Kinek az ideje?

Szilágyi Lenke múlt-képei

Mélyi József

Szilágyi Lenke, korunk egyik kiemelkedő fotográfusa két évvel ezelőtt félbehagyta egy fotókönyvét. A még mindig megvalósításra váró eredeti terv szerint elsősorban portrék kaptak volna helyet a gyűjteményben, mindenekelőtt a nyolcvanas évek elejéről, de a válogatás eljutna talán egészen napjainkig. Az egyelőre félbemaradt műről és annak befejezhetőségéről Szilágyi Lenkével Mélyi József beszélgetett a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója FFS Szerda rendezvényén.

 


Szilágyi Lenke

Mélyi József: Ha egy félbemaradt munkáról van szó, akkor az első kérdés nyilvánvalóan, hogy eddig miért nem készült el?
Szilágyi Lenke: A fotóval kapcsolatban régebben szinte természetes volt, hogy az ember könyvben gondolkodott, én is így képzeltem el eredetileg, de azután eltöprengtem, hogy van-e ennek még manapság értelme? Ki vesz ma már könyvet? Van például az egyik Picasa-webalbumomban egy képem, nemrég túllépte a hatmillió megtekintést, ezzel egy könyv nem tud versenyezni. Minek adjuk ki a képeket könyv formában, amikor a fotókat ma leginkább telefonokon nézegetik az emberek?

Két évvel ezelőtt már erre gondoltál, ezért maradt félbe?
A félbemaradásnak sok oka van, a fenti indok csak utólagos. Eleinte azt gondoltam, hogy egyszerűen összeszedem néhány régi képemet, leginkább portrékat, amelyek az eddig megjelent könyveimbe nem kerültek be. A súlypontot a nyolcvanas évek eleje jelentette. Azután egyre több kérdés vetődött fel. Az első, hogy ez kit érdekel? Az átlagembernek az számít jó képnek, amin van ismerős, vagy ha ő maga van rajta, és jól is néz ki. Az általam kiválogatott képek csak nekünk érdekesek, akik akkor éltek, és még ma is élünk, és még emlékszünk. De ezenkívül kit fog még érdekelni? Azután az is felmerült, hogy mi számítson: az, hogy milyen a kép vagy hogy ki van rajta? És hol van az egésznek vége? Az első nekifutás után az elképzelés a kilencvenes évek felé tágult, de azt már nem kezdtem el szisztematikusan beszkennelni. Végül a válogatásba a kétezres években készült képek is bekerültek. Van egy 2011-es kép, amelyen a nyolcvanas évekbeli barátok, ismerősök gyerekei és unokái szerepelnek. Azt gondoltam, talán ez lehetne a vége.
 

Kukta Erzsébet, Kokó
 
Utolsó könyved, a Single Lens is a nyolcvanas évekről szól, van-e összefüggés?
A képeslapok kiadását Pőcze Attila erőltette, és mikor megjelent, én is meglepődtem, mennyire örült neki mindenki a régi korosztályból. Most csak a portrénak nevezhető dolgokat akartam összefűzni, és arra gondoltam, lehetne a címe A mi időnk. A „mi időnk” az embernek a fénykora, amikor fiatal, és az én időm a nyolcvanas években kezdődött. Ezért válogattam ki az akkori barátok, ismerősök portréit, akikkel gyakorlatilag együtt telt a fiatalságom. De lehetne akár az is a címe, hogy My Facebook vagy Ifjúkori arcképek.
 
A tervezett könyvben nemcsak fotók vannak, hanem rajzok is. Hogyan kapcsolódik össze a kettő?
Fiatal koromnak egyik meghatározó figurája volt Cserne László, az ő rajzai kerültek a korai fotók mellé. Oldalpárokba rendeztem a képek nagy részét, és valahogy folyóiratszerűen képzeltem el az egészet. Először időrendben akartam, azután rakosgatni kezdtem, és akkor már az számított, hogy néz ki együtt. Később kiderült, hogy jó lenne, ha feliratokkal is eligazítanám a nézőt. Ez az egész olyan, mint egy családi album, amelyik csak akkor érdekes, ha tudod, hogy ki van a képen.
 

A Balaton együttes – Cserne László rajzával
 
Olyan a képek sora, mint valamilyen generációs tabló.
1979-ben kezdtem belekerülni ebbe a társaságba. Akkoriban voltak Pesten hivatalosan nem engedélyezett, de azért működő lakásszínházak. Forgács Zsuzsa is csinált ilyet, és oda hívtak meg engem először fényképezni. Genet Cselédek című darabját játszották; Kamondy Ágival is ott ismerkedtem meg. Akkor én még iskolás voltam, a meghívóikhoz készítettem fényképeket. Azután valahogy része lettem ennek a szubkultúrának. A nyolcvanas évek elejéről származó képeken többször feltűnik Pajor Tamás vagy az Európa Kiadó. Huligánok voltunk, úgy hívtuk magunkat; problémás fiataloknak számítottunk.
 
