A Monuments Men híres különítményének emlékét ápoló alapítvány ma is kutat a második világháborúban eltűnt, lappangó műalkotások után. A hőskorról, a „műkincsvadászok” és a müncheni gyűjtőpont hétköznapjairól, valamint a magyar koronaékszerek felbukkanásáról is olvashatnak kultúrtörténeti (rém)mesénkben.
Monuments Men szolgálatban: George Stout (balról), Walker Hancock (jobbra középen) és Steven Kovalyak (jobbról). Stout és Hancock között Travese őrmester áll a bernterodei bányák feltárása idején. Németország, Bernterode, 1945. május A második világháborút követő cheni gyűjtőpontban a világ legértékesebb restitúció egyik fő színtere München volt, közelebbről az amerikai szövetségesek által 1945-ben létrehozott Central Collecting Point, amely fontos szerepet játszott a magyar műkincsek visszaszolgáltatásának történetében is. Az intézmény alapításáról, feladatáról, napi működéséről és magyar vonatkozású dokumentumokkal azonban csak utalások formájában találkozhatunk. Ezért a Collecting Pointban folyó munkát és az 1945. és 1946. év eseményeit főként a NARA (National Archives and Records Administration, Washington, DC.) adattárában1 őrzött iratok segítségével igyekszem bemutatni, amelyek a leghitelesebb forrásai a magyar műkincsek nem mindennapi, olykor a bűnügyi történetek fordulatait idéző meghurcoltatásának, biztonságba helyezésének és további sorsának.2 (Az Egyesült Államok 7. hadseregének „műkincsvadászairól” a George Clooney rendezte Monuments Men című film kapcsán Winkler Nóra írt: Sóvárgó nácik a sóbányában, Artmagazin, 2014/2.– a szerk.)
Az Egyesült Államok múzeumi szakembereiben már jóval a háború befejezése előtt felmerült, hogy mi legyen azokkal a műalkotásokkal, emlékművekkel és műemlék épületekkel, amelyek a harci cselekmények során érintettekké váltak. Az erről való gondolkodást és a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit George Stout3 A műemlékek védelme: háborús és rehabilitációs ajánlások című írása indította el. „Ahogyan az egyesített haderők visszafoglalják az ellenség által elfoglalt területeket, a részt vevő országok szerteágazó problémákkal találkoznak… A bombázások és tűzvészek által sújtott térségben olyan művek – templomok, szentélyek, szobrok, képek és számos más alkotás – vannak, amelyeket az adott ország vagy város népe nagy becsben tart. Van, ami már elpusztult és olyan, ami megsérült, azonban továbbra is fennáll a további sérülés, pusztítás, illetve eltulajdonítás kockázata. A biztonsági intézkedések a harcok kimenetelét nem befolyásolják, de a támadó hadsereg és a lakosság, illetve az adott kormány viszonyát igen…
A Paul Ludwig Troost tervei alapján épült egykori Igazgatási épület (Verwaltungsbau), a későbbi Central Collecting Point épülete ma a Haus der Kulturinstitute számos intézményének ad otthont A biztonság érvényesítése során tisztelettel kell lenni mindenki vallására és szokásaira, továbbá annak szellemében kell eljárni, hogy a megóvandó dolgok nemcsak bizonyos népek, hanem az egész emberiség örökségéhez tartoznak. A műkincsvédelmi tevékenység a szövetséges haderő felelőssége” – írta Stout 1942 nyarán. 4 De ekkor még valószínűleg maga sem hitte, mennyire igaza lesz, és milyen heroikus munkát kell majd végezniük a „különleges beosztásban” lévő munkatársaknak a német vereséget követően is.
1943 augusztusában az amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik tagjának vezetésével létrejött a „Történelmi műemlékek védelme a háborús területeken” nevű bizottság.5 A röviden Roberts Bizottságnak nevezett testület először is egy listát készített a legjelentősebb műemlékekről és épületekről, hogy lehetőség szerint megkíméljék őket a háborús pusztításoktól.
