I love Laca

Topor Tünde

 

 
Tető alatt, 1989, vegyes technika, farost, 244 × 118 cm
 
feLugossy László képzőművész, a valamikori Albert Einstein Bizottság együttes frontembere 1997-ben új életet kezdett, Sátoraljaújhelyre költözött Szentendréről, otthagyva a házat, amiben addig élt és dolgozott, meg a padláson rengeteg művet, egész műcsoportokat. A gátlások nélküli, sőt szinte gátlástalan alkotás időszakában, vagyis az 1989 körüli években keletkezett képek rétegekben fedték a padlást, mondhatni az tele volt velük, viszont ez iránt az időszak iránt már a kutatás és a műkereskedelem is egyre nagyobb érdeklődést mutat, úgyhogy a Missionart Galéria munkatársai szépen előszedegették és leporolták őket (talán túlzásba is estek a frissítést illetően, egy kis, a múltjukra utaló réteget lehetett volna hagyni rajtuk). A leporolást szó szerint kell érteni, átvitt értelemben nem volt rá szükség, mert az előkerült művek legnagyobb része olyan darab, amin nem fog az idő. Egyrész mert jó primitívek, mentesek minden új szenzibilitástól, ösztönösek mind a témákat, mind a megvalósítás eszközeit illetően – legalábbis nagy részük a szentendrei ház építésianyag-maradékait meg különböző, a művész kezébe kerülő tárgyakat felhasználva készült, és amennyire ez külső szemmel megítélhető, nemcsak antiszenzibilis, hanem antikonceptuális módon: tervezgetés nem nagyon előzte meg a különböző objektek, lenejlonozott együttesek létrejöttét. Másrészt, furcsa, fordított arányú összefüggést mutatva azzal, hogy milyen életforma milyen művek létrejöttét segíti elő, ezeken a műveken az érződik, hogy az állandó együttlét a többi, hasonló felfogású emberrel, a csoportos ide-oda mászkálás, bulizás, koncertek, közös próbák megteremtettek egy olyan biztonságot, amitől elrugaszkodva, a magányos órákban fel lehetett dolgozni az exhibicionista késztetések által generált átlényegülések élményét. Otthon, egyedül, műtermi magányban egyáltalán nem vagy csak nagyon erős szerek használatával lehetne megtapasztalni azt, amit egy zenekari kísérettel előadott és a közönség együtt lélegzésétől kísért transzállapot adhat. A fellépések a Bizottság, az Új Modern Akrobatika, majd a Batu Kármen zenekarokkal és az egyéni performanszok voltak a feltételei annak, hogy ilyen művek jöhessenek létre, ilyen szabadon, ilyen mennyiségben. Érdekes, hogy a Lacaként vagy Batu Kármenként transzba eső művészből (mint rendszerváltozás-kori modern magyar Madame Blavatskyból) miért pont emberáldozatokon élő prekolumbián istenekre emlékeztető képek jöttek elő, és érdekes az is, hogy miért szeretett I hate sex feliratú pólót hordani, miközben a művek néhol durván szexuálisak, de pont ezek miatt az ellentmondások, a még artikulálatlan érzések és érzékelések, a férfi-női jelleg szétválasztatlansága teszi őket műtárgy helyett kultikus tárgyakká. Az őket dokumentáló könyv* elején olvasható mondat, Az ember művészettel védekezik, biztos később jutott a művész eszébe, mint ahogy ezek a művei keletkeztek: ezekből a legjobbak nem védekezésként jöttek létre, hanem a legelementárisabb, szinte csak a gyerekekre jellemző alkotóképesség szülöttei.
 

Az utolsó magyarországi Bizottság koncert, 1986 nyara, Szentendre
 
* feLugossy László: Szufla.
Túltermelési kísérletek a nyolcvanas évekből.
MissionArt Galéria, 2014