Legutóbbi munkájával a párizsi Palais de Tokyoban fog szerepelni és a hazai közönség is láthatja majd az OFF-Biennále Budapest egyik programján. Miközben a tengerentúli mamutmúzeumok Björk- vagy David Bowie-retrospektívekkel hozzák felszínre és teszik jól láthatóvá zene és esztétika kapcsolatát, a hazai színtér egy-egy képzőművészetinek elkönyvelt intézménye vagy szereplője is kizónáz – csak épp az európaiakra jellemző komolysággal – a zenetörténet-csinálás irányába. A Berlinben élő Németh Hajnal pályáján ez nem újdonság: az Air Outban egy monumentális orgonát levegőztetett át, a Crash-ben operalibrettó képében kérdezett, legfrissebb munkája, az Imagine War pedig a rebellis punk/rock slágerek partitúráját rendezi sorba a konceptuális művészet szövegigényének megfelelően. Ezzel megy majd Párizsba, és jön májusban az OFF-ra is.
Imagine War, performansz, Izzy Linber, acb Galéria, Budapest, 2015
Artmagazin: A weblapodon két berlini galéria elérhetősége szerepel a „kontakt” menüpont alatt, az Invaliden1 és a Patrick Ebensperger. Ők a kinti képviseleted?
Németh Hajnal: Az Invaliden1-ban szóló kiállításom volt 2012-ben: a Hamis vallomás német verzióját állítottam ki. Ők egy ún. „Produzentengalerie”, ami a művészek által létrehozott projektterem régi formája. Az Invaliden1 mostanra üzleti galériává fejlődött, de nem vette fel a hagyományos, galériavezetős modellt, náluk csak egy kommunikációs ügyeket intéző menedzser van. De az én menedzselésemmel a Patrick Ebensperger Galéria foglalkozik inkább.
Az intézményi felkéréseknek nem vagy szűkében, április közepén egyenesen a párizsi Palais de Tokyóba viszed az egyik performanszodat. Egyébként mi a célja ennek a rendhagyó háromnapos programnak?
Az újranyitott Palais de Tokyóban két éve indult el az a sorozat, amelynek különlegessége, hogy a nyitva tartás három napja alatt egyáltalán nem zár be az intézmény. Kizárólag élő produkciókat hívnak meg, amelyek nonstop követik egymást. Az induláskor kifejezetten a performansz műfaja volt fókuszban, most pedig az az elképzelés, hogy átlépjék a határokat a performansz, a koncert, a videó és a dokumentáció között. Ráadásul az idei szervezésbe bevonták a MoMA PS1-t és a Tate Modernt is, így talán még nagyobbra növi ki magát az esemény.
A meghívott előadók kivétel nélkül konfrontatív álláspontot szorgalmaznak a művészet feladatáról, hogy eleget tegyenek a címben szereplő „Do Disturb” felszólításnak?
Nem biztos, hogy feltétlenül politikai vagy társadalmi jelentésréteget kell ebben keresni. Nyilván lehet ilyet is, de ez inkább egy hangzatos cím, sok minden belefér. Egy ilyen kényelmes, nyugati pozícióból ritkán törnek elő radikális dolgok. De abban sem vagyok biztos, hogy nagyon annak kéne lennie. Ugyanis ami nagyon radikális, az mindig direkt reflektálás valamilyen aktualitásra, és az nem szokott jól elsülni.
Van erre személyes tapasztalatod?
Most vettem részt, pontosabban végül nem vettem részt egy körülbelül egy éve szerveződő nagy csoportos kiállításban, aminek a drezdai Motorenhalle (Projektzentrum für zeitgenössische Kunst) adott helyet. Három kurátor kezdeményezte az akciót, amihez mindenképpen nagy politikai statementtel akartak előrukkolni. Az elején azonban számukra sem volt egyértelmű, mi is legyen az. Ekkortájt kezdett megerősödni és egyre irritálóbbá válni a PEGIDA (Patriotische Europäer gegen die Islamisierung des Abendlandes) mozgalom, amely a nyugati világ iszlamizációja ellen lép fel, ráadásul Drezdában alakult meg, egy szélsőjobboldali német politikai szervezet hívta életre. Egyre kézenfekvőbb volt ezt a történést állítani a kiállítás homlokterébe, és egy hónappal a megnyitó előtt meg is történt a bejelentés, hogy PEGIDA-ra reflektáló/ ellenes műveket várnak. Belefogtam egy kórusműbe, amit gyerekekkel szerettem volna előadni, végül azonban nem sikerült előadókat szerződtetni ilyen gyorsan. De le van kottázva, úgyhogy bármikor elő lehet venni. A szövegkönyv általánosabb jelentésű, nem kifejezetten erre az egy alkalomra reflektál. Kiterjesztettebb jelentést szerettem volna a darabnak – a szélsőségességről, a mozgalmakról –, amit tíz év múlva is meg lehet hallgatni és érteni a jelentését a percpolitikákról való tájékozottság nélkül is. Közben az egyik kurátorral volt is emiatt egy szakmai vitánk, kérdőre vont, miért akarok metaforákban beszélni a fasizmusról. Visszakérdeztem, mi más dolga van a művészeknek, ha nem metaforákban beszélni?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban foglalkoztatsz zeneszerzőket, különböző zenei formációkat a munkáidhoz. Hogy kerültél a zenei közegbe?