A következő év őszén megalakult a Monuments Fine Arts and Archives Service (Műemlék, Képzőművészet és Archívumok Szolgálat, MFA&A) nevű szervezet6, amelynek feladata a nemzetiszocialista műkincsrablás módszereinek, lefolyásának pontos feltárása, az elrejtett műkincsek visszaszerzése, valamint a háború utáni visszaszolgáltatás jogi és gyakorlati lebonyolítása volt. Az amerikaiak létrehoztak egy nemzetközi bizottságot is, és ezzel egyidejűleg a gyűjtőpontok is megszülettek.
Szervezetileg az MFA&A-vel párhuzamosan működött az Office of Strategic Service (Stratégiai Szolgálatok Irodája, OSS), amely már 1942-ben megalakult és az amerikai hírszerző szolgálat keretébe tartozott. Később ebből nőtte ki magát az Art Looting Investigating Unit, ALIU (a műkincsrablások felkutatásának összehangolására alakult egység), amely adatokat gyűjtött a nemzetiszocialista műkincsrablásban és a háború alatti műkereskedelemben részt vevő személyekről, és lehetőséget biztosított számukra, hogy beszámoljanak egykori tevékenységükről. A tőlük szerzett információk vezettek el sok esetben a titkos helyeken őrzött műtárgyakhoz, szaktudásukat pedig felhasználták a gyűjtőpontokra érkezett műtárgyak eredetének megállapításában.
Tóratekercsek a Zsidókérdést Kutató Intézet épületében. Az épület alagsorában három méter magas halomban sok száz tóratekercset gyűjtöttek össze. A frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézetet Alfred Rosenberg, a náci párt egyik rasszista főideológusa alapította a német hadsereg által lerohant népek faji szempontú tanulmányozása és besorolása céljából. Az amerikai Samuel Blinder zsidó tábori lelkész egy tóratekercset tanulmányoz, mielőtt hozzálátna az egyenkénti vizsgálat és szortírozás embert próbáló feladatának. 1945. július
Manet a bányában. Amerikai katonák csodálják Manet Melegházban című festményét, amit a berlini Kaiser-Friedrich Múzeumból szállítottak biztonsági okokból a bányába. (A kép ma az Alte Nationalgalerie Staatliche Museen zu Berlin gyűjteményében látható.)
A müncheni központi gyűjtőpont (MCCP) mellett 1945-ben Berlin, Celle, Marburg, Offenbach városokban is létrehoztak gyűjtőhelyeket, de ezek közül 1946 júniusától már csak három működött, mindegyik speciális feladattal. Wiesbaden volt a német eredetű műtárgyak gyűjtőhelye, a környékbeli múzeumok, az egykori porosz múzeumok, valamint a frankfurti Städel Múzeumból elszármazott műtárgyaké, amelyek mintegy hétszázezer leltári tételt tettek ki. Az offenbachi gyűjtőpontba (OAD) elsősorban a zsidó vallás és kultúra műtárgyait, könyveket, levéltári anyagokat szállították be, amely meghaladta a két és fél milliót. A müncheni gyűjtőpontban a világ legértékesebb műtárgyai fordultak meg, ennek a központnak a restaurálás, valamint a műtárgyak visszaszolgáltatása volt a fő feladata.
MCCP – A müncheni központi gyűjtőpont
A háború végére München ha nem is vált a földdel teljesen egyenlővé, mint Köln, épületei nagy része romba dőlt. Leginkább a képtárak (Pinakotheken), a Képzőművészeti Akadémia épülete és a Königsplatzon álló múzeumok szenvedték meg a bombázásokat.