Hogyan fényképeztél akkoriban? Mindig volt nálad kamera, vagy néha előre elhatároztad, hogy viszed magaddal?
Akkoriban én általában nem laktam sehol. Pontosabban: nem laktam sehol, ami azt jelentette, hogy mindenhol laktam, hol ennél, hol annál aludtam éjszaka. Iskolatáskákban voltak a cuccaim, abban volt a fényképezőgép is. Járkáltam a városban az egyik ismerőstől a másikig, egyik buliból a másikba, és közben fényképezgettem a körülöttem lévőket. Ezek a képek eddig azért is nem jelentek meg nagyon, mert ezt akkoriban nem műalkotásnak gondoltam.
 
Szilágyi Lenkével Mélyi József beszélget az FFS Szerda rendezvényén.
 
Minek tartottak téged mondjuk az Európa Kiadó tagjai? Az a lány voltál, aki együtt bulizik velük, vagy fotós?
Sokan nem nagyon tudták, hogy fotós vagyok. Régen elég csendes és komplexusos voltam, és nem nagyon mertem megszólalni az emberek között. Csak úgy fényképezgettem időnként és mindig mentem a többiekkel. Az Ernst Múzeumban volt 2004-ben egy kiállításom, ott ezekből a portrékból is volt kinn néhány. Azok közül, akik a képeken szerepelnek, csomóan már régóta külföldön élnek – ha egyáltalán élnek még, mert sokan már meghaltak –, Vető János, Kiss Laci, Menyhárt Jenő és mások, és akkor valahogy mindannyian épp hazajöttek és megnézték ezt a kiállítást. Találkoztunk is, és akkor, utólag vettem észre, hogy ők tudják, hogy én fotós vagyok. Annak idején csendes mufurc voltam, aki elbújt ott a többiek között.
 
Hivatalosan mivel foglalkoztál a nyolcvanas évek elején?
1980-ban érettségiztem, azután hazamentem Debrecenbe, ott dolgoztam az Oktatástechnikai Központban. Szemléltető ábrákat kellett készítenem, még egy kémiai oktatófilmet is csináltam. Nyolcórásmunka volt, eleinte csak reggel késtem el, azután korábban mentem haza, végül az ebédidőt is elnyújtottam. A munkát elvégeztem, csak nem szerettem, hogy mindig ott kell lenni. Ezt ott is hagytam, és elhatároztam, hogy ilyen többet nem lesz. Visszajöttem Pestre, éltem a fiatalok életét. Elmentem modellnek a Képzőművészeti Főiskolára. Cserne László is modell volt, sokan meg geodétának mentek el, a társaság egy része pedig a Széchényi Könyvtárban dolgozott. Én sem fotóból éltem. Közben buliztunk, egyik konyhából mentünk a másikba: Petri Györgyéknél voltak összejövetelek, Ulveczki Gábor – aki festő volt, de neki is volt szobaszínháza – pedig REF-es (rendőri felügyelet alatt álló személy; a REF a Kádár-kor hatalmi eszköze volt képzelt és valós ellenségei ellen – a szerk.) volt akkoriban, oda is sokat jártunk.
 
Hogyan alakult a nyolcvanas évek elején a fotós pályád?
1981-ben volt az első kiállításom, Fákó Árpáddal, és sokan eljöttek, bár még névtelen senkik voltunk. Utána megjelentek képeim a Mozgó Világban, meg itt-ott. Később felhívott Grunwalsky Ferenc, hogy menjek el egy filmhez fotózni – ez lett később az egyik munkám. Utána meg Kincses Károly, aki a Színházi Intézetben dolgozott, elkezdett engem különböző előadásokra küldözgetni. A nyolcvanas évek közepén a Váci utcában volt egy 12 négyzetméteres helyiség, egy fotólabor, azt megkaptam, ott lehetett aludni is.
 
A nyolcvanas évek ezek szerint egy életforma miatt is jól lehatárolható lenne.
Igen, ha az embernek van hová leülnie otthon, akkor esetleg már nem mászkál annyit. Az akkori képekben benne van ez az életforma is, meg a társaság, ami minket körülvett. Közülük sokan még ma is tevékenyek és érződik a hatásuk.
 