Garrett Sholdice zeneszerzőt – akivel a kórusművet csináltuk – egy hangtechnikus ismerősöm ajánlotta. Elmondtam, milyen típusú zenét képzelek el és milyen téma köré, majd átküldtem a szöveget, van-e valami ötlete. Nálam mindig a szöveg az első, de soha nem találok ki egy az egyben dolgokat, hanem többféle forráshoz nyúlok. Ez lehet egy interjú, egy könyv, egy újságcikk; ha megtetszik, felhasználom vagy átírom. Rendszerint valóságalapú szövegekre kerül rá a zene, ami sokszor nincs előre lekottázva. Az OFF-Biennálén szereplő darab (A vesztes) például szinte teljes egészében improvizáció. Sokszor felteszem magamnak azt a kérdést is manapság, hogy mennyire képzőművészet még egyáltalán, amit csinálok.
A Contrawork egy olyan performansz, ami két ellentétes motivációjú és célú munkafázist teljesít be 12–18 óra leforgása alatt. Az automobil aprólékos részekre bontása – mint egy lassú, de következetes dekonstrukció – a gép darabjainak egyenként való megéneklésével viszont egy lineáris konstrukcióvá áll össze. Szétszedés kontra komponálás.Mi marad egy zenedarabból a fellépés után? Az acb-ben majd’ egy hónapos kiállítás épült az Imagine War köré.
Két dolog van. Egyrészt a performanszokat mindig rögzítem videóra. Nem a közönség-előadást, mert nem szeretem, ha az élő adást zavarja a kamera. Ebből a szempontból az elkészült anyag nem a performansz dokumentációja, hanem videoverziója. Általában nem is azon a helyszínen veszem fel a darabot, ahol később előadásra kerül, hanem kiválasztok egy másik környezetet. Később, egy kiállítótérben a videón kívül még ott szoktam hagyni színpadi kellékként vagy a kiüresedett színpadot jelző tárgyként a szövegkönyvet a kottaállványon.
A kulissza is megmarad.
Igen, és sok esetben a világítás is, ez az Imagine Warnál különösen fontos elem. Amikor először adtuk elő, fényes nappal lépett fel a zenekar, így nem tudtam hozzá vetíteni a számok szövegeit. Egy akusztikus koncertet kell elképzelni, két gitárral, ének és dobkíséret. A tamtam miatt azonban nehezen volt érthető az angolul énekelt szöveg, így nem nagyon működött a dolog. A közönségből jó néhányan nem is tudtak angolul, de aki ismeri is a számok eredeti szövegét, sem feltétlenül veszi észre azokat az apró változásokat, ami az én átdolgozásom a lyricseken. A szövegértési probléma kiküszöbölésére végül áthangszereltük az előadást egy gitárra. Szólóban a gitár nem nyomja el az éneket, így viszonylag jól érthető, plusz az előadó fölé projektorral kivetítem mondatról mondatra az átírt szöveget. A párizsi előadáson még ehhez képest is változtatni akarok; az acb-ben csak az átírt szöveget lehetett látni, ott viszont az eredeti dalszövegekhez képest lehet majd követni a változtatásokat. Szeretem folyamatában hagyni a dolgokat, kipróbálni és továbbfejleszteni a választásokat, így nem kell mindig ugyanúgy elismételni egy beállást. Például az eredetileg lilára komponált fény Párizsban vörös lesz, és az árnyékolással is tovább játszom. Amikor egy személy áll gitárral és rávetül a projektor fénye, 3-4 m magas árnyék kerül fölé. A következő megoldás talán az lesz, hogy az énekes nem is látszik, csak hátulról vetítve jelenik meg a vásznon az alakja a szöveggel együtt. Az árnyék azért is fontos, mert az eredetihez képest ellentétes jelentésűre írtam át a szövegeket, emiatt formai kapcsolódás is van a pozitív és a negatív, a fény és az árnyék, a tárgy és az árnyéka között.