Iris Lauterbach a következőképpen írta le a korabeli állapotokat: „Amikor a 7. amerikai hadsereg egységei 1945. április 30-án benyomultak München központjába, a Königsplatzon a »Führer házát« és az »Igazgatási épületet« viszonylagosan ép állapotban találták, és meglepő módon a »Becsület templomai« is érintetlenül álltak. A Glyptothek és az Állami Galéria viszont az »álcázás« ellenére is súlyosan megsérült, és az egykori »Barna ház«, valamint a vele szemben álló Degenfeldpalota teljesen elpusztult az erős bombázások következtében. A pártépületek belseje azonban képet adott az amerikai katonáknak a menekülők és a lakosság féktelen rombolásáról. A fosztogatás totális volt, az edényektől az élelmiszerekig, szeszes italokig minden használhatót elloptak […] a »Führerbau« légópincéiből és még számos, addig rejtett raktárból műalkotásokat is elloptak, amelyek között értékes festmények is voltak. Az épületből a reprezentatív bútorokat és a berendezéshez tartozó festményeket már a háború alatt máshová szállították, így onnan nem volt mit elvinni, legfeljebb a vezér fényképeit, amelyek tucatszám hevertek az épület alagsorában. Az »Igazgatási épület« berendezése azonban a helyén maradt. Az egyes helyiségek vigasztalan állapota ellenére mindkét épületben működött a világítás és a fűtés is.”7
Rorimer Neuschwansteinban. Amerikai katonák festményeket cipelnek a kastély lépcsőjén Monuments Man James Rorimer kapitány felügyelete alatt A Führer kedvenc építésze, Paul Ludwig Troost (1878–1934) által tervezett neoklasszicista épületegyüttes két egymáshoz nagyon hasonló objektumból állt.8 Az egyik volt az Igazgatási épület, az úgynevezett Verwaltungsbau, központja mindazoknak, akik párttagsági igazolvánnyal rendelkeztek (a párttagok száma 1939-ben nyolcmillió volt), és itt volt a székhelye a Reichschatzmeisternek (birodalmi kincstárnok) is, Franz Xaver Schwarznak, a párt egyik legrégebbi alapítójának. Az Igazgatási épület pandantja volt a Führerbau, amely elsősorban – főként belső terei pompájával – a reprezentációt szolgálta. A kormány azonban 1939-ben az Albert Speer által tervezett új Birodalmi Kancellária épületébe, Berlinbe költözött, így a müncheni épület fokozatosan elvesztette a kormányzati tevékenységhez kapcsolódó reprezentatív funkcióit.
Az amerikai katonai hatóságok mivel más épületek nem álltak rendelkezésre és mert a két épületnek ideológiai szempontból is szimbolikus jelentősége volt, kulturális célokra adták át, igaz, ahogy mondani szokás, „nem önként és dalolva”.
Gyűjtőhelyből tudományos műhely
A náci műkincsrablás mértéke minden korábbi elképzelést felülmúlt. Június 4-ig, azaz nem egészen egy hónappal a harcok befejezése után a 7. hadsereg által elfoglalt területeken 175 titkos raktárra bukkantak, amelyeket az egyre sűrűbbé vált szövetséges légitámadások miatt 1943-ban hoztak létre a német hatóságok. Műtárgyak tízezreit rejtették el Neuschwanstein, Buxheim és Herrenchiemsee kolostoraiban és a Salzburg melletti (Altaussee, Bad Ischl) sóbányákban. De voltak műtárgyak védtelen helyeken is, magánlakásokban befalazva, pincékben, elhagyott vagonokban, olajoshordókban elásva. A műemlékvédelmi tisztek jelentései, akik a bányák raktárainak kiürítésében is kivették a részüket, bizonyítják, milyen elképesztő logisztikai és olykor emberfeletti kihívást jelentett a nagy értékű műkincsek megmentése. Csak az Altaussee melletti sóbányában 6577 festmény, 230 rajz, akvarell, 954 metszet, 137 szobor, 129 fegyver és páncél, 78 bútor, 122 falikárpit, könyvek és iratok ezrei voltak elrejtve, amelyek közül például a genti oltárnak vagy Michelangelo Brüggei Madonnájának felszínre hozatala, szakszerű becsomagolása és szállítása kétnapi különlegesen nehéz munkát jelentett.9
A műemlékvédelmi egységek egyik vezéralakja a Harvardon végzett James J. Rorimer (1905–1966) volt, aki a harmincas években a Metropolitan Museum of Art középkorra szakosodott kurátoraként a Met középkori gyűjteményét őrző Cloistersben dolgozott bevonulásáig. Emberei 1945. június közepén kezdték el a harcok közben felfedezett, illetve lefoglalt műtárgyakat a müncheni Collecting Pointba szállítani. Az egykori pártépületekbe özönlő tárgyakról, amelyek száma az egymilliót is elérte, leltárt készítettek.