Ma már talán abba is nehéz belegondolni, mennyire más volt az akkori fotós világ.
Nagyjából 2005-től minden átalakult a digitális fényképezés miatt, és erre az ember agya is átáll. A portrét én ennek ellenére jobban szeretem fekete-fehérben, de nem digitális fekete-fehérben, hanem filmen, viszont azt meg már úgysem lehet ma megfizetni. Az ember, ha mégis filmre dolgozik, jobban meggondolja, mit fotózzon arra a nagyon drága anyagra. Közben lassan minden megtelik képpel, és nehéz megtalálni, hogy mi az érték. Sokszor eszembe jut, hogy minek kell már termelni folyton? A meglévővel is el lehetne foglalatoskodni, nem kellene folytatni a mennyiség növelését. Ezt a könyvet is ezért kéne megcsinálni, de lehet, hogy valamilyen multimédia-formában lehetne megvalósítani. De ha multimédia, akkor meg nem is így kellene összerakni…
 
 
„Az a címe ennek a képnek, hogy A Picasso. Picassónak van egy csomó képe, ahol ez a felállás szerepel: egy férfi és egy nő, ülnek egy asztalnál. Cserne Laci is több variációt készített erről. Amikor Cserne Laci meghalt, a lánya még csak ötéves volt, nincs sok emléke az apjáról. Közben felnőtt és én is megöregedtem, s akkor megkerestem, gondoltam, hogy őt is le kellene fényképezni. Nemcsak úgy – mert másztunk is sziklát együtt –, hanem egy rendes képet készíteni, amivel emléket állítunk annak az embernek, aki mindkettőnk számára, különböző okokból fontos volt. És akkor ezt a beállítást választottam. Orbán György, aki maga is dolgozik fotóval, az egyik kedvenc modellem, olyan feje van, ami engem lenyűgöz. Akkor már csak azon kellett gondolkozni, hogy mi legyen a helyszín? A Kelenföldi pályaudvar egy lepukkant koszos sarkát néztem ki, egy fehér műanyag asztallal, na, mondom, ez jó lesz. Szombat délutánra odarendeltem az embereket, azt hittem, nem lesz ott rajtunk kívül senki, erre egész kis tömeg volt ott. A kép hatszor hetesre készült, olyan fényképezőgéppel, amely ráadásul távmérős, és a két-három méteres távolságon belüli élességet nehéz szemre beállítani, akkor azt még mérőszalaggal le kell mérni. Vöröslött a fülem, miközben az egész dolgot ott szerveztem és rendeztem.”
 
„Közeli barátom volt Cserne László, egy ideig még együtt is laktunk, én fényképeztem, ő rajzolgatott, s ezeket cserélgettük. 1983-ban meghalt, 36 évesen, és nagyon kevés dolog maradt fenn utána, cetlik, amikre rajzolt, egy félbehagyott könyv a nyolcvanas évek elejéről, beragasztott képekkel, rajzokkal, szövegekkel. Az elképzelésem az volt, hogy az ő munkáit is belevenném a könyvbe, az ő tiszteletére a korai képekhez tenném hozzá. Nagyon fontos volt számomra, egy csomó dolgomhoz néha így magamban még ma is kikérem a véleményét.”
 
 
„Az Európa Kiadó tagjai megkértek, hogy csináljak róluk néhány fotót. Bementünk a Szépművészeti Múzeumba, ahol megtetszett nekik ez a festmény és beálltak elé. A másik képen a Bizottság együttes tagjaival vagyunk valahol. Amit ezzel párba állítottam, az a Víg Mihályról készült fotósorozat. A filmtovábbítást nem húztam teljesen végig, hanem csak egy kicsit, és így mindig valamivel arrébb ment a film. Mivel sötét volt a háttér, a világos felület mindig ráexponálódott, külön-külön. Utólag a képeket egymás mellé ragasztgattam; hat darabból áll, kartonra kézzel felragasztva.”
 
„Ez már a kilencvenes évekből származik, Rodolf Hervé és Kodolányi Sebestyén van a képen, ha jól emlékszem, 1991-ben. A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában akkoriban éppen nagy viták voltak, és volt egy EKE nevű társaság, akik onnan kiugrottak, alakítottak egy műhelyt, és volt egy kiállítás is, ahhoz kapcsolódott ez a fotó. A háttérben Sebi egyik műve látható, az ő szobájában készült a fotó. Fiatalon sokszor fotóztam őt, sokat is találkoztunk. Rodolf Hervé meg egyszer csak megjelent itt a városban, egy ilyen csodaszép férfi. Bulikban találkoztunk, aztán mutogatta nekünk a nagyon drága cuccait, amiket mi csak messziről szagolgattunk, a digitálissal is ő kezdett el itt először foglalkozni, mi akkor nem nagyon értettük. Nem volt mély kapcsolatunk.”