The Loser / A vesztes, performansz, Jazzchor Berlin Vokal - Michael Betzner Brandt vezetésével, CHB – Balassi Intézet, Berlin, 2012 Pár éve a videospace-es utolsó kiállításodon, a Joe kontra Joe-n is feltűnt már a Rolling Stones és a The Beatles is. Mi az oka annak, hogy újra és újra a durván ’60 és ’75 között aktív, mára klasszikussá vált artrock/glamrock/punk zenekarok örökségéhez nyúlsz?
Magamtól is ezt kérdezem folyamatosan. Egy adag érzelmi kötődés is áll a háttérben. Amikor kisgyerek voltam, apukám gitározott egy zenekarban és néha játszotta ezeket a számokat otthon. Később már csak a lemezek voltak meg, de végül is ezeken a zenekarokon nőttem fel. A személyes viszonyuláson túl van valami más, nem feltétlenül intellektuális magyarázat. Mindenesetre ez az időszak, a ’60-as évek vége, ’70-es évek eleje nagyon intenzív időszak volt. Sok minden történt a zenében is és a filmben is. Volt valami a levegőben. Az egyes számok kiválasztása abszolút tudatosan történt, leginkább azokat az optimista és közhelyes frázisokat kerestem a szövegekben, amiket célzottan a visszájukra fordíthattam. Az egész projekt alapja és névadója az Imagine című szám John Lennontól, amiből a Yoko Onóval közös mozgalmuk, az Imagine Peace is szárnyra kapott. Amit a szöveggel elkövetek, nem feltétlenül ellenpontozás, inkább kiegészítés, ami a változtatással lép életbe. Úgy gondolom, nemcsak a béke képzetének, de a háború képzetének is vissza kell térnie a virtualitásból az imaginációba, hogy meg tudjuk érteni, mit jelent. Olyan világban élünk, amelyben el van távolítva tőlünk annak még a lehetősége is, hogy igazán, átélten elképzeljük, amivel közben nap mint nap bombázva vagyunk képek által: a háborút, az erőszakot vagy az elnyomást. Annyira közhellyé vált ezekről beszélni akár képekben, akár szavakban, hogy nem igazán tudjuk elképzelni, mit is jelentenek valójában.
A számszövegeket úgymond gondosan kurálod, a zenét pedig megrendeled a profiktól?
Nem mintha nem akarnék a zenével foglalkozni, de a legtöbbször szeretem ezt nyitottan hagyni. Ha egy operaénekesre bízom, hogy adja elő bárhogyan a párbeszédet, akkor a szöveg inspirációja alapján ő ad neki zenei stílust. Becsúszik egy csomó véletlen, de pont ez a lényeg. A zenecsinálás nagyon jó felület arra, hogy együtt tudjak működni másokkal, és nekem az egyoldalú instruálás helyett inkább a közös alkotás folyamatán van a hangsúly. Szeretek egyes feladatokat vagy a munka bizonyos részeit másra bízni, így lesz valóban közösen létrehozott a dolog. Emellett kevésbé személyes – ami persze azért nagyon fontos –, viszont érdekesebb, többrétegűbb, komplexebb is. Ráadásul az élő előadás olyan szituáció, aminek a hatásosságára a Crash-videók (Összeomlás – Passzív interjú – szerk.) felvételekor jöttem rá. A Crash operalibrettói soha nem voltak előadva live, de amikor a BMW-gyárban két operaénekes egy autóbalesetről énekelt a kamerák előtt, be kellett látnom, sokkal erősebb, mint videón. Akkor ért a felismerés, hogy az élő performanszokkal kell foglalkoznom. Mindig úgy gondolkodtam a művészetről, hogy a közönségnek kell befejeznie az alkotást, és ennek a lehetősége legerősebben ebben a helyzetben van meg. Nem feltétlenül az interaktivitása miatt, mégis egy zenei performansznál az előadó, az előadott dolog és a befogadók között nagyon direkt a kapcsolat.
The Loser / A vesztes, performansz, Christian Bormann, Jardena Flückiger, Tobias Müller-Kopp, Kristin Schulze, CHB – Balassi Intézet, Berlin, 2012 Az OFF-Biennálén is egy hangzó művel veszel részt. Mit lehet tudni erről a projektről?