Minden egyes műtárgy kapott egy beérkező számot (müncheni számot) és egy úgynevezett property cardot, amelyen megadták a műtárgy származási helyét (ha tudták), raktározási helyét, feltüntették a megtalálás helyét és röviden leírták a tárgyat, esetleg a technikát, amellyel készült. Később ezeket lefényképezték, és ha szükséges volt, restaurálták.10
Ezt a kartotékrendszert a müncheni Collecting Point első igazgatója, Craig Hugh Smyth (1915–2006) hozta létre. Smyth a Princetoni Egyetemen végzett művészettörténészként és a háború előtt a National Gallery of Art fiatal kurátorai közé tartozott. A háborúban a haditengerészet tisztjeként szolgált, majd az MFA&A megbízásából került 1945. június 4-én az intézmény élére.11
Smyth szuverén módon kezelte a pozíciójával járó nehézségeket. Nemcsak a katonai parancsnokság szándékait hiúsította meg nagy diplomáciai érzékkel,12 de vezetésével az intézmény „fantasztikus, monumentális munkát végzett a műtárgyak precíz kezelése terén is”, nyilatkozta később Nancy Yeide, aki saját bevallása szerint nem tudta volna a Göring-gyűjtemény katalógusát összeállítani az MCCP szakszerű kartotékrendszere és feljegyzései nélkül.13
Leonardo da Vinci Hermelines hölgye hazatér. Monuments Man Frank Albright hadnagy, a lengyel összekötő tiszt, Karol Estriecher őrnagy és két amerikai GI kíséri vissza Krakkóba a festményt. Lengyelország, 1946. április A német műtárgyakat már ősszel elkezdték visszaadni, és egyre több külföldi eredetű művészeti anyag került vissza nemcsak magánszemélyekhez, hanem az igényeiket benyújtó, korábban megszállt országokba is. Az intézményben folyó munkáról havonta készültek összefoglaló jelentések a Bajorországban állomásozó amerikai katonai főparancsnokság, valamint az MFA&A számára, amelyek rendkívül fontos forrásai a restitúció folyamatának, illetve az itt folyó munkának.
Az 1946. márciusi jelentésből kiderül, hogy úgy az amerikai, mint a német személyzet állományában fontos változás történt: Craig Hugh Smyth hadnagy helyét Edgar Breitenbach vette át helyettes igazgatóként, aki 1949-ig maradt az intézményben, Walter Horn hadnagy (Intelligence Service) beosztottjaként. Breitenbach képzettsége szerint művészettörténész és könyvtáros volt, 1937-ben, a zsidóüldözés idején került az USA-ba. A háború alatt a Federal Communications Commission tisztjeként szolgált, a német rádióadások tartalmát elemezte. A háború végén visszaküldték Németországba, ahol az MCCP-ben dolgozott hírszerzőként. Breitenbach arról lett híres, hogy a Führerbauból eltűnt Adolf Schlossgyűjtemény felét (17. századi holland és flamand festményeket) három év alatt visszaszerezte.14
Márciusban az amerikai „személyzet” öt főből állt, három német kurátort vettek fel az orosz műtárgyak visszaszolgáltatásának felügyeletére és új szakértőket a numizmatikai kabinet, illetve a falkárpitok kezelésére, így összesen tízen dolgoztak az épületben.
Március és május között számos tiszt tett látogatást az intézményben, főként az OMGUS (Office of Military Government, U.S. Zone, Germany / Katonai Főparancsnokság Hivatala, Amerika Zóna, Németország) emberei.
