, olaj, vászon, 128 × 99 cm


Margarita infánsnő (1651–1673) rózsaszín ruhában, 1654, olaj, vászon, 128,5 × 100 cm
A bécsiek fő együttműködő partnere a madridi Prado volt, a kitűnő szakmai kapcsolatoknak köszönhetően onnan érkezett a legtöbb – számszerűsítve hét darab – kép. A kölcsönadók között más rangos európai és tengerentúli gyűjtemény is szerepel: például a londoni National Gallery, az Uffizi vagy a Boston Museum of Fine Arts. A kiállítás bázisát persze a fogadó intézményben őrzött 12 Velázquez- festmény jelentette, azok a spanyol és osztrák Habsburg-ház közötti rokoni, politikai szálak révén a Hofburg, majd a Kunsthistorisches Museum tulajdonába került, 17. századi uralkodóportrék, amelyek híressé tették a festőt. Ezekből indult ki a kiállítás kurátora, Sylvia Ferino- Pagden művészettörténész, de koncepciója nem szorítkozott a dinasztikus ősgaléria rekonstrukciójára. A reprezentatív válogatás az uralkodói házaspárt és a hamvasszőke infánsokat, infánsnőket ábrázoló vásznak mellett az életmű más témáit, más szakaszait is bemutatja. Három szekcióban 46 festményt láthatunk az első emelet hat termében. Az első csoport a korai sevillai periódus élet- és vallási képeiből ad ízelítőt, a második öleli fel a királyi család portréit, a harmadik pedig mitológiai és tájkompozíciókat vonultat fel.
   Velázquez Sevillában született, és itt sajátította el a mesterséget Francisco Pacheco közmegbecsülésnek örvendő festő és elméletíró műhelyében. A tanulóéveket követően, 1618-ban feleségül vette mestere lányát. Az első sikereket még szülővárosában aratta, majd rövidesen Madridba került, ahol 24 évesen már IV. Fülöp udvari festője lett. A haláláig tartó, 37 éves szolgálati idő alatt nemcsak az uralkodói família tagjait örökítette meg, hanem előszeretettel választott modellnek udvarhölgyeket, törpéket, udvaroncokat. Korai munkáira még a plasztikus formálás, éles fény-árnyék ellentét volt jellemző, később azonban festészete Tiziano és El Greco hatását mutatva, oldottabbá válik. Nemcsak a különböző anyagokat érzékelteti virtuóz módon, hanem a lélektani megfigyeléseknek is mestere. Arcképei mai szemmel nézve rendkívül frissnek, pszichologizálónak hatnak. Újrafelfedezése egyébként Manet nevéhez fűződik, aki Velázquezt a „festők festőjének” nevezte. Az impresszionisták egyik legfontosabb elődjüket tisztelték benne, de hatása alól a 20. század nagyjai sem tudták kivonni magukat. Példa erre Francis Bacon Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréjához (1953) című képe vagy Picasso Las Meninas (Az udvarhölgyek) sorozata. Ez utóbbi ihletadó festménye nem szerepel a bécsi tárlaton, mert nincs az a biztosítási összeg, amiért kiengedné falai közül a Prado, de Velázquez több mesterművét sikerült azért elhozni az osztrák fővárosba.
 

Margarita infánsnő (1651–1673) kék ruhában, 1659 olaj, vászon, 126 × 106 cm
 

Margarita infánsnő (1651–1673) fehér ruhában, 1656 körül, olaj, vászon, 105 × 88 cm
   Mielőtt a kiállított anyag néhány kiemelkedő darabjáról ejtenénk pár szót, jegyezzük meg, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeumból is érkezett két festmény: az Étkezők (1618–1619 körül), ami egy korai mű, illetve a tanítvány és vej, Juan Bautista Martínez del Mazo Margarita Teresa infánsnő (1659 körül) című képe, amely egy korábbi Velázquez-műről készült másolat. Az eredeti vásznat a Kunsthistorisches Museum birtokolja, így a két kompozíció most összekerülhetett. A beharangozók által emlegetett főművek között időrendben az első a Királyok imádása (1619), amelyet Velázquez húszévesen festett. Ezt a sevillai jezsuiták rendelhették meg, akikkel mestere-apósa jó kapcsolatot ápolt. A rajta szereplő figurákhoz élő modelleket használt, az öreg Menyhértet Pachecóként, az előtérben térdeplő Gáspárt, valamint Szent Józsefet Velázquezként azonosítják a szakértők, a Madonnában a művész feleségét, a kisdedben pedig elsőszülött lányát valószínűsítik. A következő, a Vulkanus kovácsműhelyét ábrázoló kép 1630-ban, Velázquez első itáliai utazása alatt született. Ez a tény nemcsak a téma megválasztását befolyásolhatta, hanem az ábrázolásmódot is: a félmeztelen kovácsok testtartásai antik szobrok pózait idézik. A Vénusz a tükörrel (1648–1651) pedig amellett, hogy az egyetemes képzőművészet egyik legszebb aktja, az egyik legtalányosabb kompozíciója is: a rajta szereplő tükör a tekintetek rafinált játékát (ki hova néz, ki kit néz) hozza működésbe. Végül ehhez az illusztris sorhoz még érdekességképpen hozzáillesztjük Velázquez egyetlen fennmaradt hiteles önarcképét, amely szintén látható a bécsi tárlaton. Bár alakja az Udvarhölgyeken is feltűnik, mégis önálló, külön képként csak ez a kései kompozíció ismert. (Egyébként a festmény jó ideig a híres kasztrált énekes, Farinelli tulajdonát képezte.)
 
Vénusz a tükörrel (Rokeby Venus), 1648–1651, olaj, vászon, 122,5 × 177 cm
 
• • •
 
Tehát ha kíváncsi Velázquez művészetére, hogy mi tette őt naggyá, vagy ha szívesen nézegetné a teababáknak öltöztetett királyi gyermekeket, esetleg szeretne azon tépelődni, hogy Gáspár és Szent József közül melyik hasonlít jobban a festőhöz, vagy ha csupán (csupááán?) Vénusz tekintetét szeretné elkapni, akkor ne habozzon útra kelni Bécsbe. Hiszen alig több idő, mint csúcsforgalomban átjutni Pestről Budára.
 
Velázquez. Kunsthistorisches Museum,
Bécs, 2015. február 15-ig.
 
Baltasar Carlos lovon, 1635, olaj, vászon, 209 × 173 cm