Májusban az Átrium Filmszínházban debütál A vesztes című darabom, öt másik művész produkciójával együtt (KissPál Szabolcs, Szacsva y Pál, Tehnica Schweiz & Katarina Šević, Eduard Freudmann – szerk.). A koncepciók közös nevezője az a jelenség, amikor a művészet vagy a művész beszél, megszólal [When Art(ist) Speaks, kurátor: Lázár Eszter, Nagy Edina]. Mindegyik munka a verbalitásról szól: írott szöveg, mondott szöveg, elénekelt szöveg, dokumentum-hangjáték, monodráma. Korábban a berlini Collegium Hungaricumban már bemutattam a művet angolul, most a magyar premierre készülünk a Soharoza kórussal. Velük már az OSA-ban is együtt dolgoztam (Hamis vallomás, 2013 – szerk.), sok szempontból modernebb és játékosabb a felfogásuk. A kórust a nézőtéren helyezem el mint „tömeg”, akik a szólistákkal szemben nem a színpadról szólalnak meg.
Mi az előadás témája?
A bukás minden társadalmi szinten, többféle pozícióból. A típuspéldák között van a Politikus, a Bankár – a politikai és a gazdasági bukás allegóriái –, a „tömeg” perspektívájából pedig a megalkuvó és a lázadó, vagyis a Polgár és a Forradalmár. A történet pedig a szerepdeterminációktól függetlenül mindenkinél ugyanaz: hogy miért vesztes. Az egész akkor jutott eszembe, amikor Konrád György A cinkos című regényét olvastam. A szerző egy kommunista politikus vallomását taglalja több oldalon keresztül, nagyon szépen leírva. Inspiráló szövegrész, itt kezdtem el egyáltalán foglalkozni a bukás témájával. Konrád könyvéből a bukott politikus vallomásához használok fel kifejezéseket, a bankáréhoz pedig már tudatosan kerestem nyilatkozatokat, interjúkat online. Az egyik ilyen Josef Ackermanné a gazdasági válságról, elég álszent, hipokrata fogalmazvány. A forradalmár és a polgár beszámolójánál pedig száraz adatokkal, tényekkel dolgozom. Viszonylag egyszerű, bemutatkozásszerű szövegek az egyén és a tömeg viszonyáról. A darab négy fejezetből áll, ezek egyenként tíz-tíz percesek. A színpadon a két énekes két személyt jelöl, a férfi mindig a bukott vezető, aki saját lelkiismeretével folytat párbeszédet. A lelkiismeretét a női énekes személyesíti meg, kvázi mint egy titkárnő. Nincs díszlet tulajdonképpen, egy alkalommal egy íróasztalra helyezett laptoppal, máskor egy pulpitussal adtuk elő. Egy dolog fontos, hogy a női énekes, a lelkiismeret soha ne kerüljön a férfi, a vezető látókörébe, hanem mindig maradjon mögötte. Ezzel is hangsúlyozva, hogy az alak valójában belső dialógust folytat – önmagával beszélget.
Work Song / Munkadal, musical, demonstráció Annamaria Fasoli vezetésével, Teatro Valle Occupato, Róma, 2014 Munkadal
Akkor most dolgozunk vagy énekelünk? Egy musical a munkanélküliségről. Egy pszichodráma a jövőből. Egy avantgárd show a valóságról. Hogy hangzik egy újrafeldolgozott punksláger? Milyen egy demonstráció slow motionben? A musicalalapú Munkadal ősbemutatójára 2014-ben a római Teatro Valle Occupatóban került sor. A darab fő témája a munkanélküliség Olaszországban, a szövegkönyv és a dalszövegek tartalmilag a Róma környékén végzett kutatómunka és interjúsorozat eredményeire hagyatkoznak. A három részből álló musical egyrészt önreflexív – a színház mint expresszív forma és a musical műfajának tekintetében –, formailag pedig egy műfaji komposzt. A folyamatalapú darabban a vizuális művészetek, a zene, a színház, a demonstráció és a pszichodráma formai jegyei épülnek szervesen egybe. Az alapvetően improvizatív megoldásokat sematikus narratíva és szerzői instrukciók alakítják. A történet idején 2032-t írunk, amikor egy pszichodráma keretében a főszereplő szembenéz gyerekkori traumáival, amelyek 2013-ban estek meg vele. A felidézett tragédia így egy mai sztori, és aktuális eseményeken alapszik: egy férfi öngyilkosságának körülményei a munkanélkülivé válás utáni végső talajvesztés belátásával. A történet az elhunyt férfi unokahúgának tolmácsolásában, 19 év távlatából hangzik el. A musical dalszövegei két ellentétes jelentésű verzióban születtek meg, mint Munkadal és Feloldozás.
Work Song / Munkadal, musical, demonstráció Annamaria Fasoli vezetésével, Teatro Valle Occupato, Róma, 2014
„I was born to make,
I was born to remake
I was born to execute
and born to operate...”
„You were born to see,
you were born to awake
You were born to recognise
and born to liberate…”