A május havi jelentésben az áll, hogy J. A. Taylor adminisztrációs tisztet áthelyezték és május 22-én elhagyta az intézményt. Frederick R. Pleasants május 29-én érkezett, és június 1-jétől mint a Central Collecting Point igazgatója dolgozik majd, és még március folyamán a CCP a következő dokumentumokat vette át Smyth hadnagytól:
1) Konszolidációs és kihallgatási jegyzőkönyvek
2) Berni követség (nyomozás az elrabolt műkincsek után Svájcban – titkos)
3) Rendelet zsidó művészeti kincsek elkobzásáról, München, 1938
4) Egy levél: Gurlitt – Mme Agoston, Paris15
5) A német és osztrák aukciósházak listája
6) A német és osztrák műkereskedők listája
7) Robert-Scholz jelentése az „Alt-Ausseeben talált műkincsek átadásának előkészítéséről”
8) Lista azokról a személyekről, akik érintve voltak az európai műkincsek elrablásában (titkos)
9) A német levéltárosok működése Franciaországban (titkos)
10) Rövid jelentés a Göring-kollekcióról/ Berchtesgaden
11) Az ellenség módszerei a műalkotások elrablására a megszállt területeken
12) Információk a Goudstikker-gyűjteményben lévő képekről. A Goudstikker Cég
13) Művészeti tárgyú nyomozati anyagok.
A fenti listából kitűnik, milyen szerteágazó információs tömeget kellett egyszerre kezelni. Az óriási anyag feldolgozására természetesen megfelelő tudományos apparátusra is szükség volt. Az amerikai, a német és más nemzetiségű művészettörténészek olyan eredményes munkát végeztek, hogy Smyth indítványozta, hozzanak létre egy nemzetközi kutatóintézetet, amely a Collecting Point infrastruktúráját használná. Az adott politikai és gazdasági helyzetben ez a valóságtól elrugaszkodott álomnak tűnt, mégis sikerült kiharcolnia. 1946 novemberében létrejött a Zentralinstitut für Kunstgeschichte, amely szoros együttműködést épített ki a római és a firenzei intézetekkel is. Első igazgatója Ludwig Heinrich Heydenreich volt, az intézmény kiépítésében Wolfgang Lotz és Otto Lehmann-Brockhaus segítették, és szorosan együttműködtek a Collecting Point amerikai, illetve más nemzetiségű munkatársaival. Az épületben 1946-tól kiállításokat, a könyvtárban pedig 1947-től rendszeresen tartottak előadásokat a visszaszolgáltatásra váró műtárgyakról (Donatello, Renoir, Tiziano), de a programokat időnként más német városokba is „kihelyezték”.
Egy fotóalbum nyomában. Szent István koronája az MCCP-ben
Szent István koronája, valamint a koronázási ékszerek 1946. április 17-én érkeztek meg a wiesbadeni gyűjtőközpontból Münchenbe.16 Erről nemcsak az amerikai hadsereg dokumentumaiban olvashatunk, de például Dr. Erika Hanfstaengl naplójában is, aki az intézmény hivatali főnökének asszisztense volt, és május 18-i feljegyzéseiben többek között megemlíti, hogy miután Horn hadnagy17 kinyitotta a koronaládát, a tárgyakat elvitték Felbermeyerhez fotografálásra. Majd három nappal később újra megemlíti, hogy elkészült a második felvétel is a koronáról.
Ezután azonban Felbermeyer nemcsak szokásos műtárgyfotókat készített, mint a Szépművészeti Múzeum anyaga esetében tette, hanem egy egész sorozatot a koronáról, láthatóan akkor, amikor azt egy tudományos team „megvizsgálta”.18
A felvételeken Felbermeyernek nemcsak szakmai tudása, de művészi, fotóriporteri tehetsége is felvillan, mint annyi más fotóján is, amelyet müncheni tevékenysége alatt készített és amelyek az Edwin C. Rae-t búcsúztató albumban láthatók.19
Johann Felbermeyer 1903-ban született Münchenben és fiatal korában, 1926–28 között a híres müncheni Lehr- und Versuchanstalt für Photographie nevű intézményben tanult. 1929-ben állást kapott a római Német Archeológiai Intézetben, ahol 16 ezer negatívot készített Róma különböző műemlékeiről. 1945–49 között a müncheni Collecting Point főfotográfusaként tevékenykedett, feladata főként a beszállított műtárgyak fényképezése volt, amelyek nagy segítséget nyújtottak a művészettörténészek munkájához, valamint a jogilag korrekt restitúciós munkához is. Felbermeyer ezenkívül megörökítette az intézményben történt eseményeket is. Legkorábbi felvételein látható a Collecting Point környékének és a Troost-féle épületek belsejének elszomorító állapota, a fosztogatás nyomai, az alagsorban heverő egykor körülrajongott vezér elpiszkosodott, gyűrött portréi. A ponyvával letakart teherautók, amelyek szinte percenként hozták az udvarba az ausztriai sóbányák mélyéről előkerült világhírű alkotásokat, mint Leonardo Hermelines hölgyét, a genti oltárt és még lehetne sorolni, amelyek megérkezése láthatóan kitörő örömet váltott ki az ott dolgozó katonákban és szakemberekben egyaránt. Persze nem minden szállítmány volt ilyen örömteli, voltak napok, amikor aranyfogakkal teli ládák és gyermekektől származó ortodox szíjak érkeztek, amelyeket a közeli Dachau lágereiben találtak.
Edwin C. Rae búcsúalbumának bevezető oldala és Johann Felbermeyer a magyar korona megtalálása után készült fotóit tartalmazó 113. lapja. A teljes egészében beszkennelt albumot a University of Illinois könyvtárának digitális archívumában lehet tanulmányozható
A Rae számára készült album három felvétele valószínűleg a korona „beérkezését” követően készült még áprilisban. Ezek közül az első kettőn csak amerikai katonák láthatók, köztük egy katonaruhába öltözött hölgy is. A korona és a jogar egy négyszögleges üvegdoboz alatt van, ettől balra Szent István kardja, jobbra pedig az országalma látható. A tárgyakat a könyvtárteremben lévő nagy asztalon helyezték el, amelyet egy régi, keleti szőnyeggel borítottak le.20
A. C. Klay, az OSS egyik tisztje a korona megtekintésekor állítólag ezt mondta: „Gyönyörű, ahogy elöregedett, mint egy múmia vagy egy ősi festmény. Nem egy csillogó-villogó tárgy, nem olyasmi, ami sugárzik, de ha tudod a történetét, akkor mágikus ereje van.”
Néhányan a Felbermeyer-szereplők közül azonosíthatók, főként az MFA&A emberei. Andrew C. Ritchie (harmadik balra), a skót származású, középkorral foglalkozó specialista, aki a háború végén főként Ausztriában tevékenykedett,21 Ernest T. DeWald, a hősies műkincsvadász szintén a középkori és reneszánsz művészet specialistája, valamint Perry Cott hadnagy, az olasz művészet szakértője, mindketten a Princetoni Egyetemen végeztek és többen közülük Erwin Panofsky előadásait is hallgatták.
A fotókon látható alapos művészettörténészi vizsgálatot megelőzte Otto v. Falke berlini professzor22 kilencoldalas tanulmánya, a The Crown of St. Stephen, amelyet az OMGUS Liaison & Protocol Section fordított angolra, de körbejárt az érintettek kezében az Archeológiai Értesítő 39. száma is, amelyben Varjú Elemér tanulmánya is a korona eredetéről és pontos leírásáról szólt német nyelven.
Az amerikaiak hamar felismerték a korona és a koronaékszerek művészettörténeti és főként politikai presztízs értékét, és mint később kiderült, kissé „elhamarkodottan”, már 1945. május 8-án „boldogan” közzétették a New York Timesban, hogy a koronaékszereket lefoglalta az amerikai 7. hadsereg.
Ugyanakkor nem voltak felkészülve annak szimbolikus jelentésére és a magyar hatalmi politikai rendszerben játszott legitimációs jelentőségére sem. Mint ahogy arra sem, hogy egyszerűen becsapják őket.
(Folytatjuk)
• • •
1 United States. National Archives and Records Administration. Record concerning the Central Collecting Points („Ardelia Hall Collection”) General Records 1945–1952 [A1, Entry 492) M1947. Roll 0008.
www.archives.gov/research/holo...2 A kutatáshoz nyújtott segítségért köszönettel tartozom a Zentral Institut für Kunstgeschichte munkatársainak: Dr. Christian Fuhrmeisternek és Stephan Klingernek.
3 George Leslie Stout (1897–1979) hadnagy először a 7. hadseregben, majd a 12. hadseregcsoportban szolgált a háború alatt. A művészeti emlékek állagmegőrzésének specialistája. Korábban kollégáival, a Fogg Múzeum munkatársaival (Paul Sachs, George Chase) szorgalmazták a Roberts Bizottság és az MFA&A létrehozását. A háború során főként a németországi és ausztriai műkincsek megmentésekor volt nélkülözhetetlen speciális felkészültsége. Részt vett a Collecting Pointok létrehozásában is, segítette az MCP felállítását és munkatársainak kiválasztását. Később átirányították Japánba, ahol az Art and Monuments Divison of the Civil Information and Education főnöke lett.
4 Vö. Robert M. Edsel – Brett Witter: Műkincsvadászok. Libri Kiadó, 2014. Ford. Kelemen László. 43. o. (A regény alapján készült filmről lásd még Winkler Nóra: Sóvárgó nácik a sóbányában. Artmagazin, 2014/2. – a szerk.)
5 American Comission for the Protection and Salvage of Historic Monuments in War Areas, röviden: Roberts-Comission, létrehozását Roosevelt elnök rendelte el 1943. június 23-án. Angliában 1944-ben jött létre a Macmillan Bizottság, a British Comission on Preservation and Restitution of Work of Art Archives and Other Material in Enemy Hands. A felszabadulás után francia, belga és holland bizottságok is alakultak.
6 Műemlék, Képzőművészet és Archívumok Szolgálat tagjait – Edsel kutatásai alapján – 13 nemzetből toborozták és 350-en voltak. Közülük a háború utáni hónapokban a műkincsvédelem területén 75-en dolgoztak, főként britek és amerikaiak. Vö. Robert M. Edsel – Brett Witter: Műkincsvadászok. Libri, 2014.
7 Iris Lauterbach: Austreibung der Dämonen: Das Parteizentrum der NSDAP nach 1945. (A démonok kiűzetése: Az NSDAP pártközpontja 1945 után) In: Ulrike Grammbitter, Iris Lauetbach: Das Parteizentrum der NSDAP in München. Hrsg.: Zentral Institut für Kunstgeschichte, München. Deutscher Kunstverlag GmbH, Berlin, München, 2009. 66–67. o.
8 Az NSDAP pártközpontja mellett ő tervezte a Haus der Deutschen Kunst épületét is. 1934-ben, 51 éves korában halt meg, Hitler konzseniálisnak tartotta és posztumusz a „Birodalom első építésze” címet adományozta neki. Felesége, Gerdy Troost (1904–2003) alapította meg a Troost Atelier-t, amely a birodalom reprezentatív belsőépítészeti munkáira kapott megbízásokat.
9 Vö. R. M. Edsel – Brett Witter: Műkincsvadászok. 376–380. o.
10 Ez a szám a NARA honlapjáról származik. Vö. www. archives.gov/research/microfilm/m1940.pdf [22.01.2009] A mikrofilm publikáció (M 1940) hatezer adattári kartotékot, jelentéseket, valamint a német raktárakban az NS által elrabolt műalkotások adatait tárolja. A NARA által készített kartotékok nem azonosak a CCP-k által készített kartotékokkal. A tárgyak visszaadása már 1945 őszén elkezdődött, beleértve a németországi tulajdonosokat is, amely a nyilvánosság előtt nem volt ismert.
11 Smyth később könyvet is írt müncheni tevékenységéről: Repatriation of Art from the Collecting Point in Münich after Word War II. (Műtárgyak repatriálása a müncheni gyűjtőpontról a II. világháború után). New Jersey, Abner Schram Ltd., 1988.
12 Patton tábornok, a 3. U.S. Hadsereg tábornoka is ezekben az épületekben szerette volna berendezni főhadiszállását. Ezt Smythnek valószínűleg J. Rorimer segítségével sikerült megakadályoznia.
13 Nancy Yeide: Beyond the Dreams of Avarice: The Hermann Göring Collection. (A kapzsi álmokon túl. A Hermann Göring-gyűjtemény.) Dallas, Laurel Publishing, 2009.
14 Edgar Breitenbach a hamburgi egyetemen E. Panofsky és Fritz Saxl tanítványa volt. Legfontosabb tudományos munkáját, a Speculum humanae salvationis: eine typengeschichtlicheUntersuchungent (1929) többször kiadták. Legendás volt kérdező tehetsége, éjjel-nappal követte a feketepiacon csereberélőket, bőrnadrágban és pipával seftelt cigarettával és alkohollal, végül Berchtesgaden mellett jutott hozzá a Schlossképekhez. Vö. Edgar Breitenbach: Interview Paul Cunnings. 8. Februar 1975. Oral History Paper of the Archives of American Art. Smithonian Institut, Washington DC.
15 Vö. Kovács Ágnes: A Gurlittok kettős élete. Balkon. 2014/2.
16 Ez áll többek között James W. Shea főhadnagy 1946. július 4-én írott jelentésében, amelynek egy példányát a hivatali protokoll előírásainak megfelelően elküldte a USFA főhadiszállására, az osztrák zónába Robert M. Miller részére, aki az MFA&A képviselője volt. Shea, aki az MFA&A Gazdasági Osztályának tisztje volt, hivatkozik az egy évvel korábbi eseményekre, vagyis a korona megtalálásának körülményeire, a Strasser püspök őrzésére bízott egyéb műtárgyak leltárára és mellékelte az ezzel kapcsolatos dokumentumokat. Vö. NARA. M 1947.Wiesbaden Central Collecting Point 1945–1950. Fold 3 Job. 09-009. Roll: 0008. 17 Walter W. Horn. Art Intelligence Officer (művészeti hírszerző tiszt). OMGUS, Gazdasági Osztály, MFA&A Szekció, egyike azoknak az amerikaiaknak, akik „belekeveredtek” a korona körüli zűrzavarba.
18 Research Library at the Getty Institut. Felbermeyer photographs for the Central Collecting Point, Münich (accession number 89.4)
19 Edwin C. Rae (1911–2002) szintén a Harvardon doktorált, középkori ír szobrászat és építészet volt a szakterülete. Ő lett a speciális műtárgymentési munkálatok vezetője Bajorországban. A háborút követő években tevékenyen részt vett a német kulturális intézményrendszer újjászervezésében. Visszatérve az Egyesült Államokba a University of Illinois művészettörténet tanszékét vezette. Edwin C. Rae a 3. U.S. Army. D. E. 201. Third Military Government Regiment. Az alábbi linken Felbermeyer egész albuma végiglapozható:
http://archives.library.illino...box_17_album_lowres.pdf
21 Andrew Carnduff Ritchie (1907–1978) Skóciában született. 1927-ben a Pittsburghi Egyetemen tanult középkori művészetet. Disszertációját a Courtauld Intézetben írta angol középkori művészetről (1935). 1942-ig különböző amerikai egyetemeken és múzeumokban (Frick Collection, John Hopkins, New York, Albright Art Gallery in Buffalo) dolgozott. A háború alatt belépett az MFA&A-be ezredesi rangban, Ausztriában tevékenykedett. 1947–1951 között a MoMa Festmény és szobor osztályának igazgatója, 1957–71 között a Yale Egyetem Galériájának igazgatója volt.
22 Otto v. Falke 1908-tól a Berlini Iparművészeti Múzeum igazgatója, a legkiválóbb szakértője volt a középkori iparművészeti alkotásoknak.
• • •
Az archív fotók forrása: A Monuments Men Foundation For Preservation of Art honlapja nemcsak a Monuments, Fine Arts and Archives különítményben szolgáló, röviden csak Monuments Mennek nevezett katonák és civil alkalmazottak hősies munkájáról és érdemeiről tájékoztat, de folytatja a második világháború óta lappangó műalkotások felderítését is. A cikk illusztrációjaként közölt fotók, ahol ezt külön nem jeleztük – a
http://www.monumentsmenfoundat... sajtóanyagából származnak.